Kalász István
Mélyföld

„A fiatal ember odanézett az öreg ásójára, s nagyot sóhajtott.”
(Móricz Zsigmond: Szegény emberek )

November volt. Őszi sötét, síkságcsönd, nyálkás-köd jött reggel és alkonyatkor, majd később érkezett a fagyban ropogó talaj, és mi ketten a régi tábori barakkokat hoztuk rendbe ott = a Hortobágy szélén. Az épülettetőket foltoztuk, a rozsdás kerítést, az udvar repedezett betonját javítottuk. A vaságyakat hegesztettük, a zuhanyzókat tisztítottuk; az elhagyott úttörőtábort akartuk megnyitni. Újra. Abból akartunk megélni, hogy majd nyáron gyerekek jönnek a táborba. Árvák, kicsapottan éhesek, összevertek. Szegény családból származók, városszélén lakók. És mi táboroztatjuk őket. És pénzt kapunk. Nyáron. Hatalmas volt az ég, gémek repültek a Hortobágy felé, keleten a hegyek feketéllettek, jobbra H., a faluszagú alföldi város a házakkal, aszott kertekkel. A bezárt varrodával, malommal, a templommal a főtéren.

A város határában, a bekötő út mellett volt a Gork csárda, odajártunk este, munka után. Mi ketten, a „voltak”. A volt mérnök, a volt művelődésszervező. A két borostás városi, az ügyetlenek. Akik jöttek ide, hogy belekezdjenek az újba = a régi táborba a csatorna partján.

A Gork csárdában este a Venczel testvérek ültek, ők napközben fát, betont, salakot fuvaroztak ide-oda, le-föl a síkságon, este ültek, vicceket hoztak női mellekről, megy a magyar meg a tót…, voltak még a Sárköziék: apa + fia, koromfekete arcok, komor tekintet, dohos lehelet, szótlanság, lopott gépek otthon; Sárköziék építkezéseken segítettek. Jött a kövér Géza, a kirúgott rendőr, ő képzeletében pedofilokat lőtt le, peng, golyót a farkába, peng, kettőt a térdébe, meg az öreg János; így ültünk sűrű cigarettafüstben, a rekedt hangok félbeszakadt mondataiban, a nevetésben, meg mi ketten a Gorkban. A táborból…

És jött oda a Belga. Is. A Belga Belgiumból jött, a közeli tanyán lakott, a meggyilkolt holland örökösétől vásárolta a házat. Jan, „afeneholland” eljött hazájából, mondta Ferenc, az öreg kocsmáros; Jan senkit sem bántott. Tartott kecskét, tyúkot, aztán egy éjjel megtámadták, leszúrták az udvaron, úgy vérzett el a magyar sárban, mint a disznó. Szégyen.

A Belga szőke, hallgatag férfi volt, nem beszélt magyarul, negyvenéves lehetett, koszos inget, poros nadrágot, fakó kabátot hordott, estefelé jött gyalog, pálinkát kért, beült a sarokba, az öreg tévé alá, hallgatott, ivott. Egész üveg pálinkát ivott meg, aztán lefordult a székről, ült-feküdt a fal mellett nyitott szájjal. De senki sem bántotta, senki sem vette el a pénzét, senki nem rúgott bele. Hagyták a szék mellett feküdni-ülni ferdén; később felébredt, pislogott, motyogott, felállt, imbolygott, pálinkát kért a pultnál. És ivott tovább. A Belga nem beszélt, nem kért pénzt kölcsön, csak jött, ivott, lefordult a székről, egy óra múlva felébredt, dünnyögött franciául, majd záróra előtt elment. Vissza a megölt holland házába.

