Balázs Attila
Pokol mélyén rózsakert
(avagy az ezredes úr golyóstolla)

Részletek a szövegből

Figyelmeztetés: Kevéske írói színezéket tartalmaz!

Mottó: Megeszlek! – szólt a párduc
Annál rosszabb neked – válaszolt a kard
(Rózsa-Flores E.)

Olyan nagyon sokan, állítólag, nem voltak azon a tüntetésen, amelyen főképp ellenzéki képviselők tiltakoztak a bolíviai Santa Cruz városában, miközben a kormány kitüntette mindazokat a bátor, önfeláldozó kommandósokat, akik agyonlőtték Eduardóékat. A tüntetők nem hangoskodtak sokat, mindössze egy-két beszéd hangzott el, némi füttyszó hallatszott, kis taps, aztán az emberek szétszéledtek. Lévén szombat, inkább pihenni vágytak. A tiltakozást rövidre fogták azért is, mert a város fölé sötét fellegek tolultak, jókora vihart ígérve. Hogy abból aztán nem lett semmi, arról nem ők tehettek. De hogy pontosan mi történt Eduardóval és társaival, ezen írás megkezdésének pillanatában nem tudni pontosan. Az első kósza hírek úgy szóltak, hogy a Santa Cruz-i Las Américas szállóban kettőezer kilenc április tizenhatodikának hajnalán az elit kommandó tűzpárbajba keveredett a vendégek kisebb csapatával, s hosszabb lövöldözés után sikerült ártalmatlanítani a veszélyes bandát. Rövidesen afelé bővült a dolog, hogy az áldozatok között legalább egy magyar van, név szerint bizonyos Rózsa Flores Eduárd, aki egyáltalán nem ismeretlen magyar honban, lévén, hogy amikor csak tehette, hallatott magáról, hovatovább film is készült róla, amelyet a „királyi” tévé is műsorára tűzött, így szép számú néző élvezhette. Még később Edu Flores neve mellé felzárkózott Magyarosi Árpádé, továbbá az ír Michael Martin Dwyeré. Ők tehát életüket vesztették. Élve sikerült megúsznia a horvát–bolíviai állampolgárságú Mario Tadicnak és a magyar állampolgársággal is rendelkező Tóásó Elődnek, akiket letartóztattak, majd vizsgálati fogságba helyeztek. Az esemény nyomán a bolíviai hattóságok azt állították, elvetemült terrorista csoportot számoltak fel, amely csoport többek között Evo Morales elnököt is meg akarta gyilkolni.

Tóásóék, múlott itt az idő, két év nyomozás után Cochabamba városában részesültek előzetes meghallgatásban úgy, hogy a perbe fogandók listája jócskán kibővült. Valahányan egy bonyolult, rendkívül homályos összeesküvés gyanúsítottjai, majd vádlottjai lettek és maradtak, közöttük Adalberto Tórrez nyugalmazott ezredes, akinek a megromlott egészségi állapota lehetővé tette, hogy házi őrizetbe helyezzék. A bíró ugyanakkor erélyesen elutasította Tóásó Előd és több más vádlott, köztük Juan Kudelka, Carlos Eduardo Pereira és Hugo Lavadenz ügyvédjeinek a szabadlábra helyezést kérelmező beadványát, mert nem megfelelően nyújtották be azokat. Lévén eléggé távol az eseményektől, innen nem látni rendesen, ez miben is nyilvánult meg, elég az hozzá, hogy a vádlottakat maradéktalanul visszaszállították fogva tartásuk eredeti színhelyére. Tóásó Előd esetében ez a La Paz-i San Pedro börtön, ahol általános megítélés szerint meglehetősen rossz viszonyok uralkodnak, aki ottreked, az vessen keresztet magára. És most nagyjából itt tart az egész. Egyelőre elakadt a dolog, mert mindezzel párhuzamban az igen makacs természetűnek ismert Rolando Sarmiento bíró mintegy csuklóból visszavágta az ügyet, mondván, a vádirat pontosításra szorul, mivel a mostani alapján képtelenség személyre szabottan megállapítani a bűnrészesség fokát. Évek nyomozása után a nagyot mulasztó ügyészség és a háttérben cinikusan hallgató belügyminisztérium pár napot kapott a hiányosságok pótlására. Ami egy kerek hetet jelent, leszámítva a szombatot és a vasárnapot, akkor nyugodtan lazíthatnak, ha addig jól végezték munkájukat. Mehetnek templomba, focimeccsre, ha akarnak.

