Vuković Ildikó
Tánc

Már azt hittem, nem fér több fájdalom ebbe a szobába. Dehogyisnem! Szinte túlcsordul. Próbál utat törni magának a falak repedésein keresztül. Beszivárog a bútorokba, átitatja a szőnyegeket. Beférkőzik az agyamba, belekapaszkodik a gondolataimba. A testemre tekeredik, mint egy hatalmas kígyó. Mohón és kíméletlenül fojtogat. Az ágyra vetem magam, rázkódok, vonaglok, nyüszítek félelmetes ölelésében.

Nem kapok levegőt, ki kell nyitnom az ablakokat. Elkúszok az ablakpárkányig, belekapaszkodok, felhúzom magam. Megpróbálom elfordítani a kilincset, de nem mozdul, makacsul ellenáll erőlködésemnek. Nincs több levegőm, zihálok, szédülök, a tárgyak elmosódnak körülöttem, fülemben hallom szívem dobogását, a homlokomon kidagadnak az erek. Nem bírom tovább. Hatalmas üvöltés tör ki belőlem, minden erőm összeszedem, belekapaszkodok az ablakszárnyakba, és kitépem őket. Kihajolok. A fájdalom szorítása lassan enged, lekúszik a testemről, és a megtépázott ablakrésen át kifolyik az utcára. Folyik, ömlik, morajlik, elárasztva és betemetve mindent maga körül. Végre levegőt vehetek. Lassan megnyugszok.

Ekkor ismét lenézek, még mindig folyik a vér a lábamon. Könnyebb lenne, ha nem látnám. Vékony erecskékbe rendeződik el a combomon, végigcsordogál a lábikrámon, majd szép kis cseppekben hullik le a szőnyegre. Kezd egyre nagyobb lenni a tócsa körülöttem. Nem érdekel, beleülök. Éles fájdalom hasít az ölembe, felhúzom a térdem egész az államig, a fejem karjaimba hajtom. Sírni szeretnék, de nem tudok. Megpróbálom elképzelni, hogy nem is volt, így könnyebb elviselni, azt, hogy tudom, mégis volt. Valahol…

Hagyom megszáradni magamon a vért. Úgy érzem, el kell mennem innen. Ki kell törnöm a szobából, különben megőrülök. Kiszaladok az utcára, hűvös és csendes éjszaka van. Futni kezdek, rohanok, ahogy csak a lábam bírja, kifulladásig. Néha még most is érzem az orromban aznap esti izzadságom szagát.

Már nem emlékszek, pontosan merre jártam. Valahogy elhomályosult előttem minden. Mire feleszméltem, már a magasban álltam. Valahol fenn, talán valami tömbház tetején lehettem. Körülnéztem. A sötétben szinte semmit sem láttam, csak néhány üvegszilánk és konzervdoboz csillant meg az éjszakában. Az épület pereméhez sétáltam és leültem. Lógattam a lábam. Már nem gondoltam semmire. Lenéztem az alattam elterülő mélységbe, az autók apró foltként feketélltek a város kifeszített vásznán, csak a hangjuk, a dudálásuk ért fel hozzám. Ültem a magasban, és lóbáltam a lábam. Olyan szikkadtnak és ráncosnak tűnt mindent. Átfutott az agyamon, hogy talán részeg vagyok. Végül is nem kizárt.

Már nem éreztem semmit. Lassan felálltam, kihúztam magam. Meztelen talpamra ragadt a felgyülemlett por. Hallgattam a város halk ritmusát, öntudatlanul mozogni kezdtem rá. De csak lassan, lomhán, szinte cammogva. Éreztem, valami húz lefelé, lök neki a betonnak. Ledobtam magamról a ruhámat, és ott álltam meztelenül, egy karnyújtásnyira a csillagoktól. Könnyed voltam, pehelykönnyű. Először csak csendben, lábujjhegyen kezdtem táncolni, majd felgyorsult a ritmus, és forgott velem a világ. A bőrömön pattogtak a város fényei, szikrázott minden körülöttem. A szél a hajamba gubancolódott, rángatta összekócolt tincseim. Kezdtem egyre gyorsabban zihálni, összefolyt minden a szemem előtt, extázisba estem. Leroskadtam a földre. Nem tudom, meddig feküdtem ott öntudatlanul, némán. Hallgattam a szívem zakatolását, éreztem, a szél még a hajszálaim között tekergőzik. Csendes voltam. Meg sem nyikkantam, mikor az éjszaka a hátamba karcolta magát.

Mosolyogva indultam hazafelé, halvány vércsíkot húzva magam után.