Sándor Zoltán
J. K. a világ tetején

Meister Eckhartnak és Nettitia K. Froesenak

A fiatal J. K. álmában egy hang azt mondta, hogy aki Isten tanítását akarja befogadni, annak fel kell mennie a hegyre, Isten közelébe. J. K. nem vesztegetve az időt azon nyomban útnak indult, felkapaszkodott a Négykarmú Sárkány Pagodája negyedik szintjére, és rövid téblábolás után halkan bekopogott a nyugati toronyba vezető óriásajtón.

– Szabadon bejöhetsz, eltévelyedett lelkem, de ha azonnal nem hagyod abba ezt a világrengető dörömbölést, a szakállamra mondom, hogy menten feletetlek a pókjaimmal! – hallatszott ki bentről egy zsörtölődő hang.

J. K. óvatosan lenyomta a kilincset és belépett a szobába, ahová a hagyomány szerint Umar ibn Abi al-Maarri három nap híján hetvenhárom éve azért zárkózott el, hogy a világegyetem összes kultúrájának minden elemét elegyítő Efezusi betűk című könyvén dolgozzon. Megpillantván a hajába és szakállába burkolózott aggastyánt a helyiség padlózatán lótuszülésben elmélkedni, J. K. megdöbbenten vette tudomásul, hogy a tenger szintje felett 8849 méterre is múlik az idő. Óvatosan behúzta maga után az ajtót, és megállt a fal mellett.

– Ötvenöt órája összpontosítok arra, hogy a szférák zenéje, a szél süvítése és a fejemben lüktető hangok közt meghalljam, hogyan tojik a pók! Már-már úgy érzem, mindjárt sikerül, erre jössz te, és mindent elrontasz! Most kezdhetem az egészet elölről! – dörmögte a vénség, majd hirtelen felpattant és fürge léptekkel J. K. előtt termett. – Ki a fene vagy, és mit keresel itt, ahol még az angyal sem jár?

– Vándor vagyok, aki önmaga megkeresésére indult. Arra gondoltam, hogy te, aki oly régóta a posztalkímia alapművén munkálkodsz, talán tudnál segíteni törekvésemben…

– Botorság! Senki sem segíthet senkinek – jegyezte meg egykedvűen Abi al-Maarri, közömbösen végigmérte a kissé megilletődött jövevényt, és a helyiség közepére terített állatprémre ültette őt. A sarokban lévő fahordóból merített két kupa bort, az egyiket J. K. kezébe nyomta, a másikkal egyensúlyozva pedig visszatelepedett oda, ahonnan az imént felkelt. A keletre néző szűk ablaknyíláson keresztül a felkelő Nap vöröse keskeny csíkot húzott aszott testén.

A fiatal J. K. belekortyolt az édeskés italba és szétnézett maga körül a szerteszéjjel dobált tárgyakon. A tágas toronyszobában pókhálóval befont vaskos kötetek közt az emberiség sok évszázados történelmét meghatározó kacatok hevertek egymás hegyén-hátán a keréktől a távcsőn keresztül a nyaktilóig.

– Miért állítod azt, hogy senki sem segíthet senkinek?

– Mert ez az igazság. Az igazság kimondására nem kell különösebb ok.

– Ez igaz, de ha valóban azt gondolnád, hogy senki sem segíthet senkinek, akkor nem vonultál volna el a világ tetejére megírni a könyvek könyvét…

– Elíziumi magányban töltött 26666 nap után sem írtam le még egyetlen sort örökbecsűnek szánt művemből. Rájöttem, hogy igazi nagy mű a gondolkodás maga, az írás csak széplelkek pepecselése a valóságot soha még csak meg sem közelítő szavakkal, a gondolat megkövesedett salakjával. Az írás magányossá tesz, önzővé és önimádóvá, és nincs annál nagyobb szerencsétlenség, mint amikor a balgaság párosul a szorgalommal – mondta szakálla bolyhait rasztafonatba csavargatva a bölcs aggastyán, és mohón belekortyolt kupájába.

J. K. néhány másodpercig némán bámult maga elé, figyelte a padlón heverő homokórában lassan pergő homokszemeket, majd mosolyra húzva száját Abi al-Maarrira pillantott.

– Ülök itt a remetelakodban, hallgatom bölcs gondolataidat, nézem a temérdek könyvet, amelyek borítói közt a világ összes tudománya, ezt a megszámlálhatatlan eszközt és szerszámot, amely rendre az ember fejlődését, tudásának gyarapítását, életének megkönnyítését és a mindenkori másikkal való leszámolását szolgálja és segíti, és arra gondolok, van egyáltalán valami életcélom ebben az összetett és sokrétű világban.

– És mit gondolsz?

– Önmagamban mélyen bizonyára igen, és amióta csak a világon vagyok, életem minden mozzanatában igyekeztem vele összhangban cselekedni. Ez a cél azonban csak lelki szinten, vallási értelemben érdekes… Azt hiszem, képtelen voltam bármikor is határozott célt kitűzni magam elé. Azokra a dolgokra gondolok, amelyeket az emberek kitűznek maguk elé, s aminek az elérése érdekében tevékenykednek. Az emberi tevékenységek közül semmit sem tudok említeni, ami bármikor is annyira fontosnak számított volna, hogy megvalósításával azt mondhattam: elértem a célomat…

– Az igaz nem akar munkájával semmit se elérni – szólt közbe szakállát simogatva a posztalkímia jeles tudora –, mert mindazok, akik munkáikkal valamit keresnek, vagy azok, akik munkáikkal valamit célba vesznek, szolgák és béresek. Ezért, ha az igazság formáját akarod magadra ölteni, és azzá átformálódni, ne igyekezzél semmire, és ne vegyél célba semmit munkáiddal, sem az időben, sem az örökkévalóságban, ne akarj érte se bért, se boldogságot, se semmi mást, mert az ilyen munka mind halott…

