Duška Vrhovac
Ahogyan én hallottam Quincyt beszélni

Azon az estén Granada úgy ragyogott,
akár a frissen megkért menyasszony arca.
Ujjongva szállt fel, az égig:
„Viva la poesia”,
„Poesia es esperanza”,
az Úr pedig,
onnan fentről tekintve ránk,
a nagyvilágból érkezettekre,
mint a hiúság vásárán nyüzsgő gyerekhadra,
elnézően és szeretve
pillantott le, minha ő lenne apánk.

Azon az estén ő, Quincy Troupe
elsőnek olvasta fel verseit.
Teljes húsz percig,
bár a szervezők
csak egy verset engedélyeztek
költőnként, két-három perceset.

Hanyagul öltözve lépett színre,
hogy egészen fizikainak hatott,
materiálisnak szinte,
és bár a többség nagyképűnek nézte,
merész volt inkább az a Nigger.
Csak mondta szenvtelen verseit
amerikai angolul,
és az én európai
agyamban, mely balkáni is ugyanakkor,
a szöveg automatikusan fordult,
ahogy a Google Translate kattan
a nyelvre, globálisan,
és így visszhangzott:
„Nézzétek, Amerika én vagyok!”
Fogalmam sincs, mit tudtok ti,
és mennyit érnek roggyant soraitok,
melyek lyukas zsebeitekben,
az ügyefogyott, ám elismert
ripacsok zsebeiben lapulnak ott,
de engem az nem is érdekel,
mert tudom, hogy én vagyok a legnagyobb,
és ti most alkalmat adtatok,
mit el nem mulaszthatok,
sőt, ki fogom használni rendesen,
nem hinnétek, s megteszem.
És míg engem hallgattok,
lám, feszeng az indulat bennetek,
míg kirobban, s így mormogtok:
„na nézd ezt a nyamvadt Gringót”
és hogy szemtelen vagyok,
és hogy hétszer több időt
raboltam el tőletek,
mint amennyit adtatok,
nos hát itt, most, mindenki előtt,
mondom szépen, figyeljetek,
csoda szexis,
épp olvasom: Amerika én vagyok!
Annyi merszetek sincs,
hogy STOPot kiáltsatok,
mit képzelsz, te QUINCY TROUPE,
mily pimaszság, hogy nyomulsz,
mintha nem is értenéd,
az egyenjogúság most a tét…
Ám én verset szavalok,
egy éjszakámról regélek nektek,
mely inkább lelkiállapot,
s mivel tudom, hogy ti, berezeltek,
vagy mondjam úgy, jólneveltek,
nem fogtok félbeszakítani,
hát a legnagyobb leszek,
a legnagyobb, az egyedi,
kit nem lehet elfelejteni.
Az én kedvesem a közönség
soraiban ül, az első sorban.
Rám hasonlít ő,
éppúgy, ahogy külsőleg is hasonlóak
az egymást meglelt lelki társak.
Ő is erős.
Sötét, húsos ajkán mosoly ül,
mosolyog,
mert ő is tudja, amit én tudok,
nagyon jól tudja, hogy ő is Amerika
s hogy az új Amerika mi ketten vagyunk.
Hát ezért most,
miután ezt elszavaltam,
és versem szörnyen untató
spanyol fordítását is meghallgattam,
végre, teli tüdőből felkiálthatok:
Kihúztam veletek!
Amerika, hé, jól elintéztelek!
Te most én vagyok!
Emlékeztek-e még, legalább halványan,
a vén bolond Allen Ginsbergre?
Ő sem sejtette,
hogy ide jutunk mindannyian,
hogy ide jut Amerika.
És ez csakis így lehet,
másképp sehogy sem,
mert itt aztán mindenki megőrült,
létébe-nemlétébe kergült,
közben bölcsen mérlegeli, mi a jó és mi a rossz.
A jó én vagyok!
Ezt mondja az itt jelenlevő
Quincy Troupe nigger költő!

Így hallottam én Quincy-t beszélni
azon a csillagos éjszakán
Granadában, a költészet fesztiválján
a gyönyörű és ébredő Nicaraguában,
hol a költészet erejében hisznek,
és nem az őrült világban,
mely – mily eszelős vágyak, mily szörnyű kór –
Amerika és nem Amerika is szeretne lenni ugyanakkor.

Kovács Jolánka fordítása