A Los Tiempos című újság tudósítása szerint a nyomozást vezető ügyész, Marcelo Soza közvetetten elismerte, hogy valójában nem volt tettenérés. Elismerte azt is, hogy a Rózsa Flores Eduardo és társai halálával zárult akcióra nem kaptak bírói engedélyt, nem kaptak házkutatási parancsot. Illetve nem várták meg azt. Martha Requena, Kudelka felvágott nyelvű, éles hangú ügyvédje szerint Soza beismerésével semmissé vált az egész vádkonstrukció. Bedőlt, mint a rosszul épített fal, és nem emelhető újra. Gary Prado Araúz, az egyik koros, amúgy nagy tekintélynek örvendő, úgyszint kutyaszorítóba került személy, Gary Prado Salmón nyugalmazott tábornok hetyke szakállú fia azt hangsúlyozta nem kis indulattal ugyancsak, hogy marhaság, mert ha ennyi idő sem volt elég a megalapozott bizonyítékok összegyűjtésére, akkor mi várható rövidke öt naptól? Hülye szappanopera… Mindezt szépen, itt-ott csaknem vidám alkalmi fotókkal tarkítva lehozta az online is elérhető Los Tiempos. A jelenlevő ügyvédekről és vádlottakról kisebb csoportkép készült, aztán ki erre, ki arra. Vagy a szabad akarata, vagy a drótra fűzött rablánca szerint.

Ugyanitt, a Los Tiempos margóján futott végig Eduardo Flores rövid, de ily módon hosszúra nyúlt életrajza. Nem mellékes még az sem, hogy nyúlfarknyi hírben ugyanez az újság említést tett a Santa Cruz-i tüntetésről is, írván, hogy az ottani Las Américas szálloda előtt tartott megemlékezésen több ellenzéki képviselő, közöttük Luis Felipe Dorado és Vanesa Moreno élesen bírálta a kormányt, amely több bizonyíték szerint is érintett a véres ügyben. Ugyanitt volt olvasható még, hogy a vádlottak elszánt családtagjai nyolcnapos virrasztásba kezdtek a Szeptember huszonnegyedike téren, igazságos eljárást követelve. Nem utolsósorban ugyanitt látható Tóásó Előd is, golyóálló mellényben, mielőtt újra becsapódna mögötte a tömlöc ajtaja. Tekintette kissé zavart, szája lebiggyedő. Mellette komor indián arc, egy 1892-es feliratú baseball sapkával. Szúrósan néz a gépbe. A börtön, mondtuk már, a La Paz-i San Pedro börtöne.

(…)

Minden jel arra vall, hogy emlegetett harmadik világ Bolíviájában újabb paradox gyanánt ebben az írásban: az igazságszolgáltatás messze a saját törvényei felett áll. Ennek a nem túl szívderítő és megnyugtató jelenségnek széles és mély hátterében kivehető mód az erőskezű első indián elnök figurája látható. Az elnöké, akinek az eddig még végső hivatalos formát nem öltött vád szerint Eduardo Floresék az életére törtek. És lehet további oka a törvénytelen késedelemnek a még az ilyen fajta igazságszolgáltatásban is kínos bizonyítékhiány. Ezzel kapcsolatban a minap újra az az ismerős hír érkezett, hogy megint csúszott az egyetlen életben maradt magyar, Tóásó Előd pere. Elődé, aki elejétől fogva kitart amellett szűk, barátságtalan, csótányfarm cellájában, ritkán azon kívül – például akkor, amikor ügyének tárgyalása újabb halasztást nyer –, hogy ő csak egy tanár, nem pediglen terrorista.

YO SOY UN PROFESOR!!! YO NO SOY UN TERRORIST!!!

De kérem szépen, míg csakugyan nem történik valami, vizsgáljuk meg, ki mit gondol, miről ismerszik meg már első látásra a terrorista? Azért is, mert például Ulrike Meinhof úgy bukott le konkrétan a maga társával anno, amiről szóltunk, hogy valaki, egy lakáskiadó férfi gyanút fogott gyorsan, és szépen (vagy sem, de) jelentette a rendőrségnek, aminek a durva fogásokat sem mellőző kemény és gyors letartóztatás lett a vége. Kérem, a német rendőrség sem bársonyos kezű udvarias fickók frakkos gyülekezete, amiről a letartóztatás fotói máig vallanak. Ulrike szemét összeszorítva vicsorog, ahogy egy kéz az állát nyomja felfelé, a másik pedig az alkarját tekeri kifelé.
Ez így merevedett ki örökre.

