Jódal Kálmán
Tanz mit mir (Neverending Edit)

XO a városhoz közeli, frissen megnyílt luxus-aquaparkban áztatta magát.

A rohadt, már kezelhetetlen depresszióját szerette volna némileg kikúrálni, környezetváltoztatást javasolt a fejtágítója.

Ez tényleg oké, állapította meg XO, mindössze a minimális szabályokat kell betartani, és itt még tökidegenebb, mint bárhol. Semmi fölösleges kérdés, és a pénzéért bájvigyorral maradéktalanul eleget tesznek kedvtelései zömének.

Ezen állapotban kitűnően lubickolt, míg egy napon egy jó hetvenes, de cseppet sem szívbajos nő megállította.

Már huzamosabb ideje figyeli. Ugye, magyar, és idevalósi?

Igen, nyögte XO, és már sejtette, ez a nála kemény harminc évvel idősebb néni meg akarja vele baszatni magát.

Csak azt furcsállotta, miért nem talált akár maga korabelit, akár sokkal fiatalabbat pipihús-csődöröcskét, akár nála jóval kigyúrtabb atlétát. Fura gusztusa van a szipirtyónak, konstatálta.

Később kiderült: az olvasásmániája miatt szemelhette ki magának, és jó szeme volt: az állandóan magával ciperészett könyvek borítói túlnyomórészt magyarul köszöntek rá vissza.

XO sietve felvilágosította (nagyon nem szerette, ha mások hiú ábrándokat kergetnek vele kapcsolatban): ez az ő magándilije, nem, nincs semmiféle diplomája, elcseszte, és különben is, a rákövesedett depresszióját kúrálgatja.

A néni mégsem rettent vissza. Csevegni kezdtek, és valóban jó szeme lehetett, két nap után kiderült, sok pontban közös az érdeklődésük.

XO kifejezetten csodálkozott, hogy-hogy már nem kellett első este ebbe a döglött tyúkba dugnia a faszát. Szamaritánus alapon, összeszorított fogakkal egyetlenegyszer megtette volna, csak legalább töksötétben csinálják.

A mámi célzást sem tett ilyesmire, noha elképesztően rámenős is tudott lenni.

Fokozatosan erre is fény derült: a (mellesleg dúsgazdag) szipirtyó férjet jött magának venni, mindenképp vajdasági magyart, abszolút illúziómentesen.

Arra is utalt, csak a magányát szeretné ezzel enyhíteni, papírházasság lesz, megnyugodhat. „Lehet, hogy vén vagyok, kicsikém, de vak vagy hülye, az nem” szögezte le kategorikusan. „Magam sem tudom, miért, de rád esett a választásom. Persze velem jössz választott dimbes-dombos új hazámba. Verstehst du? Azért mondom németül, mert azt a nyelvet a helyieken kívül csak az beszéli, akinek muszáj. Kein Problem. Nem olyan nagy ügy. Megtanulod.”

XO nem értette. Az egész túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen.

Némi kváziértelmiségi dumáért cserébe, a fasza igénybevétele nélkül belecsöppen valami elképesztő jólétbe? Anélkül, hogy akár – mint észrevette – bármiféle tapintatlan kérdéseket tenne fel a nő? Vagy akár megpróbálná jobban kiismerni?

Hiába, létezhetnek még csodák, vigyorgott magában. Végül is a legjobbkor jött: a szülei lassan kidőlnek, már rég nem él a néhai, megszokott életszínvonalán; s a továbbiakban változatlanul könyveket óhajt bújni naphosszat, és a tökeit vakarászni, semmi egyebet.

És ez a vén ribanc éppen ilyesmit kínál, szinte ezüsttálcán.

Plusz valóban milliomos, egy hacker-barátjával leellenőriztette.

„Hát akkor mire vársz, barom?” – suttogta magában.

Igaz, egészen picsányi helyen lakik, ez volt az egyetlen, ami zavarta.

Mindegy, abban a kicsiny országban is akadnak, nem is oly messze, megfelelő helyek, ahol azt csinálhatsz, amit akarsz, világosította fel a mámi, de csak diszkréten, és pofa be, a szomszédok előtt boldog, örök mézeshetekben élünk. Verstehst du? Áll az alku?

– Persze.

XO úgy ült a repülőgépre, hogy hátra se nézett.

A zártkörű, legmondénabb esküvői szertartást révült mosollyal dolgozta végig.

XO azért jó adag egészséges gyanakvással vágott bele az egészbe. Valamit nagyon titkolhat a szipirtyó. A „titok” azonban sokkal banálisabbnak és ártalmatlanabbnak bizonyult, mint gondolta.

A legdögunalmasabb, bizarr szex; de mivel XO-nak nem kellett benne részt vennie, hidegen hagyta ez a lényegtelen szamárság. És még csak közös hálószobájuk sem volt.

A felesége kellemes, toleráns beszélgetőpartnernek bizonyult, és semmit sem erőltetett. A szomszédok lesajnáló, szánakozó pillantásairól pedig egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni.

