Sinkovits Péter
Ismét Palermóban

AZ IDŐBEN JÁRT, éppen ezért zavarta a bizonytalanság, szorította a szembesülés abroncsa: újból látni a várost, az egyetemet, sikereinek és elzuhanásainak színhelyét. Megkerülve a Ranchibile parkot, elhagyva Terrerossét és a villafranciai füvészkertet a Maqueda-kapun átjutva már a Romeres kávéház előtt haladt; a kihalt utcákon csak léptei visszhangoztak rakoncátlan szívzörejekként, s megborzongott a sötétlő imaházak láttán, melyek úgy imbolyogtak-düledeztek előtte, mint egy leállíthatatlan, süllyedő álomkép lebegő díszletei. De miért nem tudott azonosulni akkor az itteniekkel és a tájjal, Szicíliával, hiszen itt a lángoló nap éppen úgy felszívta az emberek nyugtalanságát, mint a föld érdes, fanyar ízét. Lerövidítve útját letért az ismerős fasor felé, amely egy kastély mellett vezetett el, tört orrú görög istennők kétoldalt, átellenben babérösvény, vékony vízsugarakkal szökdelő szökőkúttal, a magasba tekintve roppant tintaszínű fellegek, s még néhány elkésett csillag tompa rezgése. Egy keskeny sikátoron sietősre fogta, már nyíltak az ablakok, asszonyok rakták ki szellőzni az ágyneműt, férfiak nyújtózkodtak lomhán; emberek, akik mindig szem előtt tartották az ezeréves bölcsességet: becsüljétek többre a már ismert rosszat, mint a ki nem próbált jót. S az sem számít, hogy jót tesznek-e valakivel vagy rosszat; a bűn, amit a szicíliaiak sohasem bocsátanak meg, egyszerűen az, ha egyáltalán tesznek valamit. Az álom a mértéke, csúcsa mindennek, ezt akarják, ezt követelik, s mindenkit meggyűlölnek, aki fel akarja ébreszteni őket.

Szélesebb utca következett, lassítva szétnézett: egy középkorú, termetes nő bevásárolni indult, karján sötétkék nejlonszatyor; a bejárati ajtó mellett fejmagasságban egy üvegezett vitrin, benne talapzaton műanyag szobor (talán Szent Rozáliáé, aki megszüntette a pestist Palermóban); az épület előtt két autó, az egyik csillogó-kék, a másik ezüstös szürke, valamint egy motorkerékpár, mellőle macska bújik ki; közvetlenül az út szélén alacsony vasállvány, valószínűleg poroló, rajta ottfelejtett, a sok mosástól színevesztett törülköző , mögötte hosszú sorban cserepes virágok; az úttesten három galamb ólálkodik; az emeleti lakások ponyvával letakarva, nyilván a hőség miatt, a régen meszelt, foltos falakon a légkondicionáló berendezések ormótlan külső dobozai; keskeny ablakok, többnyire még leeresztett zsalugáterrel, a néhány nyitottból kicsapódik a lakásokban egymás hegyén-hátán alvók összesűrűsödött savanyú kigőzölgése. A Bambinai lejtőn haladva a San Domenico-templom közelébe ért, ekkor finom csengettyűszó hallatszott, s az egyik kanyarból egy pap bukkant elő, oltáriszentséget tartalmazó kehellyel a kezében, háta mögött egy ministránsgyerek tartotta feje fölé az arannyal hímzett fehér ernyőt, előtte haladt egy másik, bal kezében hatalmas, égő gyertya; a közeli házak egyikében haldoklik valaki, az utolsó kenetet vitték. D. Lázár kitért előlük, átvágott egy kicsiny téren, majd megbámulta az egyik vendéglő ízléses kirakatát: korallszínű főzött rákok, kocsonyázott borjúsültek, puha mártásokba merült tengeri pókok és mindenféle más hideg ínyencfalatok, balra a sütemények és egyéb édességek, csokoládés öntetek tejszínhabbal, mandulaszemekkel. Kedvére bolyongott egy darabig, szemlélődve, készülődve. Aztán a következő utcából már idelátszott az Egyetem épülete.

TÖBBSZÖR IS MÉLY LEVEGŐT VETT. Áthaladt a nyitott vasrácsos kapun, az ismerős portás biccentett. Balra ott állt a kis épület, ahol használt tankönyvek és elnyűtt nyomtatványok, szkripták vásárolhatók. Fiatal lányok válogattak a polcokon, asztalokon heverő kiadványok rendezetlen halmazából, nyilván elsőévesek, még most intézhetik az albérletet vagy a kollégiumi elszállásolást. Az egyikük, az a göndör hajú nagyon hasonlít arra, aki annak idején csupán férjet fogni iratkozott be az egyetemre, az előadásokat is alig látogatta. Az a másik, alacsony, de arányos testalkatú pedig mása Veronikának, egyszer ebédre hívta egy vasárnap D. Lázárt, ő el is fogadta, de magyarázat nélkül megfutamodott, az eset utóbb nem volt téma közöttük, Veronika nem kérdezősködött. A fákkal övezett sétányon most idegen arcok, belépve a hatalmas épületbe kinyílt előtte az üres amfiteátrum kagylója, itt tartotta előadásait ezen a zengzetes nyelven, elsajátítva annak szerkezetét, fordulatait, ízeit, és ma sem érti, miért adta fel akkor, hirtelen, vendégprofesszori állását, hiszen mindvégig úgy gondolta, innen már nem kell elmozdulnia, végre megállapodott; könyvei kéznél, lassú sétányira a pék, a borbély, a zöldséges, a kikötőben pedig a megszokott kávézója, karnyújtásnyira az érkező hajók. A senkihez sem tartozás, az elhatárolódás művészete meg egyenesen szórakoztatta, mígnem megtestesült benne az a másik szándék. S rátette a kezét, akár egy kilincsre, s akkor már nem volt visszaút.

