Balogh István
Valóságom

 Cs. Simon István emlékének

A tanácstalan meztelen csiga olyat köp a rózsaszínre pingált szobafalra, hogy belőle a világ legdrágább orchideája ereszt tövet, ő az elátkozott, természetes turha gyöngyházburokban született gyermeke. Rózsafal tövében türkiz jászolt kreálnak a hangszálherélt liblingek, boldog ódákra emlékeznek, behelyeznek tákolt kézmunkájuk mellé néhány szivárvány barikát. Biztos kézzel és nagyfokú hozzáértéssel rákapcsolnak a mérsékelt meleg leheletre, aztán ének-zene SMS-en megrendelik a születést.

– Miféle születést? – kérdezi Központ.
– Valami megváltót.
– Van ilyen?
– Azt mesélik az ősök, volt ilyen.
– Milyen ősök?

A tanácstalan meztelen csiga először átkozza és szitkozza az ismeretlen teremtést, ha kezem volna, pofozkodnék, ha fogam lenne harapnék!

– Kit teremtenél képen? Kit harapdálnál agyon? - kérdezi néma szoba rózsaszínje.
– Téged!

Elkésett, szépia mocsárban feledett molylepke csapkodja megvakult ablakom üvegét.

– Elkéstél – suttyant suhogó ostorával hidegecske szél.
– Én elkezdek valami régi éneket. Mohák tövén sarjazott ezen a tájon.
– A mohák túlélnek mindent.
– Remélem.
– Egy madár ijedten elröpült ablakod alól! – susog valami idegen forrás.

Aztán archiválnak mindent. Ahogy illik. Ahogy kell. Ahogy azt előírják.

Fák árnyat már nem adnak, szobafalat már semmilyenre nem festenek.

Meztelen csigák legmélyebb homályba húzódnak. Kereszt korhad, gerice törik.

Türkiz jászol megéled, talán, grafiti barikák bégetnek, keservesen.

Ifjúságom szerelme, Mária gyémánt szeméből kiveszett a fény, unokáim Kanadában, megvert engem az Úristen! Odakint decemberi szél fölugat veszetten és visszakövetel mindent az égiektől és a földiektől, csorog fertőző nyála, ráragad minden faágra. Szél zászlóként lengeti.

Ismerős farkasok járnak ezeréves vad csapásukon.

2012. december 4.