David Albahari
A faszcikulus

Megpróbálom magam elé képzelni a levélcsomagomat vivő postást. Fogalma sincs arról, mi rejlik a borítékban. És ha tudná, vajon máshogyan vinné? Nevetséges kérdés. Nagyon kis időm maradt, megéreztem, ahogyan valaki az esőt megérzi, én pedig azon töröm a fejem, lesz-e bajsza a levélhordónak, hogy magas és fiatal, álmodozásra hajlamos és nős, vagy – miért is ne! – özvegy-e. Szeretném, ha a postás özvegy lenne, beismerem; hogy egyedül éljen, hogy odapislogjon az üvegvitrin porcelánbaglyához támaszkodó magányos apró fényképre. A bagoly díszzsebkendőn nyugszik. A horgolótű, amivel egykor bonyolult mintákat hurkoltak, egy hasonlóan kisméretű tárgyakat tároló dobozkában pihen. A postás soha nem találná meg, de ha megtalálná sem tudná használni, csak kézbe fogná, de lehet, hogy eldobná. Azaz, hogy mégsem, a postás semmit nem dob el. Ő hisz abban, hogy az élet kicsiny, jelentéktelen tárgyakból áll, és ilyen ballépést soha el nem követne. Addig létezik a világ, amíg e tárgyak is létezhetnek – vélekedik. Rajtuk, aprólékos megformálásukon, bármily, akár magánál a tárgynál is jelentéktelenebb rendeltetésükön kívül semmi sem létezik. Ha a postás beleolvasna küldeményem jelentőségteljes lapjaiba, megvetően csóválná meg a fejét. Ahol nincsen tárgy, kézzel fogható dolog, ott csak hatalmas űr lehet. Miféle élet az, gondolná, ahol semmi nem nyújt biztos fogódzót?

Ha viszont Fridrich (akit valójában Jovánnak hívnak) kaparintaná meg a csomagot, egészen másként vélekedne. Fridrichet nem kell kitalálnom, Fridrichet láttam már, és meg vagyok róla győződve, ráncolná a homlokát és mozognának az ajkai, miután éles késsel felvágva a borítékot, a fejében lévő nyilvántartással összevetve lapozná az iratot. Fridrich ugyanúgy tudja, mint én: a tárgyak veszélytelenek, hogy veszély ott fenyeget, ahol csak elvonatkoztatás és elvont cselekvés van. Egy tárgyért soha nem utazna a világ túlsó végére, ellenben egy ideológiáért, amely minden kétséget kizáróan nem tárgy, sokkal hosszabb utat is megtenne. Ezenközben pedig semmi sem esne nehezére, hisz egy bármely tárgynál értékesebb eszmét követne. Nem fáradna el, meg sem szomjúhozna, meg sem tántorodna, s a kétely sem bizonytalanítaná el. Az eszme az, mondaná a postásnak Fridrich, amely a követ arannyá változtatja, a kő ezt csak úgy, magától, soha nem teszi.

Én megértem mindkettejüket, de segíteni egyikőjükön sem tudok (ők persze igényt sem tartanak erre). Én magam is tanácstalan voltam, amikor előbb Bécsben, majd Amszterdamban, és más városokban erről gondolkodtam. Mindenütt olyan emberekkel találkoztam, akik átlépve a határt, előbb felszabadultak kissé, hogy aztán ismét belezúgjanak azokba az eszmékbe és tárgyakba, amelyek szökésre késztették őket. A tárgyak – egy-egy fényképalbum, ételrecepteket tartalmazó füzet, letűnt évtizedek slágereit rögzítő magnószalag, esetleg kötet vagy emlékkönyv – első pillantásra egyszerűnek tűntek. Mintha nem is lettek volna. Az eszmék megegyeztek a hazaiakkal, olykor-olykor azonban még megfoghatóbbak, lokális gyűlölködéstől és meg-nem-értéstől még teltebbek, tüzesebbek és értelmetlenebbek, a cselekvés közvetlen küszöbére sodróak lettek. Bécsben még azt hittem, hogy ez forrásuk közvetlen közelsége miatt van így, hogy azért ilyen nyomasztó ez a város, mert szomszédságában fortyog a pokoli fertő; csak Amszterdamban értettem meg, egész Európa ilyen nyomasztó, hogy semmit sem old fel a tenger látványa, az óceán ígérete; Londonban azzal a tapasztalattal lettem gazdagabb, hogy a politikai tradíciók és meggyőződések ellenére a brit szigetek is ugyanazon szellemi éghajlat alá esnek. Torontó volt az a hely, ahol végül fellélegezhettem, ahol teli tüdőre szívhattam a friss levegőt, még ha nem is sokáig, mert a vírusok nem ismernek határokat, s ugyanazon betegségek járják be a földet. Haladjunk azonban sorban!