Mi azon az őszön javítottuk a barakktetőt, üvegeztük az ablakokat, festettük az összefirkált falakat: Anyád!, Itt volt Imre!, Hajrá FRADI!, Kurva vagy!, néha veszekedtünk mi ketten: a volt művelődésszervező és az oly régen már volt mérnök. Vitáztunk kalapálás, faragás, zsíros kenyér, uborkaevés közben azon, hogyan legyen ez a tábor? Mi legyen a jövő? És a pénz? A volt mérnök azt mondta, ezen a táboron itt, a pár barakkon, a raktáron, a düledező istállón, a rozsdás zászlórúdon, a szétmállott könyvkupacon, az egykori kultúrtermen, átok ül. Átok van a szétrúgott ajtókon. Tudod, mondta a mérnök, meghalt itt egy fiú és egy lány, ezért ide csak felnőtteket szabad/na beengedni, akik bírják az átkot. A volt-itt rosszat. A reggeli és esti zászlófelvonást, vigyázzban állást a gyerekeknek. Néha éjjel lépéseket, hangokat hallok, valaki sír, mondta, és olykor suttognak. És mégis mit szólnál aktfotós tanfolyamhoz, jönnének németek, belgák, hízott osztrákok papucsban, haha. Mi hoznánk a pucér nőket eléjük, szép, fiatal lányokat, borotvált lenne a magyar hónuk alja, támadna erre a vágy, ja-ja, das ist gut, lenne magyar pénz. Na?

És fáradtan röhögtünk.

Igen, így dolgoztunk, kalapáltuk, csavaroztuk össze az elhagyott úttörőtábort a csatorna partján. És a zizegő pénzre gondoltunk, este meg jártunk a földek mentén a Gorkba. Oda jött a Belga is. Ült a sarokban, ivott és ivott, még akkor sem állt fel, ha Brüsszelről beszéltek a feje fölötti tévében, ha félmeztelen lányokat mutattak a tengerparton, ha sportkocsik csillogtak irodaházak előtt, ő csak ivott, nem szólt.

November végére járt, tiszta volt az ég, csak az egyik barakkot tudtuk fűteni az olajkályhával, keletről jött fel a hideg szél, a gémek nem repültek már, csak vadkacsák hajnalban. Fagy kúszott a ruhánkba, a cipőnkbe, a mellünkre ráült a metsző levegő, ujjainkat szorította a hideg, igen, így azon az estén siettünk a Gorkba. Leültünk, ittunk, beszéltük ugyanazt át és vissza és megint, hogyan is legyen a körhintával, ha lesz egyáltalán, jött a Belga is, leült, itta a vegyes pálinkát csendben, aztán lassan lefordult a székről.

Az öreg Sárközi szólt először az ajtó mellől, na, ez nem kel fel, meghalt = vége. Ferenc lassan kijött a pult mögül, odahajolt a Belgához, figyelmesen nézett a fehér, borostás arcába, és azt mondta: tényleg meghalt, mert ő – folytatta – munkásőr volt régen, ő tudja, milyen a halál, a Belga? Halott. Már hideg. Az ujjai merevek.

Az asztalra tettük a testet, a volt művelődésszervező fölé hajolt, hallgatta, ver-e a szíve, majd a WC tükrét hozta + tartotta az orra alá, filmben látta, hogy így kell, húzta fel + nézte a Belga szemét, végül azt mondta, csöndes, nem ver a szív. Halott ez már.

Ott feküdt az faasztalon, a poharak, sörös dobozok, hamutartók között. A Belga. A szemünk előtt halt meg, itta ki magát az életből.

*   

Jelenteni kell, mondta Ferenc, a halált kell. De nem, szólalt meg G. = volt rendőr, miközben a halottat járta körbe, nézte, senki sem ismerte, senki sem tudja, honnan jött, senkinek sem hiányzik a Belga, minek akkor? Ki kell tölteni egy csomó papírt, magyarázni, haha, telefonállni kell, a követség jön, a városból nyomozók ide, kérdeznek keresztbe megint, tanukat keresnek hosszasan. Trükkösen. Hogy volt? Mikor történt? Maga hol ült akkor a kocsmában, he? Mindenki gyanús lesz itt! És újságírók jönnek, az újságban cikk és fényképek lesznek a Gorkról, a táborotokról. Minket lát az ország, nézett körbe, és mit, miért kapott inni a Belga? Elővesznek minket! Miből élünk, kik vagyunk, minek, hogyan, miért, na? Bonyolult lesz az élet. Bezárják a Gorkot is? Leheeeet még ez is, kiabált G., senki sem tudja, honnan jött, mondta, temessük el. Menjen a föld alá, legyen nyugalmunk. Nem bántottuk, de nem idevaló, minek akkor?

