Milenko Bodirogić
Happy Night

(kis színi pornográfia)

Személyek:
Vladimir – aki valaha fiatal, „perspektivikus” író volt
Maja – aki egykor sikeres volt, „a tehetetlen öregség gyámolítója és vigasztalója” (beautiful butterfly)
Nevetés – az ellenőröké, a küldöncöké, a disznóké, a Szent Anyakocáé

A megsemmisülés sorrendjében:
Schwein
Erzählungen
Kurzschlusmensch
Lichtung

Schwein

(Mielőtt felmegy a függöny, a közönség gyors „szerelemi” nyögéshangokat és kiáltásokat hall, s ezek kísérik a függöny eltűnését is. A színen egy szobát látunk, amelynek jobb sarkában egy karosszék és egy kis asztalka áll. A karosszékben ül Vladimir és egy szétterített újságot tart maga előtt. A színpad bal oldalán tévékészülék, teljesen lehalkítva, a képernyőn valami dokumentumfilm képkockáit látjuk. A tévével szemben álló karosszékben ül Maja. Vladimir tehát az újságba, Maja pedig a képernyőre bámul. Hidegen váltanak sóhajokat és „szenvedélyes” nyögéshangokat. Maja rutinszerűen ejti ki a (német) pornófilmekből ismert mondatokat, Vladimir pedig (angolul) válaszol. Ez az angol-német rituálé kellőképp elhúzódik.)

Maja: Ich werde dir erst blasen – Willst du das?

Vladimir: Yeah, suck it, suck it good!

Maja: Du hast aber einen dicken Schwanz?

Vladimir: How about I hide my big salami in you?

Maja: Magst du meine Titen? Sind die nicht toll?

Vladimir: Then give me a major hard-on!

Maja: Möchtest du meine Muschi lecken?

Vladimir: I wanna lick your sweet pussy!

Maja: Steck mir deinen Schwanz ganz tief rein, so...

Vladimir: I wanna fuck you hard baby!

Maja: Steck mir... steck mir... so... so...

(Vladimir hirtelen elhallgat. Maja csak ekkor fordul először feléje.)

Maja: Mi van?

Vladimir: Nem bírom tovább.

Maja: Miért?

Vladimir: Elapadt az angoltudásom.

Maja: Képzelj csak akkor engem a némettel!

Vladimir: Te poliglott vagy.

Maja: Gyere, no, még egy kicsit.

Vladimir: Nem megy, nem tudom! Nem akarom!

(Vladimir figyelmesen összehajtogatja az újságot, feláll, nyújtózkodik és pöffeszkedik. Majd lefekszik a színpad közepén, és érzékien mozgatva a hátsóját, fekvőtámaszokat végez. Maja körbejárja őt. Figyeli.)

Maja: Mit csinálsz?

Vladimir: Látod.

Maja: Látom, de nem értem.

Vladimir: Így csinál az ember, amikor „azt” csinálja.

Maja: Mit?

Vladmir: Hát azt!

(Maja továbbra is a férfit bámulja. Úgy tűnik, hogy nem érti. Vladimir néhány gyors mozdulatot tesz a csípőjével, majd a lányra emeli a tekintetét.)

Vladimir: Érted már?

Maja: Ja, hogy azt!

Vladimir: Igen, azt!

(Maja odaguggol a férfi mellé.)

Maja: Akarod, hogy alád feküdjek?

Vladimir: Miért?

Maja: Mert úgy tesznek, amikor „azt” csinálják.

Vladimir: Mit?

(Maja feláll és megismétli Vladimir iménti csípőmozdulatait.)

Vladimir: Ja, hogy azt!

Maja: Igen, azt!

(Vladimir kitartóan csinálja a fekvőtámaszokat.)

Maja: No, akkor alád feküdjek, vagy sem?

(Vladimir hirtelen, mérgesen felugrik. Felegyenesedik.)

Vladimir: Mi van veletek, nőkkel? Az ember egy kicsit tornázik, ártatlan gimnasztika, kicsit teoretizál, gyakorol, épp hogy csak jó formában tartsa magát, ti meg mindjárt aláfeküdnétek, raknátok szét a lábatokat. Igaz is, nálad ez már munkaköri ártalom.

Maja: Vladimir, azt ígérted, hogy erről soha többé nem beszélünk!

Vladimir: No ne mondd!

Maja: Megesküdtél!

