Balogh István
Tükörképben

Tudós tanár úr,
Boros István barátomnak
tisztelettel

Lent locska hullámocskák harcolgatnak egymással meg a lopakodó ősz éneklő színeivel, okkersárgás-medvebundás cammogó hangjaival, szárcsa venyigefekete képében vidor zeneszerző bucskázgat, mélyben keresi leghíresebb akkordunkat, amely megőrzi a lelkünk és létünk pokolbéli bugyrába rejtett szivárványszívű gyémántot. Napsugára szelíden hímezget szőke, vörös, barna , fekete és hervadó keresztöltéseket a mi szelíd egünk fölsőbb hatalmak által drukkolt megfeszített vászonán.

Világos nappal csillagok úgysem látszanak.

Keresztfák útkereszteződéseinknél korhadnak, korhadnak.

Lélek tart még bennük csöppecskét, egy-egy virágszál, egy-egy gyertya.

Krisztusunk hasát rozsda zabálja .

Korhadóban fakeresztje lába.

És fúj a szél, az átkozott, és süt a nap, eső ritkábban esik. Szárad a fű, a vetés.

Tiszánk partján ketten ülnek, ritkahajú férfiak, kalapjuk kézben, élvezik a vénasszonyok cirógatását. És nézik az elfolyó vizet. Aztán az egyik áttekint a túlpartra, sokáig bámul az őrt álló jegenyék felé.

– Odaát, a legmagasabb jegenyén van egy fészek.
– Emlékszem rá. Ott magasodik a gátőrház mellett – bólint a társ.
– Én abban születtem.
– Talán én is.
– De most nem látom a jegenyét.
– Én sem.
– Megvan még?
– Biztosan, hiszen fölért az égig.
– Varjak rakták azt a fészket?
– Talán rétisasok.
– Azért az lenne a szép, ha sasok varázsolták volna a mi bölcsőnket.
– Akkor sasok teremtettek értünk csudát.

Megbicsaklik vénasszony csonttá aszalódott lába, előrebiccen a lomha test, fekete kezéből kihullik a későnyár. Valaki mégis aranyos fonatba háromszorozza a napsugarat.

– Idén leapadt a víz.
– Nagyon leszállott.
– A folyófenék nem látszik.
– Szerencsénk.

Tisza fölött károg a varjú. Hullámok összetörnek minden kedves képet. Egyik férfi kalapját fejébe nyomja.

– Hűvösödik.
– Ha közvetlen a Tisza-víznél volnál, most pompás kalapodra alapozna világunk.
– Lemegyek, halacskákat merítek fejfedőmbe!

Barnát koppan vadgesztenye padon ülők mellett.

– Valaki most úszta át a Tiszát.
– Az én vagyok.
– Kilép a vízből, jól látszik a teste, ő egy gyerek.
– Mondom, hogy én vagyok.
– Fölismerlek. Mosolyod a régi.