Helyszűke – Színes csúszdák

Kajuk Gyula
Utoljára szottyós

Akkorra már nagyon rosszul volt. Az orvosok be se akartak engedni hozzá, mondván, hogy nem szabad kifárasztani. De ő valahogy meglátott a haldoklókat elkerítő paraván függönyének résén át, és csontra sorvadt keze intésében még maradt annyi erő, hogy megvétózza az egészségügyi személyzet személytelen jóakaratát.
Rám mosolygott, már ha mosolynak lehet nevezni azt, mikor valaki nagy erőfeszítéssel széthúzza pengevékony ajkát. Ám szeme élt, jobban, mint valaha.

– Jó, hogy itt vagy. Gondoltam rád az éjjel, kisfiam!

– Csókolom, én jöttem volna már előbb is…

Törékeny kézfeje egy mozdulatával belém fojtotta mentegetőzésemet.

– Ennék még egyszer valami jót! Nem ilyen szarokat, amiket ezek hoznak! Emlékszel, Királyházán egyszer mit főztél… Tudod, mikor a katonaság elhajtott mindenkit a völgyből a lőgyakorlat miatt… Fel kellett pakolnunk az egész tábort, a gyerekeket én vonatoztam át hat faluval arrébb, ahol a Bandiék házában töltöttük a hátralevő napokat aztán… Te meg a fiúkkal a tömérdek holmit fuvaroztad át, a sebtében lebontott sátrakat, a két pingpongasztalt… A két rogyásig megpakolt ócska Trabanttal… És az egyiknek a hátsó ülésén a kondérban ott zötykölődött a félig kész étel… Ott fejeztük be a kertben… Soha olyan jót nem ettem, se előtte, se azóta!
Csak halványan derengett az emlék. Húsz vagy talán huszonöt éve történt mindez. Sok nap telt el azóta, sok étellel, sok szép és szörnyű emlékkel, melyek mind vékony porrétegként egymásra rakódtak azóta, mint a tengeri üledék.

– Tudod, volt benne bab, jó sok zöldség is, mindenféle, meg csirkehús, talán pulyka is és valami tészta… És mindig közbejött valami, ami miatt nem tudtad igazán befejezni… És a végén talán pont azért lett igazán jó… Olyan finom szottyós…

A főorvos, az ősz hajú, disztingvált úr, akinél főorvosibb kinézetű figurát tán csak Uray Tivadar tudott alakítani a háború előtti fekete-fehér filmeken, ekkor szelíden, de határozottan megfogta könyökömet, és kivezetett a kórteremből.

Hazafelé minden kocsmába betértem, és ocsmányul berúgtam. Utáltam a világ igazságtalanságát, hogy mindig azok halnak meg nagy szenvedések közt, akik nem ezt érdemlik; a hitványak, lelkileg rútak meg közben élik világukat. És előre gyászoltam anyámat, a szeszélyes, varázslatos, hol kőkemény, hol olvadékony nőt, az embert, akit el fogok veszíteni. És gyászoltam magamat, a negyvenéves árvát, a kisfiút, akinek most már fel kell nőnie, hiszen magára maradt a világban.

Másnap pokoli fejfájással ébredtem, persze csak magamat okolhattam érte. Volt vagy tizenegy óra, mikorra erőt tudtam venni magamon, és nekiláthattam ígéretem teljesítéséhez. Szerencsére minden közel volt és minden bolt nyitva; a kofák, árusok csak rám néztek és maguktól adták a kezembe, amire csak gondoltam, mintha tudták, volna, hogy itt egy utolsó küldetésről és kihívásról van szó.

Homályosan emlékszem, hogy kacsanyakat vettem. Mindig azt szoktam, ha könnyű, kristálytiszta húslét akarok főzni. Pont olyat, ami már magában is megáll egy súlyos beteg vasárnapi leveskéje gyanánt.

Meg is főztem a három nyakat, úgy, ahogy szoktam mindig, csekély kis répával, hogy színe legyen, meg talán egy kis zellert is téve bele az íze végett. Gyönyörű is lett, szebb, mint valaha, szinte fölösleges is volt leszűrni, ahhoz mérten, hogy pusztán alaplének kellett csak az egész. A rajzra kívánkozó ceruzababokat is átválogattam darabonként, meg az apró szemű, hófehér csiperkéket. Zöldborsóért végigálltam a szupermarket pénztáránál a sort, mert emlékeztem, hogy egyszer megmondta, melyik márka a kedvence. Valóban üde, természetesen édes volt minden egyes borsószem. A répaféléket hernádi házivajon pároltam meg, míg a többi zöldséget és az egyforma méretű parázskrumpli-szemeket kifőztem a zöldségkockával ízesített lében. A pulykacombfilé és a csirkemell legjavát csíkokra vágtam, reszelt vöröshagyma, póré és gyöngyhagyma keverékén pároltam egy rövid ideig, míg fel nem öntöttem egy fél pohár sörrel, olyanból, amit mindig ittunk, ha csak lehetett, ócska kocsmákban vagy jobb éttermekben egyaránt.

Kész lett ez is és mikor fűszerezés után felöntöttem egy kis tejjel elkevert főzőtejszínnel, egy rottyanás után olyan lett az íze, mint amilyen még soha.

Összeöntöttem a húst, a zöldségeket, a kacsalevessel csak annyira eresztettem fel, amennyire kellett. A ragut meg se kellett kóstolni. Elég volt ránézni és minden épeszű ember láthatta, hogy pont olyan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, bár az igazán finom recepteket nem foglalják írásba soha.

Bőven elég lett, vagyis inkább túl sok, de ilyesmit nem lehet igazán kis adagban főzni. Beraktam egy pici, kobaltkék zománcú lábaskába az adagját, és reméltem, talán eszébe jut, hogy ezt az edényt együtt vettük valahol a széthullott Jugoszlávia egy tönkre bombázott, mégis nyüzsgő kisvárosában, nagyon régen.

– Talán még megvan a párja is valahol! – gondoltam röstelkedve, hogy ilyen jelentéktelen részletkérdéseken jár az eszem, miközben ő már vár rám. Már csak egy maréknyi olasz tésztát kellett kifőznöm, azt a csokornyakkendő fazonút, amit annyira szeretett, mióta nálunk is lehetett kapni.

Taxiba vágtam magam és irány a kórház!

Rossz sejtésem támadt, mikor az osztályon megláttam a nagy nyüzsgést, ami aztán lassanként mégis elcsitult, mint amikor sorra mindenki feladja a reménytelennek tűnő dolgokat. Végül már csak valami alapítványi hölgy maradt az ágyánál, aki maga is fáradt lévén, örömmel engedte, hogy pár percre leváltsam.

– Nemigen tér már magához! – mondta és kisietett a folyosóra, hogy kerítsen magának egy kávét.

Eltelt néhány perc, mire felnyitotta a szemét. Rám nézett, szemében nem lángolt már az az elszánt akarat, ami egész életében makacsul előre hajtotta. Csak szelíd megbékélést, csendes bánatot és a haldoklók végső útrakészülődését láttam íriszében, mikor föléje hajoltam.

– Hoztam vacsorát! – nyögtem sután, tehetetlenül, fölöslegesen.

– Tudom! – suttogta, még mielőtt meghalt. – Biztosan jó szottyós!

| Csata Ernő: Székelykapu-állítás >