Vladimir: Tényleg? És mire?

Maja: Mindenre, amiben hiszel.

Vladimir: Én már semmiben sem hiszek, az egyetlen Szent Anyakoca kivételével, rá meg egészen biztosan nem esküdtem. Nem kell az ördögöt megidézni.

(Mindketten elhallgatnak, várakozásteljesen fürkészik egymást.)

Vladimir: És? Nem mondasz semmit?

Maja: (dacosan.) Ha épp úgy akarod!

Vladimir: Akarom.

Maja: Jó. Általában kínai selyem ruhácskában vártam őket. Alatta semmi, vagy ha mégis, hát vékony csipkés alsónemű, amelyik többet mutatott, mint amennyit takart.

Vladimir: Ez az a neglizsé?

Maja: Ne beszélj marhaságokat! Olykor, amikor váratlanul érkeztek, amikor meglepetésszerűen toppantak be, egy vetkőzőszámmal kezdtem. Ők még ott álltak az ajtóban, én pedig sztriptízt táncoltam.

(A tévékészülékhez lép, felhangosítja. Zene szól. Maja lassan vonaglik, táncol, majd a sztriptíztáncosnőket utánozva vetkőzni kezd. Tánc közben beszél Vladimirhez.)

Maja: Fel kell ráznod az embereket a letargiájukból, rögtön megmutatni nekik, hogy hol vannak, hová érkeztek, életet kell verned beléjük, feltüzesítened őket, hogy megvaduljanak. Mielőtt rádvetnék magukat, fel kell szabadítanod őket. Kishíján lenyelsz a szemeddel, megfulladsz a saját nyáladban, az ádámcsutkád megvadul, a halántékodban kalapácsok dübörögnek, a tekinteted rózsaszín köd fedi el...

(Amikor elérkezik a pillanat, hogy Maja már a melltartóját is ledobja magáról, Vladimir feldúltan felugrik a karosszékből, ahonnan eddig figyelte a lány magánszámát, a tévékészülékhez rohan és kirántja annak zsinórját a falból.)

Vladimir: Elég legyen ebből a szarásból!

(Maja öltözik.)

Maja: Magad akartad.

(Vladimir rezignáltan összeroskad a fal tövében. A földön ül leszegett fejjel, és a cipője orrát bámulja. Maja odalép hozzá.)

Maja: Hányszor kell még elismételnem, hogy ők mind öregek voltak, mindhárman, ahányukkal dolgom volt, magányos idős emberek? Közülük pedig az utolsó, aki a lakást vette nekem...

Vladimir: (megremeg.) Mi ez, talán kifogás?

Maja: Én nem kértem tőled semmit, te akartad, hogy meséljek.

(Vladimir hallgat.)

Maja: Az utolsó közülük...

Vladimir: Aki a lakást vette neked, és aki rád hagyta az összes megtakarított pénzét.

Maja: Soha nem is feküdt le velem...

Vladimir: (mazochista nevetéssel.) Én sem.

Maja: Igaz ugyan, hogy hetente kétszer az én ágyamban érte a kielégülés. Hosszú volt, falábú, csontos és bütykös. Én csak összekuporodtam, mint egy magzat, ő pedig átölelt, és csak feküdt ebben a pózban... mozdulatlanul...

Vladimir: A szerszáma pedig ott pumpált a seggedben.

Maja: Igazából... azt hiszem, soha nem aludt. Az egész éjszakát átvirrasztotta, s amikor már úgy vélte, hogy elaludtam, a hajamra eresztette a kezét. Remegtek, inogtak az ujjai...

Vladimir: (nevet.) Akárha valami felbecsülhetetlen értéket érintene.

Maja: Félt a haláltól a béna gebéje.

(Maja Vladimirhez fordul. Mereven a szemébe néz.)

Maja: Te miért mondod mindig az ellenkezőjét annak, amit gondolsz, annak, amit érzel?

Vladimir: Megható lehetett végignézni, bámulni őt, ahogy a tyúkszemes patáival az utolsókat rúgja!

Maja: Ott voltam a temetésén. Úgy ment el, mint egy kivert kutya.

Vladimir: Most is ő irányít bennünket. A seggfejek milliárdjai és milliárdjai figyelik minden egyes mozdulatunkat. A növények is a kukacjárta üregeikből hajtanak csírát, és a fűszálak tövén keresztül is láthatnak bennünket.