– Vagyis az igazság szemszögéből minden sikerélmény a sárba húz – ismételte meg saját szavaival Abi al-Maarri állítását J. K. – Ennek tudatában nincs szükségem vállveregetésekre, engedem, hogy az események peregjenek, igaz, olykor beleszólok a menetükbe, és ügyelek arra, hogy ne múljék el egy nap sem, hogy ne húztam volna egy vonalat a porban, de mindez messze van attól, hogy bármiért is kész lennék foggal-körömmel küzdeni. Inkább a gondviselésre és a megérzésemre bízom sorsom alakulását, igyekszem elhitetni magammal, hogy a kitűzött célok mellőzésével levetkeztem földi hívságaimat, s közben nem veszem észre, hogy öntudatlanul a céltalanság állapotának elérését tűztem ki célul magam elé, aminek megvalósítása, ennyi buzgólkodó emberrel magam körül, egyáltalán nem számít könnyű feladatnak… Szóval: igaz vagyok vagy sem?

A kérdés hallatán az aggastyán abbahagyta a szakállvakargatást, ujjhegyével gyengéden lelökte a bajszára telepedett pókot, előkotorászta a pipáját, hozzáértő módon megtömködte illatozó dohánnyal, és rágyújtott.

– Egyszer elgondolkodtam azon, vajon ki a valóságosabb: az, aki ír, vagy az, akiről írnak – magyarázta füstöt eregetve. – Talán ez is egy ok volt arra, hogy nem fogtam bele az önámítás e páratlan megnyilvánulási formájának gyakorlásába. Ahogyan az olvasó ember idővel azzá válik, amit elolvas, az íróember idővel azzá lesz, amit leír. Nem érdeklik már érzelmei és gondolatai, teljesen kiegyenlítődik lejegyzett szövegeivel. A lét tulajdonképpen a nemlétnek az önmagáról alkotott illúziójává formálódik…

– És mi sohasem lehetünk biztosak benne, hogy melyik a valódi… Amiből kifolyólag nap mint nap emberek milliói teszik fel maguknak a kérdést, vajon melyik az igazi élet: a pikáns falatok és finom borok mértéktelen fogyasztása, a szüntelen beleszédülés az érzéki gyönyörbe, a kihasználhatatlanok elhessegetése magunktól, megható ditirambusok zengedezése, cédrusfák árnyékában kimondott szerelmi vallomások szaporítása, intellektuális hatásvadászat, kaland, önzés, napi sikerhalmozás, majd lapos kavicshoz hasonló néhány elrugaszkodás után eltűnés a mélyben, hogy csak fodrozódó körök maradjanak utánunk a víztükrön, amelyek parthoz érve végleg eltörnek; vagy hit a szétforgácsolt szellemi világ egybeolvasztásában, a jó mindenkori győzedelmeskedésében a rossz felett, az önmegtartózkodás felmagasztalása, adakozás, páni félelem az örök kárhozattól… Vajon melyik, melyik az igazi élet? Melyik az őszinte, és melyik nem kimagyarázkodás, mert az egyikre vagy a másikra tehetetlenek vagyunk? – áradozott J. K.

– A lélek csendjében elhangzó atyai szó szüli meg a fiút a lélekben. Atyává kell lennünk, hogy igazi önmagunkat megszüljük.

– Honnan tudjuk, hogy ezt megtettük?

– Éppen ez a lényeg: nem tudjuk. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy annak, aki munkáit a mennyek országáért, Istenért vagy saját üdvösségéért végzi, mintegy kívülről, bizony rosszul áll a szénája. Az igazi isten-birtoklás a lelkülettől, egy bensőséges szellemi istenhez fordulástól és az isten felé tartó igyekezettől függ, és nem attól, hogy az ember állandóan és folyamatosan Rá gondol-e. Azok, akik sokat böjtölnek, virrasztanak és nagy tetteket hajtanak végre, de hiányosságaikat és életvezetésüket nem javítják, becsapják magukat, és az ördög csúfságai lesznek.

Bölcs Abi al-Maarri egy pillanatra elhallgatott, fenékig itta kupáját, megtörölte száját és szakállát, és nagyot szíva pipájába, a következőt fűzte hozzá mondandójához:

– Aki igaz, annak akárhol és akárkikkel is van, jó. Aki nem igaz, annak akárhol és akárkikkel is van, rossz.

A fiatal J. K. elmosolyodott, szétnézett a körülötte elterülő kártyavárakon, földgömbökön, piramisok kicsinyített másán és egyéb porosodó kacatokon, majd hajlott korú vendéglátójára pillantott.

– A közösségi magány láthatatlan hálója mögött rejtőzködő egyének sohasem mernek annyira egyedül lenni, hogy igazi társként tekintsenek egy idegenre, és annyira önmaguk lenni, hogy elfogadják, hogy örök születésükben születik minden dolog, és hogy ők önmaguk és minden más dolog oka.

– Ezért lettem inkább egy helyben ülő világutazó, szabadfoglalkozású semmittevő…

– Az igaz túljut önmagán, és semmibe veszi, hogy semmibe veszik. Önmagunk vagyunk a hegy, amelyet meg kell másznunk, ezért nem segíthet senki senkinek. Az Isten az egész világot úgyis teljes egészében itt és most a jelenben teremti, és minden nap első és utolsó nap egyben.

– Erre iszunk! – mondta Ibn al-Maarri, s a boroshordó felé indulva nagyot köpött a szobán átfutó szőrös óriáspók után.