Bécs már az első találkozáskor levett a lábamról, elkápráztató karácsonyi díszei csillogó marcipánkaláccsá varázsolták. Imádon a marcipánt, úgy faltam őket Bécs cukrászdáiban és boltjaiban, mintha az életem függne ettől. Eközben bukkantam a hazai újságot lapozva a fiatal építész és festő, Slavko Radovanović és felesége, Metka kegyetlen meggyilkolásának hírére. Hátrébb fényképes gyászjelentések is sorjáztak: Slavko szakáll nélkül, Metka füle mögé fésült hajjal pózolt. A legnagyobb gyászjelentést „harcostársai”, Dule, Crni, Ala, Gavran és valami Krezo tették közzé. Aztán még tovább olvasgattam, miközben fojtogatni kezdett – úgy, hogy a cukrászsütemények sem tudták enyhíteni – a cikkekből áradó keserűség. Egyik reggel, alighogy az újságárus kioszkjától eltávolodtam, fiatalemberek fogtak körül, kitépték a kezemből a Politikát és beletaposták az előző éjszaka esett hóba. Egy szót sem szóltak, aztán egyikük rámszegezte mutatóujját, majd felemelte és elhúzta a torka előtt. Felhagytam hát a marcipánevéssel, helyébe az otthonról szóló álmodozás lépett. A lakásom ezekben az álmokban üresen állt, láthatatlan kamera objektíveként csak a szemem pásztázott benne. Leizzadva, kitátott szájjal, elfúlt lélegzettel riadtam fel. Az irattartót éjszakára a matracom alá helyeztem; nappal megerősített fülű műanyagtáskában hordoztam. És még mindig azt hittem, megmaradhatok Bécsben, elvegyülhetek az emberek forgatagában, hisz azok oly parányiak a régi császárság méreteit túlhangsúlyozó épületek mellett. A villamosokban és a vasútállomások előtti tereken felismertem azoknak az arcvonásait, akik azokról a vidékekről érkeztek, amelyeken egykor az Adriára utazva gépkocsiban vagy vonaton ülve haladtam át, de amíg az arcok nem kezdtek sűrűbben feltünedezni, az álmaim és az emlékeim kísértetjárásától eltekintve, nem volt mitől tartanom. Azonban karácsony előtt lakóhelyem, a szálloda lépcsőin egy sötét viharkabátos férfi állt elém, majd szerény némettudásommal felfoghatatlan, hosszú mondatot szegezett a mellemnek. Amíg a megfelelő válaszon törtem a fejem, megragadta a (bal) kezemben lévő szatyrot. Megfogtam a csuklóját, de ő nem hagyott fel a ráncigálással, sőt, egyik kezével (ő is a ballal) a mellemnek támaszkodott. Láttam megvillanni szájában egy aranyfogat, és savanykás szájszaga is megcsapott. Erősebb volt nálam, a zacskó szakadozni kezdett, utána kaptam, lecsúsztam a lépcsőkön, és ha a hotel ajtajában meg nem jelenik a portás, most nem írnám e sorokat. A férfi elfordult és elfutott, a portás felajánlotta, hogy rendőrt hív, néhány járókelő is megállt, egy asszony hallhatóan annyit mondott, balkáni disznók, a szemközti épület neonfénye a lélegzetem ritmusára gyúlt fel és aludt ki újra. Összecsomagoltam és Amszterdamba utaztam.