Maja: Megint kezded?

Vladimir: De az élők, az élők meg aztán végképp! Ó, hogy baszom én az eleven anyjukat! A disznók kivájták a szívüket, de még mindig talpon járnak, érzéketlen zombik mind, ahányan csak vannak, s a szemük helyén kamerák villognak.

Maja: Badarságokat hordasz itt össze!

Vladimir: Maja, én a színtiszta igazságról, a valóságról beszélek neked. A disznók élvezik, ahogy felfalják a kicsinyeiket... Láttál már disznót, amint a magzatán lakmározott?

Maja: Én ugyan nem, de te sem!

Vladimir: Én láttam, esküszöm!

Maja: Ne dobálóddz már itt nekem az esküvéseiddel!

Vladimir: Jól van, a Szent Anyakocámra mondom! Minden este láttam őket, amíg ott voltam...

Maja: Hol?

Vladimir: ...ott... ahol összeszedtél. Jöttek hájasan, falfehéren, mint holmi kifent kisasszonykák, otthonosan... sorta Landras... látszólag semmi szörnyű... röf, röf... (Sertésekre jellemző hangutánzó szavakat hallat.) Disznóorruk is a miénkhez hasonló, meztelen, érintésével hideg érzetet keltő, sarus körmök, oly hasonlatosak a mi körmeinkhez... Tudod-e mit kapsz, ha megborotválsz egy disznót?

Maja: Persze, hogy tudom, egy kopasz jószágot, megborotvált sertést.

Vladimir: Ördögöt! Az én bőrömet kapod, ugyanazt az arcbőrt, mint bármely borotválkozás után, vagy a te bőrödet, minden depiláció után. Mi sem vagyunk mások, mint borotvált disznók... Az ő fogaik is hajlamosak a szuvasodásra, az emésztőrendszerük miatt pedig növényi táplálékot, de húst is fogyaszthatnak... mindez mi vagyunk... megborotvált, magatehetetlen disznók vagyunk.

Maja: Miért beszélsz nekem erről?

Vladimir: Csak azért, mert ott aztán minden este eljött hozzám egy horda sörtés sertés. Körülszaglásztak, döfködtek az orrukkal, megfordítottak, röfögtek, vakartak, szurkáltak engem. Legalul, a bőrükön, a sörték alatt, megéreztem a korpa apró rózsaszín pikkelyeit. A disznók is korpásodnak...

Maja: (szarkasztikusan.) Akárcsak mi!

Vladimir: Aztán pedig elmentek felfalni a magzataikat, harsányan röfögve, önelégülten.

Maja: És te? Nem voltál veszélyben?

Vladimir: Nem, hiszen ugyanúgy bűzlöttem, akárcsak ők. A Szent Anyakoca már régesrég kirágta a szívem.

Maja: Akkor te magad is disznó vagy, jószágom, akit mindenféle komplexusok gyötörnek a puha sörtéi és az egyre inkább eluralkodó kopaszságod miatt.

Vladimir: Bravó, Másenyka! Hát erről beszélek.

Maja: Miről?

Vladimir: Amit te az én betegség emnek mondasz, még a mesék idején kezdődött. A mesék segítségével próbáltam meg rekonstruálni a szívemet, az igazit, a véreset... Szívkamra, pitvar, szívösszehúzódások, szívelernyedések. Újra kölyök akartam lenni, egy jóságos nyíltszívű csitri.

Maja: De akkor megjelentek az ellenőrök?

Vladimir: Igen, ha így akarod. Az ellenőrök, a Szent Anyakoca küldöncei. Az utcán, a tévében, a könyvekben a sorok között... kacsintgattak, tolakodtak és gúnyolódtak: te, kölyök! Tudjuk ám, hogy mit akarsz! Nem bújhatsz el előlünk. Mindent el kellett felednem, elfednem, elhallgatnom. Mert amint kimondok valamit, amit igazán szeretnék, fényszórók ezrei gyúlnak, megfulladok a könyörtelen villogásban, ők pedig a sötétben kuncognak az egészen.

(Vladimir megdermed, céltalanul mered a szemközti falra, valahová a falon túlra... Maja odalép hozzá, a vállára ereszti a kezét, átöleli.)

Maja: Akarsz táncolni? Teszek föl zenét, valami dalocskákat, aztán táncolunk. Rám támaszkodhatsz, s akár zokoghatsz is. No, Valdimir, Vládókám... akarod... akarsz táncolni? Hagyd a csudába a kibaszott ellenőröket!

