Balogh István
Bronzkalap és hópihék

Ülök az újvidéki Duna-park lejáró lépcsőjén, nézem, Jovan Soldatović szobrászművész hogyan szidolozza meg kenceficézi Đura Jakšić szobrát. Ott ül majd a költő és festő a park nyugati bejáratánál, alig két órát kell várni a felavatásra, aztán hivatalosan is elfoglalja helyét. Kalapja árnyékot vet majd estefelé az arcára, széles karimát hagyott neki az alkotó, biztosan ilyenben járt annakidején, ám ezt a fajta fejfedőt nehéz volt és késedelmes frajlák és nagyságos frauk előtt megemelni! De költőnk begyakorolhatta már ezt a míveletet, volt ideje ilyenre is, hiszen szeretett tükör előtt állni hosszú percekig, rossz nyelvek szerint órákon át is!

Ülök én a lépcsőfokon, egyedül, az alkotó dörzsöli bronzba öntött művét, szidolozza örökkévalóságát, dünnyögöm, erre föl is nevetek, igaz, halkan, de Soldatović meghallja, mit nevet, kérem? Megbotránkozó szemvillanását látom, belém csapna, ha jó kedélyem nem hárítaná a kegyetlen nyilat, ám legyintek csak, nem önre gondoltam, uram!, eszembe jutott az eleven költő.

– Festő is volt, nem is rossz! – rak helyre engem Soldatović. – Nélküle nincs szerb romantika!

– Biztosan így van, ám nekem Jakšić habitusa jobban tetszik, mint művészete!

– No, erről szóljon egy szót bár! – áll meg a szidolos rongy a szobrász kezében, én meg a lépcsőre mutatok, van itt hely elég, ülj le, pajtás! A mozdulatból ért, megtörli kezét a patinázástól, mellém telepszik. Méricskéli képem.

Ismerjük mi egymást?

Ismerhetjük – válaszolom. – A zentai művésztelepen egyszer-kétszer kedélyesen elborozgattunk néhány nyáron, még énekeltünk is.

Géza mindig énekelt! – említi föl Triplosky Gézát, a művésztelep akkori vezetőjét.

Meg én is, meg más is, meg mindenki, aki éppen jelen volt!

Tényleg! – kiált s égnek emeli karjait. – Én is énekeltem, magyarul, mert egyet nagyon tudok! – S rákezdi: – Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék..!

Besegítek! – nevetem, s dünnyögök a szobrásszal a lépcsőn.

Szép volt ez a pillanat, örökérvényű, mondanám most, lassan harminc év elmúltával. Ilyen talán soha nincs is, nem is lehet. Ott voltam én a szoboravatáson is, az üstdob beszédeket is meghallgattam, Đura Jakšić nagyságát tömjénezték rendületlenül, pedig a művész csak ült, a szállongó füst nem facsarta orrát, kalapja csúcsa nem ért az égig. Italokat hordoztak körül, én nem kértem egy kortyot sem, mert az átelleni sarkon lévő bosnyák étteremben belakmároztam, nagy adag bosanski lonacot faltam, akkor még hasas köcsögökben mérték e pompás kaját az öreg híd előtt, amelyet elsőként döntött Dunába a karóba húzást visító Nato-bomba.

Te nem iszol vinjakot? – lépett hozzám a szobrász.

Rizlinget innék, de az nincs.

Néhány lépésre volt egy kocsma, valaki odaugrott valami nagy ember szavára, s hoztak nekem 2 deci karlócai rizlinget. Kicsit kilocsolta a kengyelfutó, de apróra akkor még nem néztünk! Megittam az italt, indulnom kellett volna a Bölcsészkarra, ott volt délután két órám, vártak a studentok, ám csak lett volna az a világmegváltó előadás, tapodtat sem léptem a park bejáratától, ott tartottak engem valami régi és új barátok. Nagyhatalmú emberek is. Akik engem soha nem láttak azelőtt, s azután sem. Alighanem Soldatovićot sem regisztrálták agyukban, de akkor tudták még, hogy neki legalább a híre nagy, és ki tudja, ki vagyok én, biztos valami különös teremtménye a Teremtőnek, mert a nagy ember engem akkor barátjának nevezett. Pontosabban így fogalmazott:

A fiatalember Tripolsky Géza barátja, aki ez én szívbéli barátom, ezért ő is kedves nékem! Így fogadjátok, így tekintsetek rá!

