M. Szabó István
Testében tömegek

Egyszer éltük meg a hasonlóság poklát.

Hangunk elárult bennünket. János hangja mély volt, akár egy kútból szólna, nekem pedig magas. Ha nem szólaltunk meg, akkor anyánk sem tudott megkülönböztetni bennünket.

Megtörtént, hogy János kapott verést az én gonosztetteimért. Egyszer forgácsot helyeztem egy alvó vándorszerzetes lábára és meggyújtottam. A szerzetes ordítva ugrott fel; én a közeli bokorban nevettem. János a tisztás végében ivott egy forrásból, a szerzetes őt fogta fülön, pofozta fel, s vitte anyámhoz. Anyám durván elverte.
Azon az éjszaka János füléből vér szivárgott ki, megsüketült. Én vétkem miatt.

Anyám mondta, hogy ez Isten büntetése. Ettől kezdve úgy nevelt, hogy belénk sulykolta: segítenem kell testéremet élete végéig. Baja okaként füle leszek, fogyatékosságát én pótolom.

Eleinte lázadoztam. De később beláttam: anyámnak igaza van, felelős vagyok Jánosért. Lelki üdvösségéért.

Nyomorulttá tettem testvéremet, az én bűneimért ő szenved meg. Az ő bűneiért én kell szenvedjek. Isten felcserélte a sorsunkat. Örüljek, hogy szenvedhetek, örüljek, hogy segíthetek.

Tizenhat éves voltam, mikor betegség vert le lábamról. Torkom úgy bedagadt, hogy fuldoklottam, testem forró vizet izzadott ki, félrebeszéltem. Anyánk hangosan imádkozott mellettem, éjjel-nappal. Három hete feküdtem így, mikor egy éjszaka öregember láttam szalmazsákom mellett. Tenyere hűvös volt, érintése nyugtató, hangja kedves.
Azt mondta, még két hétig kell szenvednem. Utána magamhoz térek, de hangomat el fogom veszíteni. Simogatta arcomat, majd nyakamhoz ért. Éreztem, hogy légzésem könnyebbé válik.

– Ajándékot kapsz a hangod elvesztéséért – mondta az öregember –, azt az ajándékot, hogy faszobrokat faraghass.

– Nem akarom – ráztam meg a fejem, de az öregember elmondta, hogy most ez a sorsom, s követnem kell ezt az akaratot.

Két hét múltán felgyógyultam és megnémultam. Anyám igazságos büntetésnek tartotta. Most legalább tudhatom, mily terhet visel János.

Nem hittem neki. Nem volt büntetés hangom elvesztése, és Jánosnak sokkal nehezebb volt süketsége.

A faluban kigúnyolták, olykor meg is verték. Hogy nem tudtam beszélni, megrémisztette a falubelieket, ördöngösségről suttogtak. Botokkal, kövekkel támadtak nekünk. A dolgok odáig fajultak, hogy be sem engedtek a templomba. Inkvizítor jött a faluba, hogy megvizsgáljon bennünket.

Tizenegy napig tartott a tárgyalásunk. A kínzások végett többször a halál közelébe kerültünk. Végül az inkvizítor felmentett bennünket. A falu terén hirdette ki az ítéletet. Elmondta, hogy Hevilta falva mindig az igazi keresztények falva volt, itt nincs eretnek.

– Erről megbizonyosodtunk a különféle próbák alatt – fejezte be mondókáját. Még aznap elutazott.

A falubéliek eleinte megveregették vállunkat, meghívtak egy boritalra.

Aztán kezdődtek a verekedések.

Volt egy nővérünk, Jázminnak hívták. Kettőnket végtelenül szeretett, de anyánkat titkon megvetette. Minden idejét a ház körüli munka töltötte ki.

Abból éltünk, hogy cukorból készült édességeket árultunk a vásárokban. Jázmin készítette el az édességeket, nyomta beléjük az általunk faragott pálcikákat. Anyám vezette a munkát, bár semmit a kezébe nem vett. Ha nekünk más dolgunk akadt, Jázmin ment a vásárokra. Előfordult, hogy kifosztották, ilyenkor napokig nem volt mit enni. Anyám megbüntette, ostorral verte, különféle szitkokat kiáltozott rá. Kívánta, bárcsak meg sem született volna. Jázmin hallgatott. Nagy kék szeméből csorogtak a könnyek, ahogy ott guggolt a kút mellett. Kezét térdén összekulcsolta.

Huszonhat éves voltam, amikor anyánk meghalt. Nem sírtunk utána. Alig tudtuk eltemetni. János és én készítettük el a koporsót. Jázmin a halotti leplet. A pap semmit sem kért a temetésért. A torra ő hozta a kenyeret.