Baader-Meinhofék tevékenykedésének ideje alatt elsőként a baden-württembergi hatóság igyekezett segítségére lenni a lakosságnak, hogyan szúrja ki a gyanús elemeket, mintegy megrajzolva a terrorista fantomképét. Eszerint a keresett személyek átlagban húsz és harmincnégy év közöttiek. Konzervatív eleganciával öltözködnek. Kinézetüket gyakran változtatják, eszköztárukban ezért ott a paróka, az álszakáll, a műbajusz, műpajesz, a szemüveg stb. Amikor kibérelnek egy lakást, nem követelik a friss meszelést, ám azt igen, hogy garázsuk legyen. Kicserélik a zárakat, kerülik a szomszédokkal való találkozást, senkit se engednek be magukhoz, maguk jelentik a gázóra állását. Szabályos időközönként hagyják el a lakást, nem kapnak postát, látogatókat kizárólag éjszaka fogadnak. Vendégeik nem gyújtanak lámpát a lépcsőházban, csöngetésük rejtjeles, autóikat az ország különféle pontjain jegyezték be, így akár külföldön. Ez tehát az átlagterrorista. Aztán hozzáfűzték még, hogy ezek a bűnözők úgy öltözködnek, mint a ma embere, hogy néha úgy néznek ki, mint a nyakkendős hivatalnokok, vagy a nők éppenséggel akár közönséges házvezetőnőnek álcázzák magukat. Mindezzel együtt nem csoda, a nagy vadászat idején annyi téves feljelentés érkezett, hogy azt szinte lehetetlenség volt kezelni. Ugyanis – nem nehéz rájönni – a húsz és harmincvalahány év közötti németek sokasága pont így nézett ki, ahogy azt a rendőrség számítógépének esze kiadta.

Ugyanennek a nagy terrorista-hajszának a kellős közepén írta meg Heinrich Böll a második világháború utáni Németország, Nyugat-Németország első Nobel-díjas írója, műfordítója (aki anno a Hitlerjugendet elkerülte, de a Wehrmachtot nem, oda be kellett rukkolnia) a Katharina Blum elvesztett tisztességét, amely ugyancsak több filmváltozatot ért meg, egyebek mellett a híres Volker Schlöndorffét. Ebben is, miként az eredetijében, Katharina magányosan élő háziasszony, aki egy színes farsangi bálon megismerkedik egy számára vonzó férfival. Hazaviszi, együtt töltik az éjszakát. A férfiról később kiderül, hogy körözött bankarabló. A rendőrség reggel le akarja tartóztatni, ám az illetőnek sikerül meglépnie. Innentől valóságos pokollá válik a szerencsétlen nő élete. Túl a rendőri zaklatáson tolla hegyére kapja a bulvársajtó, annak képviseletében az Ulrike Meinhofénál is szögletesebb állú Werner Tötges újságíró, aki kommunista ribancnak írja le, ugyanakkor hidegen számító bűnrészesnek. Tötges a kórházban meglátogatja Katharina reszketeg, nagybeteg édesanyját, hogy kifaggassa, mire az anya másnap meghal. Katharina Blum exkluzív interjút ígér Tötgesnek, de ahelyett, hogy vallana, lepuffantja (mint a veszett kutyát). Több óra hosszát várja a megbánást, végén az jött vagy sem: feladja magát.

BÖLL: Amikor hatvannyolcban az a nyomorék jobboldali meglőtte Rudit, nem is tudta, mekkora bajt csinál. Ami aztán következett, alibit jelentett a rendőrségnek, hogy a nyakunkba üljön, nem kevésbé a bulvársajtónak, hogy nyíltan bárkit bemocskolhasson, tönkretehessen. Ezt akartam megírni. Pontosabban: ezt írtam meg.
ELBESZÉLŐ2: Az ön műve tehát sommásan fogalmazva az írás felelősségéről szól.

BÖLL: Persze, de elsősorban az újságírás mindenkori felelősségéről. Ma már nyilván nem sokan emlékeznek rá, ott az volt, hogy akkoriban a Bild például nagyon rossz hírnévnek kezdett örvendeni. Nem beszélve arról, hogy a baloldali srácok közül sokan eleve a Springern-konszern sajtótermékeit hibáztatták a történtekért, amelyek valóságos felbujtóként működtek a más elképzelésű, más tervű, más világról ábrándozó diákok ellen. A bulvársajtó olajat öntött a tűzre, és ha akaratlanul is, de az anarchiát szította.

BORGES (ásítva egyet, még álmos hangon): Pardon! Pontosan ez történt Buenos Airesben is, drága kolléga. Erre gondoltam, amikor az ön művét olvastam eredetiben, aztán meg spanyolul. Annyira tetszett, hogy írni is akartam önnek, ám az valahogy elmaradt. Akkoriban Zénon paradoxonjait vettem elő újra, azokat tanulmányoztam örök feladatképp. Közben megfordult a fejemben, annak gyakorlatiasabb részében, hogy ugyebár a bulvársajtó… A bulvársajtó érdekében áll az anarchia. Szinte lételeme annak. Következésképp nyilván, hogy dolgozik rajta. Mit csinálna a bulvársajtó az abszolút csend és rend országában? Például a Paradicsomban?