Ez a megnyilatkozás elég is volt, ámbár azt hiszem, a jelenlévők Gézáról sem sejtették, ki is lehet ő, de mondtam már, akkor mi apróra nem adtunk! Két decinként hordták ki nekem a rizlinget, utóbb már egy kedves kislány mosolygott a tálca mögül a szemembe, s még akkor is megtisztelt a tele pohárral, amikor már alig voltunk néhányan Đuro szobra körül. Végül kedvesen arcom is megcirógatta, de ez valamivel mégis csak később volt, akkor, amikor én már odaültem a szobor melletti kőfalra, a lépcső elején, mert saját emberségemből állni már hajladozva sikerült.

Mennék most már, indul a vonatom! – nyögtem végül, de a csipkés fityula kiért a rizlinggel, én tenyérbe szorítottam a poharat, újfent iszogattam. – Mennem kéne, gyerekek! – nyögtem.

Mintha csak Đurát hallanám! – csapta össze kezét a szobrász. – Ő is így lépett el a belgrádi Skadarliján.

Hát az állítólag úgy esett, mármint az a lépdelés, hogy Đura Jakšić, aki nem vetette meg a szeszt, egyszer mégis valami hölgy előtt megfogadta, hogy leteszi az átkos a poharat. De, mit ad Isten, csak odakeveredett a belgrádi Skadarska utcába, mert esze ugyan nem, de a lába mégis arra vitte! Hova is lépegethetett volna másfelé, mint az éttermek és kocsmák világába? Ám költőnk és festőnk antialkoholista fogadalma valóságos gránitnak bizonyult, hiszen emelt fővel lépett el a Skadarlija korcsma és étterem előtt, ami nem esett meg vele addig soha, mióta Belgrádban élt. És rendületlenül haladt el a Három Kalap előtt is, ám kicsit túlhaladva a bejáraton, gyökeret eresztett a lába. Alkotónk akkorát köpött a flaszterre, mint a Habsburg-birodalom térképe.

Hatalmas jellem vagy Đura! – kiáltott a vadgesztenyére, amely mellette bólogatta az éjfelet. – Jellemedhez kétség nem fér! Gyere velem, fizetek egy kört, bizony megérdemled!

A vadgesztenye susogott, az utca árnyai kórusban helyeseltek.

Soldatović átfogta a vállam, arcon csókolt.

Te vagy Zenta! – kiáltotta a hattyúknak. Ott úszkáltak ez elhízott madarak a Duna-park tavacskájában. De felénk sem néztek.

Nem mehettél el a Kiskantin előtt, mi? – kérdi vészt jóslón a feleségem, miután megérkeztem a piacról. Késtem is, leheletem pompás rizling.

Anya, eszembe jutott Đura Jakšić meg a szobrász Soldatović.

Kik ők?

Hogyhogy kik ők? A szerb romantika…

De a fene egye meg..! – és mondja oldalbordám, be nem áll a szája. Ha igazzá lenne mindaz, ami hallatszik, romok hevernének egy pompás ivó helyén.

Reggel havat mondott a körzeti időjárás-jelentés.

Az még hajnalban volt. Sötétkor.

Igazad van. Sötét volt, akkor. De azóta kivilágosodott a világ. Biztosan hull a hó most Újvidéken. Mit gondolsz, anya, Đura Jakšić kalapjának bronzkarimáján milyen vastag a fehér takaró?

2012. január 21.