Anyám halála után kezdtem el faragni. Arasznyi figurákat készítettem fából. Szenteket. Szerszámom nem volt, ezért az első három szobrot késsel faragtam ki.

Szent János, Szent Magdolna és Szent József szobra. Az ágy feletti polcra állítottam a szobrocskákat. Egyik éjszaka felkeltem vizet inni. Láttam, hogy a szobrok halvány fényben derengnek, teljesen átalakultak. Élő, arasznyi emberkék lettek, mozdulatlanok, merevek. Másnap fogtam a szobrokat, elvittem a paphoz. Megvásárolta, sőt, még szerszámokra is adott pénzt. Nagyon boldog lettem. Azért, mert örömet szereztem neki. Ott állt a szobrocskák előtt, kezével eltakarta arcát.

A szobrok híre hamar elterjedt a faluban és a környező településeken. A pap senkinek sem mondta el, hogy ki faragta a szobrokat. Ezért hálás is voltam neki.

Szerszámokat vásároltam, fát, szeget. Munkához láttam. Nem rajzoltam meg előre semmit, nem használtam modellt. Maguktól jöttek a képek, gondolatok. Mielőtt nekiláttam volna a szobornak, nem tudtam, milyen munkát fogok készíteni, faragni. Mikor az első vésővágás megtörtént, kipattant a kép.

Mágikus kép. Ott állt a szobor előttem, láttam a jövőjét, az emberekre gyakorolt hatását. Láttam a mosolygást, a szomorúságot, az örömet, bánatot, fegyelmet és gátlástalanságot. Igen, vannak szent dolgok, melyhez mindenki ragaszkodik, a legelvetemültebb is. Ez a jó benne.

Jólét köszöntött be házacskánkba, jólét melyet titkolni kellett. Jázmin továbbra is készítette a nyalánkságokat, János faragta neki a pálcikákat, kevergette a sűrű masszát, én meg a szobrokat faragtam. Jázmin eladta a cukrot, a pap eladta a szobrokat. Életünkben először voltunk boldogok, elégedettek.

Jázmin mosolyogva főzött, takarított, dalolt, megetette az állatokat, János felseperte az udvart, fát vágott. Én meg a pincében faragtam. Olykor lejöttek, megnézték a munkámat. Később nem tűrtem, hogy a készülő szobrot más is lássa. Egy kis kutya volt műhelyemben a társam. A pap kutyája szülte. Csúnya korcs volt, de ahogy növekedett, egyre szebb lett, egyre kezesebb. Nézte, ahogy dolgozom. Ki sem tette a lábát a pincéből. Az Anzelm nevet adtam neki, egy szentre emlékezvén.

A szobrokba az életet nem én varázsoltam. A munkával hamar haladtam, sürgető kényszert éreztem, hogy minél hamarabb befejezzem, hadd kezdjek másba. Mihelyst készen lettem, s beköszönt az éjszaka, halvány, kékes fény vette körül azokat, s a formák életre keltek. Ha a fájdalmat próbáltam ábrázolni egy szoborban, a fény olyan fájdalmat varázsolt, hogy könny nélkül lehetetlen volt ránézni, ha örömet, akkor boldogság töltötte ki a néző lelkét.

Hamarosan megkaptam első igazi nagy munkámat. Szoborcsoportot kellett faragnom az egyik falu templomának. A pap rohanva hozta a hírt:

– Gazdag leszel, meglásd, gazdag! De miket is beszélek… – horgasztotta le a fejét. – Te máris gazdag vagy.

Nem értettem, miről beszél.

Alig egy hónap alatt elvégeztem a munkát, holott a szerződés szerint egy egész évem lett volna rá. Akkora pénzösszeget kaptam érte, hogy elképedtem. Mit fogok kezdeni ezzel a sok pénzzel?

Felét a papnak adtam, könnyes szemmel köszönte meg. Iskolát építetett, rávette a falubelieket, hogy eljárassák oda gyermekeiket.

Újabb megrendeléseket kaptam. Minden összeg felét a papnak adtam. Ő tanítómestert hozatott, könyveket vásárolt. Később létrehozott egy árvaházat is.

Furcsa dolog történt a környéken. Az emberek egyre jobbak lettek, egyre békésebbek. A föld bő termést hozott, az állatok sok ivadékot ellettek, a kutakban üdítő víz volt, a folyó megtelt halakkal, az erdők és mezők pihenni hívták az embereket. A templomok megteltek emberekkel, aki hálát adtak Istennek a sok ajándékért, egészségükért, boldogságukért.