Az időnként gondosan megszervezett fogadásokon egy idő után már nem is volt nehéz megjátszania a „Jaj de szerelmes vagyok!”-ot. Hogy a többi dúsgazdag vénség közben mit gondolt magában, nem foglalkoztatta.

Akadtak ugyan apró, nem várt, helyi különcségek. Mondjuk a hagyományápoló jellegű , ezért államilag dotált hobbi-embervadászatok, ahová valósággal tolakodtak bejutni nemcsak a „vadászok”, de a brutálisan legyilkolászandók még inkább. Vagy pl. a művészi szenzibilitás szerint módosított-megmunkált csecsemőtetemek, fiatal narkóshullák szoba- vagy egyéb enteriőrdíszként való újrahasznosítása, és hasonló, egyéb apróságok. Ám miután a második szomszéd nyakából kinőtt, feltehetően veleszületett, immár kifőzött szarvaskoponya-fejét is megszokta, már valóban semmi sem zavarta. Nem engedte (persze bölcsen tudta, nem is engedhette) meg magának, hogy bármi is zavarja. Lazított, hisz „ahány ház, annyi szopás”.

Tényleg maximálisan kiszolgálták, a legvalószerűtlenebb, frissen felfedezett szeszélyeit, szenvedélyeit is gond nélkül megvalósíthatta….

„Ez maga az izolált pótmennyország.” – somolygott magában elégedetten XO. „Mi a fenét akarhatnék még?”

***

A közeli kisvárosban, ahol XO apró luxus-semmiségeket szokott vásárolgatni, az egyik régiségüzletben a tulaj váratlanul bizalmasan megszólította.

XO elkerekedett szemmel, de rezzenéstelen arccal hallgatta. Ez szokatlan, tudta. Ezek egymáshoz sem nagyon szólnak, csak ha muszáj, neki meg akármennyi pénze lehet, örökre idegen marad. Ez már rég nem zavarta, hisz mindig mindenhol idegen volt. Már rég saját magához sem volt köze, ha egyáltalán valaha is rendelkezett olyasmivel, ami „én”-ként definiálható. Most mégis felkapta a fejét. A tulaj hártyás ujjú kezeit széttárva aggodalmasan pislogott miniatűr kameraszemeivel.

– Uram… Már a múltkor szerettem volna szólni. Van itt egy lány. Nem, nem a maguk fajtája. A miénk… és még a… kedves feleségénél is sokkal gazdagabb. Az egyik üres garázsunkat bérelte ki egyszál esőkabátban, az iratait, bankkártyáját leszámítva minden személyes holmi nélkül, csak rágcsálnivalóért vagy jegesteáért mozdul ki onnan, és ilyenkor folyton önt keresi. Azt hittem, narkós, vagy hibbant a lány, de, leellenőriztettem, nem az. Csak nem értem. Kérem, nézzen be hozzá. –Fejében fejszével, sóhajtva széttárta a karjait. – Hiába, egyre bolondabb a világ.

XO azonnal, gondolkodás nélkül megnyomta a garázscsengőt, és a kamerába integetett. A fotocellás, bombabiztos kapu halk surrogással gördült fel.

Egy furcsa, a legextrémebb videoklipekre asszociáló lény állt előtte. Mielőtt megszólalt volna, szájához emelte az ujját. – Az infó hamis. Mindent és mindenkit be lehet csapni, csak tudni kell a módját. Az igazolványomban Ane vagyok, de az igazolvány hamisított. Nevezz, ahogy kívánsz, Yvonne-nak, vagy Barblinnak, Hu-li-nek, de persze Lolek is lehetek, ha akarod. Tudod, azokból a régi rajzfilmekből.

Egyszerre gyönyörű, óceánkék aura vette körül és XO mérget vett volna rá, ha létezik vízből szőtt ruha, akkor azt viseli.

– Valójában Techno-Gretel vagyok. Te pedig Techno-H ä nsel. Messziről jöttem, hogy felébresszelek. A szívzörömbölésed vezetett hozzád. Nem, nem használok jégkalapácsot, felejtsd el.

Xo hárított.

– Na ne szórakozz velem. Ha volt is valaha szívem, legfeljebb tűpárnának volt jó. Á'la dekonstruált Óz varázslója. Mellesleg érzem a „fű” szagát.

– Ez nem az. Álca. És valóban azért jöttem, hogy hazavigyelek. Magam is hosszú utat tettem meg. Valamikor, nagyon de nagyon rég, Nagyszebenben szász lánynak születtem.

– Oké. Azt még tudom integrálni, hogy le-fel sétálgatsz az időben. Azt is, hogy tetszés szerint váltogatod a formád, az identitásod. Mellesleg tökéletesen tisztában vagyok vele: manapság szászok legfeljebb csak mutatóban akadnak arrafelé, hiába csalta oda őket oda sok száz éve az a különös furulyás. De mi az, hogy hazaviszel? Haza? Otthon? Olyasmi hol található? – Ordítani kezdett – A picsában? Még ott sem! Hazudsz, kurva! Vagy csak egy szórakozó, beteges vágyakkal terhelt, unatkozó bárkihez van szerencsém?! – XO immár lehiggadtan lökte a sódert. – Na, nem csapsz be! És ettől elvonatkoztatva echte tömény fűszag árad belőled. Tsüss, kicsikém, vonulj vissza szépen a szanatóriumodba. Az a sanda gyanúm, mégis onnan léceltél le. Pá. – XO hátrálni kezdett, és a lehető leggyorsabban fel akart szívódni.

