Balogh István
Barátom, barnakánya

Podolszki József emlékének

Kakukk mama nádirigó fészkébe pottyantotta tojását. Jól végzett munkája után összedörzsölte virtuális két tenyerét, mely a szárnya végéről fakadt, s fölült az első faágra, belekakukkolt vagy százat a fényes levegőbe, aki megolvasta ezüst megnyilatkozását, istennek gyermeke lesz, oly sokáig elél, még a föld háta is megcsodálja hordozását. Pici kakukk kilökdöste mostohatestvéreit a fészekből, nádirigó apa-anya táplálta az óriásbébit, és tanította a legszebb és legzengőbb nyelvtudományra és nyelvhasználatra. Pici kakukk kinőtte a pelyhes szülőházat, kiröppent, fölült az első faágra, belefuvolázott, oboázott, pikolózott a fénylő és gyönyörű szép világba, ám valami közeli ágon ülő öregkakukk, rekedt kakas, rárecsegett, elfajzott utód! Madarak énekversenyét megnyerte nádirigó-kakukk. Fülemile, sármány, sárgarigó, mindenféle tengelice, pinty és cinege trillája miatt fölnézett rá.

– Új tapasztalata fajtánknak, hogy művészeti megnyilatkozás miatt idegen fészekbe ezután már nem tojhatunk? – kérdezte a legöregebb és legbölcsebb kakukk, aki csíra-kakas volt, boldogan eltűrte, hogy más kakukk kakasok, leginkább ifjú gyönyörűségek, meggázolják hátán a tollat, hamis kloákáját meghergeljék, épp ezért vitte sokra, elnökölhetett. – Próbáltunk öcsénk helyrehozásával sok mindent. Csőrünkkel koponyáját vérig kopogtattuk, mindenféle csúfsággal fenyegettük, hátára mászattuk acél-fiainkat. Toll nem maradt a hitvány háton karmuk nyomán! Még a faliórák gyárába is becsempésztük a ronda renegátot, tanuljon szent kakukk-megszólalást. Meg sem nyikkant ősi nyelvünkön, csak valami hülye szárnycsapkodást mímelt. Szemünket majd kiverte! Közben az elemes órák üvöltöttek! Kicsi ajtók megnyíltak, fakakukkok kiugrottak, rugón rángattak szent szózatot.

– A mi öcsénk meg?

– A mi öcsénk megbillentette fodros farktollait, pottyantott a bámészkodókra, s olyan pikolószólót füttyentett elhessentésül, amely magával rántotta a világ minden szimfonikus zenekarát, lobogó karmesterek azonnal röpülni vágytak, a megsárgult falevelek is harsogó zöldre váltottak!

– Különös kommunikáció!

– Barátom a barnakánya! – artikulálta halkan egy ismeretlen madár.

– Kedves jótevőnk! Ülj a hátamra, kegyességgel fogadlak! – mosolyodott el a csíra, a legöregebb, a legtekintélyesebb, a legnagyobb hatalmú. A vezér. A legelső az elsők között.

Kivirágzik még a rét, bőséggel vár majd a láp. Friss nádszál hajladozik, zöld bölcsője ringatózik, nádirigó boldog trilla!

– Te hülye vagy! – igazít el világmindenségben az én asszonyom.

– Igazad van, anya. Ám kirügyez az axióma: barnakánya barátom.

– Megvert engem az Úristen!

– Mondom: barnakánya barátom.

Frusztrált macska asszonyom. Felhők menekülnek égen.

– Nem hiszed, hogy van barátom?

2013. január 5.