BÖLL: Egyetértek a véleményével, drága kolléga. Egyébként nagyon sajnálom, hogy nem kaptam meg azt a levelet.
BORGES (nevetve): Lehet, megállt a levegőben, miképp az a nyílvessző. Nem tudta utolérni önt, miként Akhilleusz sem a teknőcöt.
BÖLL: Jó vicc, kedves Borges úr.
BORGES: Jorge.
BÖLL (cigarettára gyújtva, orrhangon): Kedves Jorge.
BORGES: Örvendek, drága Heinrichem! Egyébként volt az a brazil véreskezű marxista fiú, hogy is hívják? Marighella. Carlos Marighella. Hallottál róla?
BÖLL: Őszintén? Nem. Bár terrorista-szimpatizánsnak kiáltottak ki, nem sok literatúrát olvastam erre a témára.
ELBESZÉLŐ2: Én viszont igen. Nyilván arról a Marighelláról beszél ön, aki politikus, de egyben író is volt, és aki élete végén megírta a terroristák mini kézikönyvét.
BORGES: Örvendek, kolléga, hogy bekapcsolódott káprázatos tárgyismeretével. Pontosan erről a minikönyvről beszélek. Teljesen véletlenül akadt a kezem ügyébe. Olyan pici, mintha Bada István adta volna ki, én meg, ugye, alig látok. Mondja benne a szerző, mindjárt az elején, hogy a terrorista jelző ma már nem hordoz magában lekicsinylést. Hovatovább felemelő dolog terroristának lenni, minden rendes ember büszkén viselheti, aki a szégyenteljes diktatúrákra emeli fegyverét. Vagy azokra, akik dicsőítik azokat.
BÖLL: Édes Jorge, szeretnélek figyelmeztetni, épp a te életrajzíróid emlegetik azt, amikor egy ilyen hatalmi formáció mellé álltál lelkesen.
BORGES: Eh, Heinrich, Heinrich, drága barátom, az más volt. Különben is az ember egy kicsit eltompul a baromfipiacon, azután hirtelen minden jónak tűnik.
ELBESZÉLŐ2: Marighella azt tanácsolta, hogy a terrorista viselkedjék hidegvérűen, nyugodtan és határozottan. Különösképp az amerikai ügynökök likvidálását javasolja, a börtönbéli verőlegényekét, a fasisztákét és a rendőrségi provokatőrökét.
BORGES: Hogy is kérdjem egyszerűen, mintha egy pampabéli természetfia gaucsó kérdezné. Homokosok nem szerepelnek a listán?
ELBESZÉLŐ2: Nem. Marighella…
BÖLL: Ragaszkodik a témához?
ELBESZÉLŐ2: Mint a gyilkos tapló. Marighella szerint a városi gerilla fegyvertárában ott kell lennie a Molotov-koktélnak, az aknavetőnek, nem utolsósorban a házi készítésű bombáknak. Alkalomadtán azonban üvegpalackokat is le lehet dobni-lökni-gurítani a tetőről: kuglit, téglát, papírnehezéket, szoboregyüttest, mindent. De a leghatékonyabb a távcsöves puska. Meg az ép testben ép lélek, ennek érdekében nem árt sportolni.
(MEINHOF: Minden héten kétszer voltunk úszni. Gudrun háton, én hason. Szabályos bérletünk volt. Az enyém kabinos.)
BORGES: Mi?! Nem hallom rendesen. Nekem az ragadta meg legjobban a figyelmem, hogy a terroristának hét halálos bűne lehet. Nevezhetjük inkább lelki, karakterbéli hiányosságnak.
BÖLL: Ugyan, melyik az a hét?
BORGES: Kérlek, jól figyelj, figyeljetek. Az első a tapasztalatlanság. Második a dicsekvés. Harmadik a …?
BÖLL: Nem tudom.
ELBESZÉLŐ2: Én meg nem emlékszem.
BORGES: A hiúság. Aztán jön még sorrendben az ellenfél lenézése, a türelmetlenség és a düh.
ELBESZÉLŐ2: Ez csak hat!
BORGES: Ja, kihagytam a szervezetlenséget. Igen, az a hetedik.
BÖLL: Bujaság?
BORGES: Nincs.
BÖLL: Végül mi lett ezzel az emberrel?
BORGES: Marighellával? Nem tudom.
ELBESZÉLŐ2: Végül szétlőtték.
BORGES: Hogyan?
ELBESZÉLŐ2: Miután a gerillák megtámadták és elrabolták az amerikai nagykövetet, azt a… nem jut eszembe a neve épp…, válaszul a brazil rendőrség csapdát állított. Elkapott két szerzetest, akikkel Marighella jóban volt, és rávette őket, hogy találkára hívják. Valamiért azt hazudták, hogy Terrazas atya is ott lesz, akar valamit. Amikor Carlosunk testőre néhány perccel a gazdája előtt a helyszínre érkezett, csak egy szerelmespárt látott egy parkoló kocsiban, továbbá szemközt melósokat, akik valami ócska falat vakarásztak. Igyekeztek onnan eltávolítani egy tábornoki ruhába öltöztetett ortopéd cipős majom grafittijét. Életszerűnek találta, intett. Amint Carlos Marighella befutott, mind a csöcsörésző szerelmesek, mind a melósok kezében felvillant a stukker.
BÖLL: Ajjaj.
BORGES: Milyen kifejezések! Nincsenek benne az én egyébként tényleg kissé hiányos magyaromban. Csöcsörésző szerelmesek. Meg az a plöm-plöm jó előbb, de tényleg. Honnan szedi ezeket? És miért? Merényletül az esetleges fordítónak?
ELBESZÉLŐ2: Sokukat otthonról. Délről szedek. Meg van, amit magától Jean-Paul Sartre-tól lesek el. A fordítóra meg hol igen, hol nem, de sokszor nem gondolok. Hisz mindenkinek megvan a maga…
BORGES: …keresztje. Csodálatos.
BÖLL (cigarettáját elnyomva): Az bizony.