*   

Kutyák futnak a síkságon. Elszöknek a kertekből, kijönnek a feléjük rugdalók városából, iszkolnak oldalazva, céltalanul, néznek félénken, állnak az út mentén, ülnek a Gork előtt, üzekednek, ugatnak a csatornaparton. És a kutya a halottat kiszagolja, kiássa éhesen, megrágja! Ez nem jó, ez veszélyes. Az éhség… nagy úr. Mi legyen hát a halottal? G., volt rendőr azt mondta, a kutya kiássa, ezért a táborba vele, a kerítés mögött, a fal tövében jó lesz neki. Ott védve van a kutyáktól. Ott vége a sorsának, kérdezte a művelődésszervező = én, és gúnyosan mosolyogtam, de mi van, ha nem akarjuk, kérdeztem tompán, mert elegünk van? Ha végre, azt mondjuk: nem.

Akkor, szólalt meg Sárközi sötét tekintettel, takarodtok innen a táborotokkal együtt vissza a városba. Nem vagytok ti sem közénk valók, a végén felgyullad a rohadt táborotok. A mérnök nevetett, a volt művelődésszervező nyelt és bólintott, Ferenc gondosan abroszba csavarta a Belgát. A fehér kezét, a testét, a fejét. Aztán cipeltük mi ketten botladozva, a sötét ösvényt követve a táborba, a kerítés védelmébe, közben a mérnök azt mondta: de mi volna, ha azt akarja a Belga, vigyük vissza a hazájába! Nem itt, az idegenben így haljon meg? Ő, folytatta, elvinné haza, ha lenne pénze, ha lenne ideje, ha nem így élne, mint most él! Ilyen nyomorúságosan. Itt. Ennek az embernek kettőnk kezében van az anyja, testvére, gyereke, lehet, van egy nő, aki szerette. Ki tudja? Az ember nem iszik ok nélkül, és a végén mindenki haza akar jutni így vagy úgy. Nem-e? Én csak hallgattam, vittük tovább, vittük, végül letettük a barakk mögé. A keményre fagyott földre.

*   

Féltél a Sárközitől, kérdezte a mérnök, és én bólintottam a sötétben, tizenegy óra múlt, feküdtünk a barakkban, kemény ágyon, igen, mondtam halkan, féltem, hiszen fenyegettek. Tudod, mondta a mérnök, mindig arra a két gyerekre gondolok, hogy szerették egymást, táboroztak itt, úgy tizenöt évesek lehettek, éjjel rájuk törtek, elkapták őket meztelenül, bevitték a parancsnokhoz, állítólag megszöktek, mondták másnap, de a nevelő részegen kibeszélte, ez nem volt igaz, a tábor vezetője verte éjjel őket, úszott vérben az iroda, meghaltak, végül elásták őket valahol a táborban, érted? És másnap? Azt hazudták, megszöktek azok ketten. Érted? Én érzem őket, itt vannak valahol. Nyugtalanul. Most meg a Belga is jön ide? Feküdtem a hidegben, bámultam a semmit magam fölött, a múlt szellemeire gondoltam, majd a halottra a barakk mögött.

*   

A felhőtlen égből kékes fény szivárgott, abbahagytuk az ásást az istálló mögött, jobban mondva feladtuk, a keményre fagyott talaj nem fogadta be az ásók hegyét. Mi lesz, kérdezte a mérnök, és én, aki, nem éreztem művelődésszervezőnek magam, azt mondtam tompán, beleengedjük a csatornába. Ússzon el a Belga. A tengerhez vele, és nevettem.