Időközben néhány dolgot megtanultam: hogy ne beszéljek arról, honnan jöttem, hogy együttérzően képet vágjak, ha valaki az etnikai tisztogatásokról beszél, hogy ne kérjek számon bizonyítékokat, hogy alázatosan hálálkodjam, ha azt bizonygatja valaki, a felelősség mégsem az egész népet, csak egyes tagjait terheli, hogy hevesen helyeseljek, a volt hazám történéseit illető európai vélekedések hallatán. Cseszd meg az ilyen életet, mondta amszterdami ismerősöm, aki bár, hozzám hasonlatosan tolmács, mégis lakásfestéssel és ipari raktárakban ládapakolással tartotta el magát. Ücsörögtünk egy étteremben, miközben hasis és marihuána füstje csípte a szemünket. Másutt is ülhettünk volna. Nagyképűnek tűnt vagy sem, igaza volt. Amszterdam, akár Bécs, első pillantásra lenyűgözött, hasonlóan pompázatos történelmi öröksége magával ragadott, még ha (Béccsel ellentétbe) élni is hagyta a kegyelettelenséget, mintha ez a történelem soha nem is létezett volna. Azután az emberáradatban, a turisták csoportjaiban ismét csak felfedeztem a tájainkról érkező arcokat, megláttam a sötét, élettelen szempárokat, hogy megérezzem zavartságukat az idevetettség, a magukkal hozott súlyos tapasztalat miatt. Valahogyan kissé hajlott, úgy tetszett, megiramodásra kész volt mindegyik. Bécs nagyságával, Amszterdam szűkösségével nyomasztott. Meg akartam keresni a képtárat, amelyről Slavko mesélt. Nem sikerült. De ha meg is találtam volna, nyilván már egy másik tárlatot láthattam volna, bár engem az sem lepett volna meg, ha falait lágy pasztellszínek fedik, és rajtuk vukovari és dubrovniki pusztítást ábrázoló képek lógnak. Ugyanaz a műfaj, ugyanaz a sötétség, ugyanazon vér, csak a tér odahaza nálunk valamelyest tágasabb. Hidakon keltem át, verettem a széllel és az esővel az arcom, álldogáltam a kirakatok előtt, amelyekben prostituáltak igazgatták harisnyájukat, ásítoztak vagy a lábuk közét vakarták; múzeumot látogattam, kerékpárral locsogó tócsákon gázoltam át. Továbbra sem tudtam, hogy a megfelelőképp cselekedtem-e. Balkáni moraj járta be Európát, én pedig bőröndömben olyan vírust hordoztam, amelynek ellenszérumát még nem találták fel. Megfelelő ellenszere nem a távolság, mindössze ez volt bizonyos. Ha maradok, fontolgattam egy szennyes csatornán úszó sétahajón, ha megtalálom az irattartómba rejtett iratok napvilágra hozatalának módját, meglehet, a boszniai népszavazások és a referendumok nem szolgálnak majd lőporos hordó kanócaként, vagy ha mégis füstölögni kezdenek, lesz majd idő rá, hogy valaki oda fusson, hogy akár egy kígyóra a sivatagban, rátaposson. A mellettem ülő sötét esőkabátos, nagy fején kis kalapot hordó ember zsebébe nyúlt, s összehajtogatott újságot vett ki. Miután széttárta, felismertem a Večernje Novostit formátumáról és fejlécéről. A férfi észrevette pillantásomat, a másik zsebéből golyóstollat kotort elő, s a címekből szavakat húzott alá. „Még” „tárgyalhatunk”, követtem az aláhúzásokat. „Ellenség” „vagy” „jótevő”. Megállt egy pillanatra, majd az újság szélére nagy kérdőjelet rajzolt. Egy pillanatig azt hittem, most felém nyújtja a tollat. Rám se nézett. Mint egy keresztrejtvényfejtés közben elgondolkodó nyugdíjas, úgy emelte szájához a tollat. Elfordítottam a fejem, néztem a part lassan elhaladó szoros épületeit. Vadul dobogott a szívem, a húgyhólyagom majdnem elfakadt, a homlokomon és az orrom alatt kiütközött a veríték. A hajó kikötésekor egyszerre álltunk fel. Miután az szűk kikötőben a férfi lelassított, és hagyta, hogy megkerüljem, én futásnak eredtem és felkapaszkodtam egy villamosra, majd átszálltam egy másikba, onnan egy épp ellenkező irányba haladó harmadikba, de bárhol is jártam, mindenütt a kis kalap ólomszínű égre rajzolódó kontúrja kisértett. Még ugyanaznap összecsomagoltam és Londonba mentem.