Tehát:

Tapasztalatlanság.
Dicsekvés.
Hiúság.
Lenézés.
Türelmetlenség.
Düh.
Szervezetlenség.

Nyolc főbenjáró bűne a terroristának, aki – mindenféle romantikus nosztalgiát félre – ma már többnyire egyáltalán nem az a lestrapálódott, kopott nadrágban és zsíros nyakú ingben, leffegő talpú cipőben mászkáló, az éhségtől majdnem elájuló, korgó gyomrú, hasát-mossa-háta-habzik idealista, aki szándékosan ellenáll az élet ínyencségeinek. A szakirodalom újabban említést tesz a rezgő hájú gyilkos krémről, amelynek számlája dagadozik a svájci bankban – erre célzott Böll? –, befektetései vannak. Olyannyira rendes a gázsi, hogy az lehetővé teszi a sokcsillagos szállóban hálást. Megengedheti magának az ember, hogy konditermekbe járjon, fitness-centrumokban fetrengjen, jó állagú, ruganyos léptű, ügyesen felvarrt hölgyeket fogadjon. Amennyiben férfi, így örvendezzen. Egy a nevét elhallgatni igyekvő szakavatott idősebb ember mondta, aki anno az egyik csoporttal tűzvonalba került, hogy pénz nélkül ugyan nincs terrorizmus, hiszen nem lehet ingyen művelni – csak az a golyó van ingyen, amit az ember a hátába kap –, ellenben a túl sok pénz halál. Magát a terrorizmust öli meg. Mert ha nagy belőle a felesleg, az felesleges dolgokra fecsérlődik. Mindenféle magnóra-tévére, vízálló rubintos karórára, markolatdíszítő kézimunkákra és tarka nyakkendőkre. Méregdrága ruhákra és autókra, mígnem az illető úgy néz ki, mint aki a Playboyból lépett elő, vagy valamelyik divatlapból vágódott elénk. Márpedig az a terrorista halála. Nincs mese, így van. Az a terrorista felkötheti magát a lámpavasra, miután búcsút intett ettől az árnyékvilágtól a kis illatos selyem zsebkendőjével.

Apropó selyem. Úgy látszik Carlos – nem Marighella, hanem Ilich Ramírez Sánchez, a Sakál, akihez anno Eduardo Floresnek állítólag sok köze volt – dacára ennek kedvelte a választékos (úri) öltözködést. Különösképp a finom mintás selyemkendőt a nyakában, meg a valódi szattyánbőr dzsekit erőtől duzzadó testén. Múlt időben mondom, mert jelenleg Ilich Ramírez Sánchez életfogytiglan büntetését tölti a franciaországi Clairvaux-ban, s ott nem valószínű, hogy akadály nélkül hódolhat öltözködési preferenciáinak, bár ki tudja… a minap hódította meg és vette el ugyanott francia ügyvédnőjét.

A teljes nevében a történelmet író Vlagyimir Iljics Lenin családnevét hordozó Carlos rémes mellélövésekkel és még rémesebb telitalálatokkal zsúfolt életműve a maga teljességében ugyancsak nem tartozik ide, ezért bombahéjban itt is csak annyit, hogy Jackal elsősorban azért jelentős számunkra, mert állítólag kapcsolatban állt Floresszel.

