Sándor Zoltán
J. K. bűnhődése

A fiatal J. K. álmában embert ölt. Egy félhomályba borult szobában, titokzatos szertartás közepette, egyszerre két kést döfött háttal álló áldozata bordái közé. Az élettől megfosztott test erőtlenül összerogyott, miközben a rajta ejtett nyílásokból szétspriccelő vér impresszionista napfelkeltét varázsolt a hófehér falakra és mennyezetre. J. K. beleremegett a testén végighullámzó gyönyörbe. Mellkasát zsibbasztó melegség járta át, a gyilkolás kéjes örömének igézetét azonban csakhamar tébolyító szorongás váltotta fel. J. K. megijedt, hogy kiderül a dolog, valaki megtalálja a holttestet, és élete hátralévő részét egy nedves börtöncellában lesz kénytelen leélni. Az izgatottságtól egy pillanatra felriadt, azzal igyekezve megnyugtatni magát, hogy mindez csak álom volt, mégsem tudott szabadulni önmagától, pillanatok alatt visszaaludt, és ismét az idegen holttest felett találta magát. El kell tüntetnem, döntötte el. Valahonnan egy hatalmas zsákot kerített, belegyömöszölte áldozatát, óvatosan bekötötte a zsák száját, vállára vette, és azzal a szándékkal, hogy a lakótelepen kívülre viszi, ahol majd lopva elássa, kilépett a vérrel összefröcskölt szobából. Az utca puszta volt, a fiatal J. K. mindenesetre óvatosan szétnézett maga körül, mielőtt még lábával becsapta maga mögött az ajtót, és útnak indult. Az élettelen test nehéznek bizonyult, J. K. úgy érezte, mintha minden megtett lépésével gyarapodna a súlya. Egy utcasarkot sem haladt végig, amikor feszélyezni kezdte a helyzet, túl feltűnőnek találta magát egy kitömött zsákkal a vállán, idegesen pillantgatott előre-hátra, jön-e vele szemben vagy mögötte valaki, a függönyök mögül leselkednek-e utána. Egyre jobban verejtékezett, hirtelen azt sem tudta, mit kellene tennie, az is megfordult a fejében, hogy visszaviszi a tetemet a tetthelyre, de mielőtt még ezt megtehette volna, felébredt. Ezúttal végérvényesen.

A fiatal J. K. néhány napig álma hatása alatt volt: cselekményét, jelrendszerét, lehetséges üzenetét tanulmányozta, aminek érdekében éjjel-nappal az álomfejtéssel foglalkozó szakirodalmat olvasta, többször visszajátszotta emlékezetében a történetet, újra meg újra eltöprengve azon, vajon honnan származhat az a destruktív késztetés, ami álmában hatalmába kerítette, hogyan álmodhatott ilyen szörnyűséget, amikor a való életben soha meg nem fordult a fejében valami hasonló. Ahogyan azonban az már lenni szokott, idővel újabb álmok és történetek háttérbe szorították, már-már elfelejttették a régit. A különleges álom néhány hónappal később került ismét J. K. életének középpontjába, amikor két középkorú férfi csöngetett be lakásának ajtaján. A házigazda azon kérdésére, kihez van szerencséje, és mi járatban vannak az urak, a szürke öltönyös jövevények azt válaszolták, hogy a titkosszolgálat álombeli bűnözéssel foglalkozó részlegének az ügynökei, és azért jöttek, hogy – mint annak idején Josef K.-t – gyilkosság elkövetésének alapos gyanúja miatt őrizetbe vegyék J. K.-t. A fiatal J. K. egy pillanatra ugyan meghökkent, váratlanul érte a dolog, de miután végigpörgette fejében az elmúlt időszak eseményeit, és helyére tette a mozaikkockákat, egyáltalán nem ellenkezett, szófogadóan, önmagát is meghazudtoló kimértséggel és nyugalommal követte az ügynököket az elsötétített ablaküvegű autóba, amely a titkosszolgálat valamelyik rejtett épületébe szállította őket, ahol J. K.-t először kihallgatták, majd vizsgálati fogságba helyezték.

A fiatal J. K., nyirkos fogdájában ügyének tárgyalására várva, döbbent rá, hogy olyan korban él, amelyben már nem a bűn keresi a büntetést, hanem maga a büntetés keresi a bűnt. Tudniillik, miután rács mögé került, J. K.-ban egyik pillanatról a másikra eltűntek a szorongások, és az állandó, valós ok nélküli lelkiismeret-furdalása is szertefoszlott. A felfedezéssel kapcsolatban a következőt mondta hivatalból kirendelt védőügyvédjének:

– Valaki majd biztos azt találja mondani, hogy mindez egy szellemi rendellenesség következménye, de mit számít, ha az?! Dosztojevszkij kimerítő regényt írt róla. Mert senki se próbálja bemagyarázni nekem, hogy Raszkolnyikov a pénzért ölt. A fenét! Végül is, felhasználta ő a pénzt, amit az uzsorás nénitől lopott? A válasz: nem. És felhasználhatta volna? Persze, senki sem gyanakodott rá. Állandó rossz lelkiállapota javult a gyilkosság után? Nem. És mikor békült ki végleg önmagával? Amikor feladta magát! Amikor beismerte valós bűnét, megszűnt az irracionális bűnhődés valami olyasmi miatt, amit lehetetlen a racionálisan működő agynak kellőképpen megmagyarázni. És lám, önmagammal való kibékülésem érdekében nekem is csak erre az egyre volt szükségem: megölni egy ismeretlen, talán fiktív, nem létező egyént álmomban, hogy kilátásba helyezzék büntetésemet, aminek következtében azonnal elmúlt az örökös önmarcangolás! Már azt sem bánom, ha soha ki sem engednek innen, sőt, abban reménykedem, hogy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnek, legalább majd nem kell nap mint nap újra meg újra bizonyítanom, állandóan másoknak a kedvében járnom, senki sem vár el majd többé tőlem semmit – és ennek a lehetőségnek már a gondolata szárnyalásra készteti a lelkem. Azt hiszem, hogy életemben először most érzem magamat teljesen szabadnak. Mert az igazi szabadság nem az, amikor neked nincs szükséged senkire, hanem az, amikor másoknak nincs szükségük rád...

A fiatal J. K. kissé túlzott, amikor azt állította, hogy teljes egészében szertefoszlottak a szorongásai, egy azért mégis megmaradt, pontosabban a többi helyett egy új kezdte kísérteni. Már csak egyetlenegy dologtól tartott: attól, hogy az ellene indított büntetőjárás is csak egy álom, amelyből előbb-utóbb szintén felébred, és tovább kell majd bűnhődnie...