János is próbálkozott a faragással. Eleinte kenyérgalacsinból gyúrt idétlen figurákat, az embereknek tetszett, megvásárolták. Később megpróbált ólomból önteni figurákat. Mulatságos kis kutyák, tehenek, medvék kerültek ki a keze alól, de ezt is vették az emberek. Később ő is vésőket vásárolt. Sokáig kínlódott, összevagdosta a kezét, egy ízben belehasított a karjába, nyomát élete végéig viselte. Egyre határozottabban haladt az úton. Végül már két-három láb magas figurákat faragott. Jó munkái voltak, nem az enyémhez hasonlóak. János embereket faragott, állatokat, én szenteket. A szobrászat még közelebb hozott bennünket. Egy ágyban aludtunk, egyszerre ettünk, ő is a pincében faragott.

Tíznél több esztendeig tartott ez az állapot.

Az emberek eleinte nem törődtek azzal, hogy honnan származnak a csodaszobrok, de később a kíváncsiság felütötte a fejét. Sok elöljáró azt mondta, meg kell keresni a szobrászt, gazdagon megjutalmazni. Mások pusztán kíváncsiak voltak a mesterre. Mások – a kézművesek – azért szerették volna, ha kitudódik kilétem, hadd álljanak bosszút. Mert száz mérföldes körzetben minden szoborkészítő tönkrement. Jól megéltek más munkákból is (festésből, házépítésből), de akaratom ellenére munka nélkül hagytam őket.

Papunknak nehezen sikerült titokban tartania kilétemet. Többször megtörtént, hogy burkolt fenyegetésekkel próbálták kicsikarni belőle a mester kivoltját.

Mesternek tartottam magamat, de tisztában voltam azzal, hogy munkám nem az én elmém eredménye. Kijelentem, hogy Isten akarata testesült meg bennem. Ez természetes: mindannyian Isten akaratát képviseljük ezen a világon, ám mindenki más és más formában. Van, aki felismeri ezt az akaratot, van aki nem. Mindkettőnek nehéz a dolga: az egyiknek teljesíteni, a másiknak meg úgy élni, hogy nem ismeri fel, s ezért nyomorulttá lesz.

Ó, az az erő! Mikor kiestem az időből, és csak faragtam, faragtam! Holott nem is a faragás volt előttem, sőt, állítom: azt sem tudtam, hogy cselekszem! Elmém szorosan összekapcsolódott egy ideával, ezért minden egyéni vonásom maradéktalanul felszívódott. Nem alkottam, hanem tudtam a munkát, és a munka tudott engem! Anzelm pillantása, nyalintása, ugatása kellett olykor, hogy ne zuhanjak bele teljesen egy világba, és átlépjek a halál kapuján.

Aztán papunk hatósági felszólítást kapott, hogy leplezze le a mestert. Eleinte sikerült elbújnia az egyház védő karja alatt, de később az egyház is a hatóság oldalára állt.

Az az öteltünk támadt, hogy János fogja magára vállalni a mester szerepét.

János elvállalta a különös szerepet. Az emberek elképkedtek. Íme, egy eldugott falu nyomorékja az isteni szobrász.

Hírességei lettünk a környéknek, rengetegen jöttek hozzánk, csak hogy láthassanak, megérintsenek. Most már nem kellett titkolnunk vagyonunkat, építhettünk új házat, vehettünk állatokat, gazdálkodhattunk, béreseket fogadhattunk. Így ment ez néhány éven keresztül.

Csak a régi ház pincéjében tudtam faragni. Anzelm nem volt hajlandó arra, hogy kijöjjön a pincéből, s ezekért az okokért megtartottuk a régi házat. Pedig Jázmin legszívesebben felégette volna anyánk emléke miatt.

Szárnyra kapott a hír, hogy egyik-másik szobrom megváltozik. Szó szerint: a női figuráknál a haj megnövése volt a feltűnő, a férfiaknál meg a szakáll. Sőt, a csupasz arcú szobroknak az évek alatt szakálluk serkent. Más szobrok pedig megváltoztatták a testtartásukat. Azt a félelmet, melyet a hír hallata okozott, sohasem feledem el.

Testvéremet eretnekség vádjával tartóztatták le. Boszorkánymester, a legnagyobbak közé való, íme, elérte már, hogy a halott anyag keze alatt életre keljen. El kell pusztítani, még mielőtt ereje beteljesedik: szobrai még magatehetetlenek, ám később, ha valós életre ébrednek... birokolják a mozgás képességét...

Szobraimat összetörték. Jánost hónapokig vallatták, sanyargatták. Tüzes szöget vertek körme alá, tűkkel szúrták anyajegyeit, hogy milyen vér serken ki azokból, nyújtópadon forgatták ki izületeit, nyomtak eleven szenet húsába. Vizet kényszerítettek bele, hogy hasa hordónyira dagadt, később meg sóval etették kanálszámra, s nem adtak vizet szomja csillapítására.