Eduardo, szerinte legalábbis, egyáltalán nem volt balos. Hallhattuk. Meg ahogy a hangjából kicsengett: egyáltalában nem volt fontos. Persze, hozzátartozik ehhez, hogy Carlos, a Sakál, aki emezt a ragadványnevét meg Frederick Forsyth bestselleréről kapta, önmagát rendkívül nagyra taksálta, furfangjával és testi erejével együtt. Első feleségének, Magdalena K.-nak szerény vallomása szerint kevés ilyen beképzelt embert hordott a hátán ez a földgolyó, ezért elsőre nagyon nem nyerte el tetszését az erőszakos férfiú. Hogy később miért gondolta másképp, ki tudja, valamiért igen, mert hagyta magát oltár elé vezetni, ha nem is annak templomi értelmében, majd amolyan titkárnőfélesége lett a bandának. Vagy nevezzük őket szebben Baader-Meinhofékkal szimpatizáló terrorista csoportnak, amely úgyszintén rabolt, gyilkolt, tette dolgát, de talán arról maradt igazából híres, amikor a hetvenes évek derekán betört a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezetének (OPEC) bécsi székházába, hatvan túszt ejtve. A halálos áldozatokkal járó terrorista akcióban sikerült elérni, hogy az osztrák rádió-tévé azt követően egy a palesztin ügyről szóló kommünikét olvasson fel, méghozzá minden második órában. Lehet, osztrák szomszédjaink ma is azt hallgatnák, ha nem sikerül kiegyezni, minek végén – az Algériai zárójelenet után, melynek során a szerencsés túszokat elengedték – Carlos Tripoliban kötött ki Kadhafi elnök jobbján (vagy balján). Miként a terrorista angyalok Allahuk trónja mellett, kezükben egy pohár jeges whiskyvel, térdükön egy-két ruhátlan, tizennégy esztendőt sem látott szőke szűz angyalkával, akik csak rájuk vártak egész patyolat kis angyali életükben.
Hogy ezekben az eseményekben néha mekkora pénzek szerepelnek, mutatni látszik az átvert palesztin társ, bizonyos Bassam Abu Sharif vádja is, miszerint a túszok szabadulásáért járó anyagi ellenszolgáltatást, mintegy ötven millió dollárt a Sakál a saját barlangjában rejtett el. (Vagy az odújában, kotorékában, mindenesetre a fele sem kevés.)

Líbia után Ramírez Iljich Sánchez Szudánban lelt otthonra. Ott „tengette életét” egy darabig. El is szunyókálhatott közben, megcsíphette a cecelégy, mert nem vette észre, hogy a szudániak kiegyeztek az őt több franciaországi gyorsvasút elleni támadás okán is kereső franciákkal. Rajta a kilencvenes évek derekán Kartúmban hereműtétet hajtottak végre. Kétszer is elaltatták. Másodszorra Párizsban ébredt fel.

Budapesten a minap némi gyorsan elülő őszi port kavart a spanyol El Mundo nyomán felkapott hír, hogy terroristák találkahelye lenne a magyar főváros. A lap brit titkosszolgálati értesülésekre hivatkozva arról számolt be, idén nyáron az ETA baszk terrorszervezet (mások szerint az IRA) emberei iraki közvetítéssel nálunk fegyvert és robbanóanyagot vettek az orosz maffiától. Mintegy félezer kilónyi robbanószert, kétezer robbanókészüléket, háromszáz kézigránátot, ötszáz pisztolyt és kétszáz gépfegyvert. Szép kis arzenál, az ETA pechjére azonban az üzlet meghiúsult, a terroristákat Szlovákiában elfogták. A hírt az RTL Klub tévécsatorna híradójának – mondják, akik úgy tudják – a magyar titkosszolgálati miniszter is megerősítette. Másnap ugyanezt a politikai államtitkár rögtön cáfolta. És egyelőre ennyi, viszont Ramírez Iljich barátunk pesti látogatásának és itt-tartózkodásának kedves emléke pajkos denevér gyanánt újra előröppent az idők ragacsos homályából.

Nélküle annak, hogy Eduardo Flores neve is ezzel kapcsolatban újfent felmerült volna.

