Helyszűke – Éjféli párbeszédek

Hamberger Sarolta
Az utolsó vonat

Csikorgó hidegben nagyon szedte a lábát.

– El kell érnem, el kell érnem – motyogta félhangosan, de azért hátrafordult, hogy hallja-e valaki, hogy magában beszél.

Végre odaért. Magányosan, csendesen állt a vonat, de a közelében senki sem volt.

– Én csak hazamegyek. Engem nem visznek. Én nem parancsra cselekszem.

– Háááááát persze – suttogta egy hang később az egyik kupéban.

– Ki az? – kérdezte egy kicsit megrettenve.

– Itt vagyok. Nem lát?

Most vette csak észre a hang forrását. Nem is értette, hogy nem látta meg a feltűnő piros kabátjában. Fázósan a sarokban gubbasztott.

– De, igen. Hogy hívják? – kérdezte a fiú.

– KATICÁNAK.

– Hová utazik?

– Még nem tudom. Elvesztettem a családom, senkim sincsen.

– Segíthetek valamiben? Barátai, ismerősei hol vannak?

– Télen mindig elvesztem őket. Nem tud segíteni.

– Engem ISTVÁNNAK hívnak. Hol lakik?

De már meg is bánta az ifjú a kérdést, mert a leány nagyon elpirult.

– Mindig máshol.

Néma csendben utaztak tovább. A hófehér fák versenyt futottak a vonattal. Természetesen, mindig a vonat győzött. Nem volt ideje megvigasztalni a veszteseket.

Hirtelen fékezett a vonat.

– Gyere velem! Segítek megtalálni a szüleidet – mondta a fiú.

– Nem, jobb, ha itt maradok. Itt nagyobb biztonságban vagyok – felelte kis vékony hangján.

Az ifjú, ahogy leszállt, még egyszer hátranézett. A KATICA fázósan húzta össze szárnyait, és eltűnt a kupé rejtett zugában.

| Banka Csilla: Diplomaosztó >