Kovács Jolánka
A kamerát, kérlek

Szépen mondom a Bélának, hogy kapcsolja be, de mégse kapcsolja. Még mondja is: nem kapcsolom. Nem akarok ordítani rá persze, mert akkor meg azzal jön, hogy ne legyél közönséges, tudod, hogy azt utálom. Egy kicsit kapcsold be csak, mondom neki, és megpróbálok mosolyogni, ő mondta egyszer, hogy ha mosolyogsz telefonálás közben, azt meghallom a hangodon. Most mosolygok, hátha megenyhül, pedig egyre jobban forr bennem a düh, mert hallom, hogy valaki mosogat a háttérben. A háttérben a fenét, ott, a lakásban. Hallom a tányérok koccanását, meg azt is, ahogy zubog a víz. Persze rákérdezhetnék, hogy ki mosogat, de arra meg azt mondaná, hogy ne fantáziázz. Tehát hallgatok, közben még rágondolni is félek, hogy esetleg odajön az a valaki, nem is valaki, hanem egy rohadt némber, és beleszól valami disznóságot a mikrofonba. Megdermedek, ha erre gondolok. Nemcsak a dühtől, hanem attól is, hogy akkor mit mondjak? Cirkuszoljak vagy ne? A Bélával cirkuszolni se lehet. A Béla egyszerűen kikapcsolhatja a gépet. És akkor? Akkor másnap már abban se lehetek biztos, hogy egyáltalán hajlandó-e beszélni velem. A múltkor, szkájpolás közben tisztán hallottam, hogy valaki porszívózik. Nem bírtam ki, megkérdeztem, hogy ki porszívózik. Ugyan, mondta ő, mit beszélsz, az utcáról hallatszik be valami zaj. Akkor kinyitottam a szám, hogy épp eleget porszívóztam már életemben, naponta azt csinálom az irodákban, tudja jól, tán ismerem a porszívó hangját. Erre azt mondta, nagyon durván, hogy hagyjuk már, elege van a képzelgéseimből. De akkor se kapcsolta be a kamerát, pedig megint erőt vettem magamon és mondtam, hogy na, csak egy picit, hogy lássalak. Mégse semmi.

Ha lenne eszem, föl se hívnám többet. Betegség ez? Hogy amint fölkelek, mindjárt ő villan az eszembe, és ahogy bevillan, rögtön átfut rajtam valami jeges áramlás. Így kezdődik a napom. Leülök a gép elé, ő persze ilyenkor még alszik, nincs is a gépen délután négy óra előtt, én meg már akkor, reggel fél hatkor azon töröm a fejem, hogy nyolc óra körül fölhívjam telefonon vagy ne. Míg isszák a kávét az igazgató meg a két beosztottja meg a titkárnő. Addig úgysincs dolgom, kimehetnék a toalettre, és fölhívnám mobilon. Csak egy pár szóra. De nem merem. Mert nem tudok olyat mondani neki, hogy azonnal föl ne dühödjön. Próbáltam egyszer-kétszer, és mindig ez lett belőle. Hogy már dolgozik, mondjam gyorsan, mit akarok. Én meg rögtön el is felejtem ilyenkor, hogy mit is akarok, azt még kinyögöm, hogy legyen szép napod, mire ő dünnyög valamit, és leteszi a kagylót. Alattam viszont megcsusszan a talaj, olyan zavarban vagyok, mint tizenöt éves koromban, amikor egy napon a nagy szerelmem, a Lajos, felhívott telefonon, és egy mondatban szakított velem. Aztán még ha végig kell hallgatnom a nyomorult kis titkárnő kacarászását, amint kivonul a folyosóra, ahonnan minden behallatszik ide, a konyhahelyiségbe, ahol a csészéket mosogatom, hát legszívesebben kimenekülnék a világból. A pasit hívja, a kis majom, ez egyértelmű, alig mond néhány szót a kagylóba, annyit, hogy sziaaa, vagy hát igeeen, vagy te drágaaa, és undorító, ahogy elnyújtja a szavak végét, mégis, ennyit beszél összesen, a többi vihogás, a többi óóóóóó, a többi áááááá, a többi jéééééé, a többi, hogy bele tudnék őrülni, kész élvezet, kész boldogság. Nem értem. Nem értem, hogy csinálja. Pedig ronda, ronda egy nő. Nő??? Nem is hasonlít nőre. Ha nem húzná ki olyan erősen a szúrós kis egérszemeit, nem festené lilás árnyalatokra a száját, fehérre - nem szőkére! - a haját, ha nem púderozná sápadtra és simára az arcát, szerintem föl se ismerném. De hogy nem is tűnne föl egy férfinak sem, az biztos. Meg azok a kiálló pofacsontjai. És vihog. Azt hiszi, jól áll neki. És ez még nem elég. Lapos, mint a deszka, elöl-hátul. Billeg a szűk szoknyájában, mindennap másikban. Borzalom. És ezt, igen, ezt szeretik a férfiak. De mit, ugyan mit esznek rajta? Ezt a sok festéket? Furcsállniuk kellene, hogy egyáltalán él ez a szörnyemény. Hogy lélegzik, mozog, beszél. Mert akárcsak viaszból lenne.