Londonban Hampstade nyugati részén béreltem egyszobás lakást. A kis konyhában nap mint nap metéltet főztem, s azt öntöztem a sűrű ketchuppel. Utána az asztalhoz ültem, megnyitottam az irattartót, s azzal az izgalommal merültem minden egyes papírlap tanulmányozásában, amelyet egy madarászkutya érez a magas fűben. Ugyanazt az undort éreztem, amit első olvasásukkor is, de minden igyekezetem hiábavaló volt, nem találtam bennük a szörnyűségnek azt a fokát, amely a valódi rettegést váltja ki. Semmi kis dolgokról szóltak (korábban írtam őket), amelyek mindenek előtt annak a rendszernek a jelentéktelenségét bizonygatták, amelyben akkor éltünk. A beismerés, hogy valaki e rendszer része volt, ám kellő időben megváltozott, többet ért számomra az irattartómban többször előforduló állításnál, miszerint soha nem változtak, így is sikerült minden megpróbáltatásukat kiállniok. Ezt közülük mért nem vallotta be senki? Ha beismerték volna hazugságukat, megerősítették volna az előző világ hamis voltát, és mindenkinek lehetőséget adtak volna arra, hogy bűneiért és eltévelyedéseiért vezekelhessen. A hazugság be nem ismerésével a csalás új rendszerének vetettek alapot, egy olyan ferdítéskultusznak, amely a korábbitól semmiben sem különbözött. Az állítólagos következetesség aurájába burkolózva, másokat meghagytak abban a mély meggyőződésben, hogy vétkeik meggyónhatatlanok, s csak a tisztítótűz enyhíthet rajtuk. Ebben rejlett volna a faszcikulus dokumentumainak romboló ereje? Az igazságról árulkodtak, az igazság pedig mindezeket az embereket egyszerű és átlagos halandókként láttatta. A nagy mennyiségben elfogyasztott tészta álmossá tett, összefolytak a gondolataim, a lehalkított tévékészülékre meredtem és narancslét kortyolgattam közben. Londonban nem dőltem be semmilyen ámításnak, semmilyen csillogásnak. Akárhányszor csak várakoztam egy metróállomáson, a hátamat, mindenesetre a falnak támasztottam. Néha az utcai forgatagban megpillantottam egy-egy sötét színű esőkabátot, ám a londoni utcák váratlan kanyarulataiba könnyen vetődik árnyék. Itt biztonságban érezhettem volna magam, ezzel tisztában voltam, azonban amint a boszniai háború fellángolt, óceánhozta felpüffedt felhőként ért a nyomomba, valaki mindig ujjal mutogatott rám, felszólított, hogy foglaljak állást, hervadt asszonyok fényképét, apjukat szólogató gyermekeket bemutató tévéfelvételeket, égett csontokról és lerombolt imaházakról szóló leírásokat dörzsölt az orrom alá, s azt követelte, nevezzem meg a bűnösöket, hogy írjak alá minden petíciót és tiltakozójegyzéket, hogy cseréljem el azt a nyelvet, amelyen ezidáig magamban beszéltem, mintha az olyan lenne, mint a hajviselet, a választék, amely a fodrász gyakorlott keze alatt gyakorta változtatja helyét. A kanadai nagykövetség hivatalnokának megmutattam a cipősdoboznyi pénzt. Elegendő volt. Addig is, míg a bevándorlási engedélyre vártam, ahányszor csak fekete kabátos, olykor kalapos embert láttam, még ha biztos távolságban is haladt, már költöztem is egyik londoni negyedből a másikba. Azután utaztam Kanadába.

*A részlet David Albahari Mrak (Narodna Knjiga, Beograd, 1997) című regényéből származik.

(Fordította: Beszédes István)