Papír(/)krumpli – A felvidéki Fiatal Írók Körének ciklusa

Takács Zsuzsi
Solanum tuberosum

Enni kért. Még tizenegy óra sem volt, de ő már ebéd után sóvárgott. Nyugtalanul mocorgott a combomon, csiklandozott, így jelezte, hogy nagyon éhes.

Jól tartottam. Biztos táplálék, gondoskodás, törődés, minden igényét kiszolgáltam, és ő ezt meg is hálálta, minden évben bő terméssel látott el, amolyan hűséges termésfajta.

Még kislány voltam vagy csupán örökös bakfis, mikor hozzám került. A piacon láttam meg. Egy idős bácsi, aki az árusok közt járkált és kötött kesztyűket árult, megállt mellettem a sajtos pultnál. Épp fizettem, majd a kecskesajtot belegyömöszöltem a táskámba. Ahogy lehajtottam a fejem, megpillantottam a cipője orránál, káprázott a szemem, csillogott akár a drágakő. Nem tudom, kié volt, talán ő ejthette el vagy csupán nekem adatott meg, és egész eddig rám várt. Abban biztos voltam, oly erős és különleges érzés lett rajtam úrrá, hogy kell nekem, kell nekem. Felcsíptem a földről, eliszkoltam a pulttól, a buszmegállóig futottam vele, a végállomástól hazáig, otthon pedig szó nélkül fel vele a lépcsőn, magamra zártam az ajtót, lehúztam a nadrágom, rátettem a combomra, és a zihálás azonnal megszűnt. Megnyugodtam, megpihentem, a bőrömön akartam érezni a kis magvat, amióta csak megláttam, egyre erősebb bizsergést éreztem a combomon. Végre itt volt, velem, rajtam, gyengéden megérintettem, görgettem föl-le, óvatosan belemélyesztettem a bőrömbe, s már bennem volt, könnyen belém nyomódott, seb és pirosodás nélkül a külső helyén. Ahogy végighúztam az ujjam a combomon, kis csomót éreztem, pici dudor, a testemben egy magvacska, egy még ismeretlen növény a bőröm alatt.

Derék krumplikölyök volt, gyorsan nőtt, elbűvölt a tehetsége, az ereje, hogy mennyire vágyik az életre, és vízzel, elegendő táplálékkal is beéri. Boldizsárnak neveztem el, Boldizsár a legjobb barát, lelki társam. Gyökereit gyorsan erősítette és növesztette, végig szétterjedtek a lábamban. Ellent mondott mindenféle tudománynak és szakirodalomnak, hiszen egész évben termett, bár az egy darab krumplin kívül csak a levelei, szárai és gyökerei sokasodtak. Gumója sem volt, tán nem is volt rá szüksége, hisz velem volt. Boldizsár úgy volt tökéletes, ahogy megtermett.

Létezéséről rajtam kívül senki sem tudott, a farmer alatt mindig el tudtam bújtatni, bő pulóverekkel és pulcsikkal könnyedén eltakartam. Ám néha a villamoson furcsa tekintetekbe ütköztem. Egyre erősödő gyanú és félelem nőtt bennem, hogy nem vagyok egyedül a kicsi kis krumplimmal a lábamon. Ilyenkor ugyanis Boldizsár gyökerei körbefogták a lábam, mintha ujjak tapadtak volna rám és lépteimet nem tudtam uralni, ő irányított. Valamiféle kommunikációt sejtettem, titkos üzeneteket a háttérben közte és a többi zöldség közt, de túl gyáva és félszeg voltam bármit is kérdezni, így erről Boldizsárnak egy szót sem szóltam. Hagytam, hadd uraljon, sosem kértem magyarázatot, hisz hű szolgája és termőföldje voltam, nem támadhattam volna le rögtön mindenféle idétlen kérdéssel. Ha kérte, tápláltam.

Visszatekintve a múltra, úgy tűnhet, Boldizsár kihasznált engem, csak a testemet akarta és a vérem szívta, izmaimat harapdálta és tönkretette az egészségem, de én továbbra is állítom, hogy ő egy jószívű krumpli volt, soha meg nem csalt, a légynek sem ártott. Mindig meghallgatott, társam volt a bajban, hányszor megütöttem a lábam vagy leestem a lépcsőn, és ő ott volt, felfogta az ütést. A télben melegített, inkább megfagyott volna, csak hogy én meg nem fázzam. Sajnos, valamire egyikünk sem számított, nem készültünk fel ekkora csapásra, már ha a csapásokra egyáltalán fel lehet készülni.

Beköszöntött a tavasz és egyre többet mászkáltunk kinn. Sétáltam az erdőben, dolgoztam a kertben, utána megpihentem a fűben, napoztam, napoztunk, Boldizsár csak úgy ragyogott. De ott a fűben élősködők támadtak meg bennünket. Nem figyeltem, óvatlan voltam, nem is gondoltam rá, hogy krumplibogarak veszélyeztethetnek minket. Körbevettek, kész sereg indult a combomnak, míg a napon sütkéreztem. Későn vettem észre, hogy teljesen lefegyvereztek, védtelen voltam precízen kidolgozott stratégiájuk ellen. Akkor a lárvák már olyan ütemben ették a leveleit, hogy nem lehetett megmenteni. Dobáltam a bogarakat szanaszét, próbáltam őket lerázni magamról, de csak újabb és újabb seregek jöttek rám, bevették az egész árnyékom. Boldizsár lassan odalett, tönkrement, s én végignéztem hosszú kínszenvedését, bőgtem az elrohadt termés fölött, imádkoztam a teteméhez, hátha új életet lehelek bele. Visszamentem a piaca, de sem a bácsi, sem a sajtos pult nem volt már ott, és senki sem emlékezett rá, hogy valaha árultak volna a környéken kecskesajtot. Gyászom teljesen felemésztett. Le kellett vágni a lábam. Elfűrészelték a csontot és Boldizsárból semmi sem maradt, végleg kitépték a gyökereit belőlem.

< Bódis Attila: A krumpli kálváriája | Tóth Tímea: Lehet? >