Vuković Ildikó
Jégvirágok

Zuhog a Hold fénye a fagyos éjszakában. Cirkónium-szilánkok hullnak a földre. Csíp a szél. A talpam alól önként bújnak elő az álmok.

Idegen arcok jönnek velem szemben az utcán. Megpróbálok rájuk mosolyogni, de arcizmaim csak egy torz fintorra képesek. Értetlenül néznek rám.

– Mitbánoménhagyjanakmárelegemvan! – kiáltom.

A buszmegállóba menekülök a szél elől. Olvadt hóban tocsogok. Félek, hogy átázik a cipőm, ezért lábujjhegyre állva várom a 7-es buszt. Unalmamban a hirdetéseket böngészem. Elolvasok egy sort, majd újra kezdem, és ismét újra és újra, mígnem körbeér a papíron. Már zakatol a fejem tőle.

– Elég volt… Elég volt… Elég volt – suttogom csak úgy magamnak. Hogy miből volt elég? Nem tudom, csak érzem, hogy megteltem, elteltem. Fojtogat a sírás.

Jön a busz, felszállok rá. Büdös van. Az ablaküvegben megpillantom az arcomat. Nem tudom eldönteni, hogy szomorú vagy riadt-e a tekintetem. Inkább csak zavart és izgatott. Kiszáradt a szám. Előkeresem táskám legaljáról az ásványvizes palackot, és megiszom belőle az elsuhanó villanypóznákat.

Egy négy év körüli kislány ül velem szemben az anyukája ölében, kalimpál a lábával, és közben dudorászik. Rám néz, észreveszi, hogy figyelem, felkacag, majd újra kezdi a dalt. Mikor leszállok a buszról, utánam integet.

Nézem a kirakatüvegekre fagyott jégvirágokat, csokrot szedek belőlük. Csokorral a kezemben járkálok fel s alá az utcákon. Várom, hogy teljesen bőrömre tapadjon a havas sötétség. Addig is az utcasarkokról ellopott jégszilánkokkal tömöm tele a zsebeimet – ki tudja, egyszer talán még szükségem lehet rájuk. A házak között bóklászok befagyott tócsákat keresve, és ugyanúgy, mint gyermekkoromban, nekifutásból ugrok a közepükbe. Élvezem, ahogy a talpam alatt ropogva beszakad a jég, és ahogy a hideg víz cipőm repedéseibe folyva égeti a lábam. Bizsergető érzés. Még van egy kis időm, addig is letörök néhány ereszen lógó jégcsapot, és izgatottan harapok beléjük. Imádom hallgatni, ahogy ropog a jég a fogam alatt. Megeszek néhány jégcsapot, majd továbbindulok.

Határozott mozdulattal lököm be a kertkaput, az fájón nyikorogva tárul ki előttem. A bejárati ajtóig korcsolyázok a betonra fagyott jégen. Kopogok, már várnak rám. Hóízű csókok, ölelések...

Odabenn a melegben leolvad orrom hegyéről a zúzmara, és már arcizmaim sem makacskodnak tovább. Beleszagolok a levegőbe, szeretem ennek a háznak az illatát. Olyan sárga szaga van. Behunyom a szemem, és teleszívom a tüdőm a házzal. Elmosolyodom.

Átázott zoknimat a kályhára tesszük száradni, de előtte még lepöcköljük róla a ráfagyott jégcseppeket, amelyek a forró fémhez érve sisteregve tűnnek el valahová. Nagyokat nevetünk közben. A kirakatüvegekről szedett virágokat vázába helyezzük, gondosan, és nagy figyelemmel eligazgatjuk őket, vizet öntünk alájuk. A vázát az íróasztal szélére állítjuk, hogy mindig szem előtt legyen. Sokáig nézzük együtt a virágok levelein megcsillanó fény játékát.

Lassan nyugovóra térünk, elringatnak az álmaink. Csend van. Odakintről beszűrődik egy lámpa tejszerű, halvány fénye. Susog a lepedő. Boldog vagyok.

Mire felébredek, már tavasz van. A fák zöld árnyékot vetnek a szoba falaira, a madarak csiripelnek, a napsugarak égetik a szemem. Melegem van, kibontom magam a takaró csomóiból, izzadt tenyerem a pizsamámba törlöm. Az íróasztalra pillantok, a virágaink már elolvadtak a vázában, csak egy halvány tócsa maradt utánuk. Elsírom magam. Most már tényleg haza kell mennem.