Helyszűke – Kilépni szigorúan tilos

Balogh P. Hédi
Ádáz

Ahogy reggel felébredt, már tudta, hogy ez az ő napja lesz. Végre elkapja azt a nőt. Elkapja, a markába szorítja, és most már nem lesz menekvés.

Minden nap látta, ahogy munkába ment. Csinos kosztümbe öltözve, finom harisnyába burkolt karcsú lábain magas sarkú cipővel. A mozdulatai kifinomultak voltak, és folyton az az elégedett mosoly játszott az ajkai körül, ami annyira zavarta őt.

Akkor reggel, borotválkozás közben megfogadta, hogy eltünteti azt a mosolyt a nő arcáról. Így vagy úgy, de félni fog tőle, mert megmutatja neki, ő az úr.

Sietett, hogy elérje a villamost, amelyen a nőt szokta látni. Sikerült elcsípnie a járatot.
Elszánt vigyorral nyugtázta, hogy a nő ott van. Piros kiskosztümje alól vajszín fodrokban bukkant ki selyemblúza. Kecses mozdulattal simította ki arcából a melírozott, hullámos tincseket.

Nem bírta levenni róla a szemét. Ahogy végigsiklott tekintete a csinos nőn, észrevette a tűzpiros magas sarkú cipőt. Ez még jobban feltüzelte. Most megmutatja neki. Meg fogja büntetni minden egyes lekicsinylő pillantásért. Azért, mert a szeme átsiklott felette. Tudni fogja, hogy őt nem lehet lenézni. Hatalma van, ő parancsol.

Ádáz tekintetét a nő szemébe fúrta, ahogy felé közeledett. Szorosan odalépett hozzá, és ajkán kíméletlen mosollyal ennyit szólt:

– Jegyeket, bérleteket... kérem szépen!

| Nagyné Koncz Éva: Helyszűke >