A csákányra támaszkodó ritkás hajú mérnök: a negyvenöt éves, kétszer nősült, elvált, kétszeres apa, elbocsátott ember, adóssággal, autóbalesettel, és autójának nem volt biztosítása, lett így felfüggesztett három éve, a mérnök tengernyi bánat-bajjal háta mögött azt mondta: nem és nem. Ő most elmegy a Belga házához, megnézi, mit talál ott, okmányokat talán, leveleket, amiből megtudja, ki és honnan jött ő, ki, mikor szülte a halottat, és ír levelet.

Kézzel megírja: az Ön fia-férje-apja itt élt, halt ebben a távoli országban. Megírja, hogy ledőlt a székről, meghalt. Ne várják többé. Megírja, hogy a Belga senkit sem bántott, békés ember volt, nagy bajjal a lelkében ült mindig a Gorkban. Jössz-e, kérdezte a mérnök borús pillantással, velem tartasz-e? És én, elvált, állásnélküli, már csak az anyai örökségben bízható, adótartozásos, idegenvezető is volt már ember , én, aki reggel mindig arra a gondolatra ébredtem, hogy a baj nem ismer korhatárt, azt mondtam halkan, a halott lelkiismeretünk őre, rendben van, megyek. Ne legyünk gyávák! És mentünk is. A szürke ég alatt.

*   

A zsindelyes ház a nyárfasor mellett állt, a hosszú szántóföld mögött. Letaposott drótkerítésen, szúrós bozóton léptünk át, és megláttuk az udvaron a Sárközi gyereket. Faládát túrt fel. Gyors, türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal. A házajtó nyitva volt, odabent égett a fény, zajok szűrődtek ki. Miazisten, mondta a mérnök, ezek itt! Széééégyen. Fosztogatnak! G. volt rendőr lépett ki a házból, kezében kabátot(?) tartott, röhögött, a mérnök megállt, és azt mondta, ez nem lehet, ez nem, rohant előre, nekiugrott G.-nek. A torkának. A Sárközi gyerek felállt, hagyta a ládát, az arcába vágtam, elesett, felüvöltött. Most lett oda a jövőm = a tábor, gondoltam, ment semmibe a munka, a maradék életem, belerúgtam a fiúba, nem tudom ismét elkezdeni az életet, gondoltam, az öreg Sárközi rohant ki az udvarra, kezében kés, a mérnök állt vele szemben, G. rendőr pisztolyt mutatott, az égbe, majd lőtt, a mérnök nevetett. Megdöglesz, rohant felém az öreg Sárközi, én pedig? Néztem az egyre közeledő vörös arcát, meszes szemét. Ő markolta a karomat, én ütöttem. Hová menjek innen, gondoltam, vége már, és aztán ömlő meleget éreztem a vállam táján.

*   

Másnap találkoztak a Gorkban. Sárköziék, G. volt rendőr, a mérnök és a volt művelődésszervező. A rendőrség nem tudott meg semmit, de nem is kell, mondta Ferenc, volt itt adok + kapok tegnap. Legyen ennek vége. Tessék eltemetni a Belgát! Ne kaparjuk így el, ember volt.

Nekünk, mondta Ferenc lassan, van helyünk a temetőben. Az én helyem még üres, tegyük oda. Alattam nyugszik majd tisztességben, befogadom. És utána mindenki vendégem a Gorkban, na?

Hoztam egy fehér inget mondta Sárközi lassan, viselhetné a Belga a koszos trikó helyett. Mégiscsak jobb így, nem? Öt férfi: Sárközi és fia, G., a volt rendőr, a mérnök és a művelődésszervező, egyszerre bólintottak.

Teherautó állt meg odakint, az idősebbik Venczel érkezett. Bejött, gyertek ki, morogta, kitódultunk, Venczel lelökte a teherautóról a ponyvát, fakoporsó volt odafent, szereztem, mondta Venczel, koporsóval illik elmenni, kapok mindenkitől ezer forintot, G. volt rendőr pedig halkan azt mondta, jó, hogy legalább egyikünk, ez a Belga, szépen kimenekült innen.