Amit ma már senki sem cáfol, hiszen köztudott, így írják egyesek, évtizedekkel ezelőtt Budapest már otthont adott egy terrorista szörnynek. Ez a szörny 1979-ben jemeni útlevéllel, magyarul eléggé humorosan hangzó névvel: Ahmed Ali Favázként érkezett az akkor még Ferihegy reptérre. Onnan, ahogy a külföldi sajtóban megjelent, a magyar főváros előkelő negyedébe kocsikázott, ahol villát bérelt. Pontosabban előbb az Intercontinentalba ment, ahol rögtön felfigyeltek rá, riasztva a rendőrséget. Kémelhárításunk tanácsot kért (kitől mástól?) Moszkvától (ahol mellesleg Carlos ifjabb éveiben a Lumumba Egyetemre járt, de sosem fejezte be), onnan azt az utasítást kapta, tartsák megfigyelés alatt. Hogy aligha lehet packázni vele, Sakál azzal bizonyította be, de momentán, nyilván miheztartás végett, hogy másnap a halántékára szegezett revolverrel kísérte be a rendőrségre megfigyelőjét.
Erre letartóztatták volna? Dehogy. Biztos megbeszélték, hogy a sparhelten maradt a krumplileves. Gyorsan vissza kell mennie, le ne égjen a II. kerület. – Így viccelődött valaki hatóságunk rovására. Bizonyos Varga József rendőrezredesnek egy alkalommal volt szerencséje találkozni Carlosszal. Agyába vésődött a terrorista, vagy ahogy újabban: terrornyák.

VARGA: Mindenki tartott tőle. Erőteljes ember volt, verte az asztalt. Amikor tárgyaltunk, kitette a pisztolyt az asztal közepére. Úgy beszélgetett. Joggal lehetett tartani, hogy a nagy csapkodástól elsül a fegyver.
MAGDALENA: Szép hangja volt, emlékszem. Néha jódlizott, amikor jó kedve volt. Hol tanulta? De aztán gyorsan komor lett megint. Csak csücsörítette a száját, és hallgatott.

Carlost, akit Hugo Chávez venezuelai elnök Simón Bolívarnak szentelt híres „csontváz-beszédében” megemlítve ártatlanul elítélt forradalmárnak nevezett, egy alkalommal arra az érdeklődésre, miért nem Dél-Amerikában tevékenykedik, amely segítségére szorul, és születésénél fogva a szálak is oda fűzik, állítólag ennyit válaszolt: nem azt a baromfiketrecet kell felrobbantani, amelynek felszabadulásában reménykedsz.

A világhírű terroristát 1985 augusztusában amerikai nyomásra – több sikertelen kísérlet után, amit ő mindenek ellenére valóságos „tökön rúgásként élt meg” a magyar fél részéről, végül is – titkosszolgálatunk örökre kitiltotta Magyarországról. 1994-ben került sor a kartúmi műtétre, annak utána hét évvel a börtönbéli vigadalomra (mert Franciaországban is minden csak pénz kérdése?). A hozzá fűződő események sorához tartozik még, hogy ugyanott – jobb későn, mint soha – Carlos megtért. Pontosabban áttért az iszlámra, hogy aztán lehetséges keretei között Oszama bin Ladent támogassa, Allahot éltesse. Mert az iszlám, tudjuk, bizonyságot tesz arról, hogy kötelező hinni a Magasságos Allahban, az Ő úrságában, és abban, hogy az imádat csak Őt illeti meg.

Megj.! Magyarosi Árpád édesanyja nekünk küldött egyik levelében azt állítja, nem tud róla, hogy fia felvette volna a muzulmán vallást, akár brahiból. Sose mondta, ő semmiféle jelét se látta. Például étkezésben, életmódban.

MÁRIA: Fiam a Pestszentlőrinci Unitárius Egyházközségnél tanult, Szász Adrienne lelkésznőnél, ott is konfirmált. Szerettem volna, ha ő temeti el, meg is kerestem, de akkor már nem volt a templomnál, hanem, úgy emlékszem, tanított valahol. Ő ajánlotta Kászoni József lelkészt, az V. kerületi Nagy Ignác utcai templomból. Így ő temette el Fiúkát, aki semmiképp sem volt terrorista.

LELKÉSZ: Ha az Árpád testvérünk halálának közvetlen okát jelentő tragikus eseménysor fölötti töprengésben felmerül a terrorizmus fogalma, akkor ez igazából csakis azokat illetheti, akik őt és társait világosan megfogalmazott vád és annak megvizsgálása nélkül, álmukban likvidálták.

MÁRIA: Egyébként, tényleg, annyi minden van Fiúkáról a neten. Például a legutóbbi tárgyaláson azt mondta róla az ügyész, hogy mesterlövész volt. Ezzel szemben az az igazság, hogy nem járt lőtéren soha. De már azt is olvastam valahol egy román tudósításban, miszerint kiképzést tart a Csíki-havasokban. Akkor volt egy éve halott.