Életét az hosszabbította, hogy hetente lefizettem bíráit, fogvatartóit. Tudtam: minden egyes arany egy csepp vért jelent testvérem véréből, percnyi nyugodalmat vásárol neki. Így ment ez éveken át. Erre költöttem teljes vagyonunkat.

Aztán elcsitultak a hullámok. Szabadon engedték azzal a feltétellel, hogy elhagyja az országot. Addigra visszaköltöztünk régi házunkba. János szabadulása napján ki sem mozdultam. Nem mertem testvérem szemébe nézni, féltem az emberektől is .

A pincébe mentem, életnagyságú agyagszobron – életemben először – kezdtem dolgozni. Viharos őrjöngéssel vetettem magam az alkotásba. Munka közben nyomkodták a falatokat a számba, mosták le testem, takarították fel piszkomat. Három hétig tartott ez az állapot.

Éjszaka fejeztem be a szobrot. Az utolsó vonás után elveszítettem az eszméletemet. Ott találtak a pince előtt, melynek ajtaját bezártam, kulcsát görcsösen szorítottam a kezemben.

Több hónapig nem tértem vissza az élők közé. Hogy merre jártam ebben az állapotban, arra csak Isten tudja a választ. Jázmin odaadóan ápolt. Pénzt a cukorból teremtett orvosságra. A jó pap is segített bennünket titokban.
Ismét megváltozott a vidék. A földek rosszul teremtek, a kutaknak elapadt a vizük, az állatokat kórság támadta meg. Éhínség lett, ami kevés megmaradt, azt a szegénylegények rabolták el. Még a királyi sereg is tehetetlenül állt a garázdálkodás előtt.

A betegség után letámolyogtam a pincébe. Kinyitottam a pinceajtót, benéztem, a szobrot kereste tekintetem.
Anyám görcsös arca bámult vissza rám. Mellette Anzelm rohadófélben lévő teteme.

Kalapáccsal törtem össze a szobrot. Őrültként viselkedtem, Jázmin az őrjárattal kötöztetett le. Elmondása szerint hat megtermett ember alig tudott megkötözni, egynek eltörtem a karját.

Másnap reggel ismét tudtam beszélni. Tudtam, hogy nem fogok több szobrot faragni.

Nyomorúságunk, a közelmúlt történései kirívóvá tettek az emberek között. Hogy nem volt segítségemre János, a falubéliak gyakran megvertek. Hiába kerestem munkát. Gyakran vittek az inkvizíció elé, testvéremről kérdezősködtek, kínvallattak. Kevés tartotta, hogy el ne mondjam: én vagyok a boszorkánymester. Csak a papunknak köszönhettük, hogy életben maradtunk.

Húsz évig nyomorogtunk így.

Recsegő, fagyos tél volt, mikor János megpróbált visszatérni kis falunkba. Arra gondolhatott, hogy nem fogják felismerni az emberek. Tévedett. A falu felső részénél járt, amikor egy asszony felismerte. Rikoltozására összeszaladt a fél falu – köztük volt Jázmin is –, s megkövezték testvéremet.

Jázmin végignézte János szenvedését. Jajgatva kérlelte az embereket, hangja annyira szívbemarkoló volt, hogy néhánynak le is ereszkedett a követ tartó karja.

Mikorra a részeg őrjárat odaért, János már nem lélegzett. Jázmin odaborult a tetemre. A katonák próbálták visszaszorítani a tömeget, de mindhiába, így Jázmint is elérte néhány kő. Egyik a homlokába zuhant, elveszítette az eszméletét.

Hogy magához térítse nővéremet, az egyik katona lándzsával döfte meg. A szúrás nővérem szívét érte. Jázmin felnyögött, kilehelte lelkét.

Valami dühödt láz vett erőt az embereket. Egyre kövezték a tetemeket. A katonák meg dárdáikkal döfték. Cafatokra szaggatták őket. Aztán házunk fele indultak, hogy engem is megöljenek.

A kamra ablakán menekültem ki, szerencsémre a tömeget elárulta hangos zaja. Éjszakára a pap karámjában rejtőztem el.

Másnap a város fele vettem utamat. Ott fogok tengődni, koldulni, míg le nem vezeklem bűneimet. Ott fogok meghalni, mert cserben hagytam azokat, akik engem szerettek.

Falvak egyszerű templomaiban még megtaláljuk a magukat fel nem ismerő szentek szobrait. Ritkák, félelmetesek attól a fájdalomtól, melyet arcukra véstek a különféle mesterek.