Aztán megállt. Meg kellett állnia. Érezte, hogy lüktet, dörömböl belülről mindene, ugyanakkor moccanni sem tudott.

Gretel körbejárta.

– Most már hiszel nekem? Vagy növesszek masnis copfokat, hogy elhidd, valóban az vagyok, akinek kiadom magam, Hänsel? Valóban használjak jégkalapácsot? Tudod, hány évszázadig tanulmányoztam, gyakoroltam a varázstudományokat? Esetleg változzak Lolek rajzfigurájává? Tudod, meddig kerestelek? Tényleg ekkora seggfej vagy?

XO-nak piszkosul dübörgött mindene, a giccses tűpárna a szegycsontja táján a legjobban.

Már ismét tudott beszélni, mozogni, és ingerülten kiabálni kezdett:

– Vazzeg, ha jól értem, most arra akarsz rábeszélni, hogy hagyjam itt a napi biztos betevő kaviárom egy illúzióért?

Gretel sírva fakadt.

– Hát tényleg nem érzed? Nem ismersz fel? Hogy lehetsz ennyire szemét, hogy saját magadnak sem hiszel?

XO elhallgatott. Tetszett vagy sem, letagadhatatlanul érezte a tűpárna kattogását, zörömbölését, sóhajait.

Lehajtotta a kobakját. Szemei égni kezdtek, és tudta, immár kobalt-, pontosabban nagyonkékek.

– De. Érzem.

– Akkor add a kezed!

Röpültek, körülöttük vattaszerű hó gomolygott. Ő, Techno-Hänsel ésTechno-Gretel-Lolek.

„Szent szar! Ez annyira sztereotip, hogy szinte fáj” – suhant át az agyán – „de tényleg igaz!”

Egy szakadékhoz értek.

A még mindig furán-szép lénnyel egyetemben lehuppantak a zölden foszforeszkáló hóra, és hirtelen kihunytak az energiatakarékos égi izzók. Mély, csillagtalan éjszaka borult rájuk.

– Miért nem repülünk tovább?

Irgalmatlanul ronda Zombi-Télapóarc meredt rá a különc homályból.

– Mert innen csak leugrani lehet, Faust.

– Szóval kibaszás. De mit is várhattam volna?

Váratlanul egy réges-rég háttérbe szorított, elfojtott énje kapaszkodott elő.

– Értem. Pontosabban nem értem, de talán nem is fontos. Mindössze egy dologra vagyok kíváncsi: ennek az egész akárminek volt akár egy morzsányi értelme is?

– Nem ezt akartad kérdezni.

– Hát… nem, nem egészen.

– Akkor tudod a választ.

– Valóban tudom. Nem volt. Semminek. Soha. Hehe. Még a legőszintébb, legvegytisztább emo-baromságaim is rég agyonexploatált, remixelt, újravágott, kölcsönzött közhelyként lógnak a nemlétben. Senki. Sehol. Soha. Tágra zárt szemekkel, szégyenbe csomagolt csenddel, neonnejlonpunci. Vagy nyomtatott áramkörű, 3-D-s szénizotóppöcs? Lényegtelen.

Némi dac csapott fel belőle.

– Szóval, valami rejtélyes okból az a nyomorult, kibaszott életem kell neked? – Üvölteni kezdett. – És én tényleg voltam olyan balfasz, hogy elhiggyem ezt a tömény giccset! Oké, nedvedzz egy betegeset. Régen verték így át. Kezdettől fogva sejtettem, hogy hazugság.

Gondolkodás nélkül a mélybe vetette magát. Tudta, legfeljebb a teljes fölöslegességet és a díszdobozba csomagolt értelmetlenséget hagyhatja maga mögött, semmi egyebet.

Zuhanni kezdett, majd egyre lassabban, majdnem lebegve hullt alá.

Pirkadatszerű fény gyúlt. Olyan, amilyen csak a legnyálasabb képeslapokon viríthat, a valóságban biztos, hogy soha.

Az ismeretlen utolérte és együtt zuhantak. Alant már kirajzolódtak valamiféle egészen furcsa városka körvonalai.

– Kiálltad a próbát. Tudtam, ezt akarod. A szívzörömbölésed vezetett hozzád. Ha néha olyan hangja is volt, mint egy betonfúrónak – nyomta a dumát az ismét Gretel-Lolek-szerű, szakrálplasztik-jelenség nevetve. – Hisz megígértem egykor, hogy hazaviszlek, cyberpöcsös, nem? Hogy feltehetőleg amnéziád lehet vagy véletlenül deletezhettél a tudatodból? Akkor szerénytelenségem újraindította a kalózszoftvered.