Tóth Mária tehát nem tud arról, hogy fia megtért/átpártolt volna Allahhoz. Ugyanakkor küldött egy vicces fényképet, amelyen – iskoláskori bulin készült a mű – Árpád két társával látható. Alkalmi eszközök segítségével, főképp több lepedő ügyes használatával mindhárom srác arab sejkké változott. Pontosabban: csúfult. (Fiúka utolsóként látható a sorban.) Mindannyiukon sötét napszemüveg, fekete filccel pingált körszakáll, mellükön-hasukon egy-egy felirat. Az első Irak szabadságát követeli, a második az Egyesült Államokra vonatkozóan javaslatot tesz, mit kellene véle tenni, a harmadik pedig a szabad Palesztináért kiált.
Így fest ez:

FREEDOM 4 IRAQ
FUCK USA
FREEDOM FOR PALESTINA

FLORES: PROUD TO BE A MUSLIM!

FREUD: Hm. Tudom… tudom, hogy engem egyesek a Mózes-könyvem révén összekötnek az iráni Mazdak prófétával, aztán ezen az úton jutnak el az iszlámig, mindazonáltal biztosíthatom önöket, hogy ehhez nekem nincs igazából hozzátenni valóm. És kezemet a szívemre, a terrorizmus, illetve az anarchia kérdésében sem vagyok túl érdekelt. Talán épp ezért hallgatom oly érdeklődéssel az itt előadottakat. Ha nem is szólok közbe mindig, nem jelenti azt, hogy nem figyelek. Márpedig ha én figyelek, akkor rendre szólok is. Nem szeretek frusztrálódni.

ELBESZÉLŐ2: Frusztráció? Akkor máris témánál vagyunk.
FREUD: Szándékosan irányítottam így. Szóval, véleményem szerint mindez széttéphetetlen összefűződésben áll az agresszió fogalmával.
ELBESZÉLŐ2: Az iszlámmal?
FREUD: Kérem, ne provokáljon. Nem az iszlámról beszélek. Magáról a terrorizmusról, ami nem volt az én fénykoromban ennyire divatos. Se elméleti, se gyakorlati szinten. A terrorizmusnak nyilvánvaló veleje személyre bontva az agresszió. Márpedig a fő dilemma ezzel kapcsolatban az, tetszik tudniuk, még mindig, hogy vajon az agresszió szerzett tulajdonság-e, vagy ösztön? Ha így kívánják: elemi ösztön. Akadtak olyanok, tudomásom van róla, akik igyekeztek cáfolni elméletemet, amely szerint az agresszió pusztán ösztön. Az ember néha megroggyan saját érveinek súlya alatt, pofon vágná saját magát. Ha nem is mazochizmusból, de legalább azért, hogy ne aludjon el. Igyekszik kitalálni, mi van. Revideálni magát, ha tévedett. A frusztrációs teória szerint, ugye, agresszió akkor keletkezik, ha az egyént valamilyen cél elérésében, törekvésében akadályozzák. Szükségletének, vágyának kielégítését durván vagy kevésbé, de meghiúsítják. Ez így igaz, azonban, a napnál is világosabb immár, hogy nem minden frusztráció torkollik agresszióba, másfelől ebből nem vezethető le egyértelműen a támadókészség. Nem minden támadás oka a frusztráció.
ELBESZÉLŐ2: Nekem is úgy tűnik, laikusnak.
FREUD: Helyes. Aztán meg jött ez a szociális tanuláselmélet, meg a katarzis. Utóbbi eléggé bődületes. Nem?
ELBESZÉLŐ2: Akkor hát?
FREUD: Teljes lelki nyugalommal maradhatunk mégis az ösztönnél. Bevallom, kezdetben ennek nem tulajdonítottam kellő fontosságot, de tévedni emberi dolog. Ma már tudom, hogy az agresszió tényleg nem más, mint az egyén halálösztönének kifelé, a külvilág felé való irányulása. Ez a sok lövöldözés, mindenféle akció és egyéb közben, kérem, tessék elgondolkodni ezen. Erre mellesleg zökkenőmentesen rá lehet építeni azt, hogyan válik a passzív védekező támadóvá. Tudják, amikor a kisgyermek azonosul a félelmetes kutyával, s ráugat. Nem kell tehát tartania tőle, mert ő maga a félelmetes kutya. Értik?
ELBESZÉLŐ2: Olyasmi ez, mint a Kafka lova?
FREUD: Mert az milyen?
ELBESZÉLŐ2: Nem tudja?
FREUD: Most így hirtelen…
ELBESZÉLŐ2: Az meg olyan, hogy kitépi a feldühödött gazda kezéből az ostort, majd addig ostorozza magát, míg azt nem hiszi, hogy ő a gazda.
FREUD (rezzenéstelenül): Szellemes. De nem Nietzsche lova?
ELBESZÉLŐ2: Kafkára emlékszem.
FREUD: Rendben, a kutya ugat, a karaván halad. Üdvözlöm Anna lányomat innen, ha nézi ezt a műsort. Vagy mi is ez?
ELBESZÉLŐ2: Inkább irodalom.
FREUD: Nem baj.