Beült a hátsó padsorok egyikébe. Emlékezete hatalmasabb méretűnek őrizte a tantermet, most kissé szűkösnek találta, különösen lent a pódium és az előadói asztal tűnt összepréseltebbnek. És kopottabbnak. Két diák nyitott be, nyilván puszta kíváncsiságból, körülnéztek, távoztak. D. Lázár az órájára pillantott, még negyedóra a rektorral való találkozásig. De ez a parányi, kezet fordító mozdulat is nehezére esett, gondolatai elakadtak. Erőt véve magán hirtelen feltápászkodott, közben majdnem előrebillent, várnia kellett, amíg visszanyeri egyensúlyát. Átsétált az irodaépületbe, a titkárnő azonnal a rektorhoz irányította. Ötvenes, gyorsan őszülő, tömzsi, mozgékony férfi fogadta.

– Már vártam, sokat hallotta Önről, örülök, hogy megismerhetem – mondta kenetteljesen mosolyogva. – Milyen volt az útja?

D. Lázár röviden beszámolt az érkezéséről, elmondta, hogy a közeli hotelban helyezkedett el, s még alig volt ideje szétnéznie a városban.

– De az előszerződést bizonyára már elolvasta? – vágott közbe a rektor, s továbbra is derűsen nézett vendégére. – A korábbi állását töltené be, kiemelt fizetéssel, a közeli kollégiumban egy tanári lakás a rendelkezésére áll. A tanítás három hét múlva kezdődik.

– Valóban – mondta kissé vontatottan D. Lázár, majd találgatta, miként is folytathatná, de a rektor kissé idegesen közbevágott:

– Tehát?

D. Lázár előbb az egyetem életéről érdeklődött, a tanulók létszámáról, a városi vezetőség hozzáállásáról, még a helyi labdarúgócsapat helyezése is szóba került, s ez jó húzásnak bizonyult, lévén a rektor meglehetősen jártas a Serie A történéseiben, egyébként mint minden palermói. Végül abban állapodtak meg, hogy D. Lázár még egyszer áttanulmányozza a szerződés szövegét, s holnap ilyentájt végleges választ ad. Búcsúzóként a rektor sokáig rázogatta a kezét, és egészen az ajtóig kísérte.

– Még valamit tisztáznunk kell – mondta hirtelen, s már igen komolyan a rektor. – Tudomásomra jutott, hogy Ön, annak idején, számos újítással próbálkozott, de ez ütközött néhány tanártársa elképzelésével.

– Suttogtak erről, de nyilvános ülésen soha nem került szóba – válaszolta D. Lázár.

– Nos, bizonyára Ön is észrevette, hogy a szicíliaiak soha nem akarnak megjavulni, változni, elsősorban az eredendő hiúságuk miatt – folytatta a rektor. – Éppen ezért a történelem áramlata alig érinti őket. A legártatlanabb elmozdulás esetén pedig úgy érzik, megrendülhetnek a mindig vigaszt és magyarázatot találó életük tartóoszlopai, így hajlamosak emiatt azonnal másokat okolni. Láthatja, milyen tunya mifelénk a tenger is a valószínűtlen mozdulatlanságában, hát ilyesfélék ők. Ezért alkalmazok mind több professzort külföldről. Én támogatom a munkában az invenciót, az újszerűséget, és szerettem volna, ha ezt tudja. Kísérletezzen tehát kedvére, nem kell okvetlenül a tantervhez tartania magát. De most már átadom a városnak, fedezze fel újra, sétáljon, élvezze a leggyönyörűbb évszakunkat, lévén még Szent Márton nyara van, vagy ahogyan önök mondják, a vénasszonyok nyara.

FÉNYES ÉS KÉK A LANGYOS LEVEGŐ. A kikötőbe indult. Kezdetben nyomasztotta, hogy a kávézóban nem talált ismerősökre, s a pincérnők is cserélődtek, hiányzott például a kacér és mindig incselkedő Giulietta, de a hajók ott tündököltek előtte, az egyik most futott be, targoncákra és kis teherautókra rakták át éppen az árut hangos kiáltozások és tülkölések közepette. D. Lázár vörösbort rendelt, s kiterítette maga elé a szerződést, bár egy jó darabig rá se pillantott. „Megint döntenem kell”, suttogta maga elé, „ismét a keretek szigora meg az alkalmazkodás”. „De hogyan lehetséges rálelni a valódi élet és igazságosság tiszta arányaira?”, tűnődött tovább újabb cigarettára gyújtva –, s akkor vette észre azt az öreg halászt, aki mindennap déltájban vontatta be rozoga csónakját, és hálójával, foltozott zsákjával lassú léptekkel elhaladt a kávézó előtt, hogy aztán leforduljon az első saroknál. D. Lázár komótosan hátradőlt a fonott székben, újabb bort rendelt, s cinkos, gunyoros mosollyal konstatálta: a feltámadás elkezdődött.