Én soha nem voltam ilyen. A Béla is azt mondta mindig, hogy legyek olyan, amilyen vagyok. Hagyjam abba a diétát, ha vele akarok élni, főzzek egy rendes paprikást, sok hagymával, disznóhússal, és egyek vele egy asztalnál, elég volt az almarágcsálásból meg a teákból. Különben is elkelne rajtam egy kis puhaság. Persze örültem ennek, bár az is igaz, hogy minél tovább örültem, annál többet és gyakrabban ettem, a kis puhaság meg egyre csak sokszorozódott rajtam. De a Béla ezt se bánta, soha nem tette szóvá. A Bélának minden olyan egyszerű. Az is, hogy ugyan minek esküdnénk meg, minek a papír, természetes, mondja a Béla, hogy együtt élünk, amíg ez így van jól. Csakhogy én már nem tudom, így van-e jól, mert nyolc hónapja, hogy Belgiumba küldte a cég, és azóta egyszer se volt itthon.

Kérdeztem tőle néhányszor, gondol-e rám, erre mindig azt mondta, hülye kérdés.

Sose mondja, hogy hiányzom, de hát ő nem a szavak embere.

Ha fáradt, mindig ilyen morgós, azt tudom.

Meg azt is, hogy jobb, ha ilyenkor nem szólok hozzá.

Tehát az se áll, hogy megváltozott.

Majd hazajön karácsonyra, mondta nemrég, mit problémázok, tudom jól, hogy kell a pénz. Mármint a lakásra.

Akkor mit gondoljak?

Ezt a lakást akarja megvenni, amiben most albérlő vagyok, amiben albérlők voltunk, ő meg én.

Én ebben a lakásban lakom. A Béla nem mondta, hogy költözzek ki.

A Béla azt se mondta, hogy ne várjam.

Azt mondta, hogy hazajön karácsonyra.

Haza.

Tehát ide, ebbe a lakásba, vagyis hozzám. Énhozzám jön haza.

Akkor mit szorongok állandóan?

Éjjel gyakran felébredek, és akkor azon rágódom, vajon kivel alszik egy ágyban? Azzal a némberrel-e, aki a háttérben mosogatott? Vagy nem jól hallottam mégse? A porszívó is lehetett kinti autózúgás. Ha ez eszembe jut, reggelig nem alszom. Alig várom, hogy az irodába érjek és porszívózzak. Hogy megint összehasonlítsam a zúgását azzal a tompa búgással. És akkor ráismerek. Porszívó volt, ez kétségtelen. És ismét elönt a hideg veríték.

A barátnőm azt mondta tegnap, nézz már szembe ezzel az egésszel. Tisztázd le. Harminchat éves vagy, te. Nézz már szembe a Bélával.

Én próbáltam.

De ha nem kapcsolja be a kamerát, hogy nézzek vele szembe?

És ha egyszer mégis bekapcsolja, mit mondjak neki? Hogy tisztázzuk le?

Végigfut rajtam a hideg, ha erre gondolok.

Mert tudom, hogy két szóval elintézné.

Nem hallgatna végig.

Vagy kikapcsolná a kamerát.

A Bélával nem lehet.

A Bélával nem.

De a Béla nélkül sem.

Beleőrülök.