Vladimir: (bólogat.) Hmmm...

(Maja kiszalad, eltűnik a színről, Vladimir egyedül marad, leszegett vállal. Úgy szólal meg, mintha tiltakozna.)

Vladimir: Amikor először... kimondom... meghalok a reflektorok alatt... ők pedig kuncognak a sötétben!

(Hangos zeneszó hangzik fel, Maja visszaszalad és táncolni kezdenek, közben mindvégig a nő vezeti a lépéseiket, Vladimir pedig csak követi őt.)

Erzählungen

(A zene elhalkul, de egy ideig még folytatják a leginkább csak paródiára emlékeztető táncukat.)

Maja: Miért nem próbálsz meg újra írni?

Vladimir: Lehet, hogy pénzre van szükséged, lehet, hogy kezdek a terhedre lenni... Felcserélődtek a szerepek, nemde? Most épp te tartasz el valaki mást.

Maja: Nem kell a pénzed.

Vladimir: Nekem meg már nincs miről írnom.

Maja: Írj a Szent Anyakocáról, a disznókról, az ellenőrökről...

(Vladimir megtorpan, meghátrál, és gyanakodva méregeti a lányt.)

Vladimir: Ez valami terápia... terápia elmebetegeknek?

Maja: Ugyan, dehogy! Ez az egyetlen módja, hogy lecsupaszítsd, leleplezd őket, az egyetlen módja, hogy megszabadulj tőlük, ha már egyszer hiszel a létezésükben.

(Vladimir vadul ellöki a lányt.)

Vladimir: Te szemét! Megfingatott dög! Azt hiszed, hiszek neked? Azt hiszed, nem tudom, ki vagy?

(Maja türelmesen nézi Vladimirt. Szemmel láthatóan nem először játszódik le ez a jelenet kettejük között.)

Maja: Jól van, Vladimir, akkor mondd meg, ki vagyok én!

Vladimir: Te is csak egy vagy közülük, a kirágott szívűek egyike... Azt hiszed, bedőlök a meséidnek... a meséken keresztül férkőztél a közelembe... Irgalmas szamaritánus... felszedett onnan, segített nekem, és semmit sem akar tőlem...

(A nő arcába hajol. Üvölt.)

Vladimir: Egy rohadt, hazug kurva vagy! Mióta olvasnak a kurvák irodalmi folyóiratokat? Disznó vagy te is, egy jól álcázott disznó, de elkaplak, egyszer igazán elkaplak, felfedem a bűzödet... elkaplak...

(Megtorpan, mintha szoborrá változott volna, üres tekintettel néz Majára, majd remegni kezd. Maja odaszalad hozzá, elkapja a fejét és a tenyerébe szorítja.)

Maja: Mondd el, mit látsz! Mivé változik most az arcom?

(Pofozza. Kiabál.)

Maja: Mondd el, mit látsz! Milyen pofázmányt – kígyóét, patkányét... Mondd el, ki árul el téged! Ki vagyok én?

(Vladimir kimerülten összeomlik, a lány csípőjébe kapaszkodik, magához szorítja.)

Vladimir: Te Maja vagy! Maja...

(Maja megfogja, a karosszékhez vonszolja és beleülteti. Átöleli és nyugtatgatja.)

Maja: Látod, minden rendben lesz! Nyugodj meg! Most először láttad... Maját, s nem holmi állatot a helyében... Csak halkan! Akarod, hogy meséljek?

(Vladimir beleegyezést jelezve bólint.)

Maja: Mit szeretnél? Miről meséljek? A disznókról?

(Vladimir ellenkezést kifejező fejmozdulatot tesz.)

Maja: Az ellenőrökről? Akarod, hogy elmeséljem, én milyennek látom őket?

(Vladimir ismét rázza fejét, majd nehézen formálva a szavakat, vontatottan szólal meg.)

Vladimir: Meséld el, hogy találtál rám!

Maja: Nem tehetem.

Vladimir: Dehogynem, dehogynem!

Maja: Nem idézhetlek, akkor pedig nem tudok erről mesélni.

Vladimir: Most... most idézhetsz.

Maja: Nem fogsz felpofozni, ha megemlítem a meséket?

Vladimir: Íme, te mondád!

(Vladimir széttárt karral jelzi, hogy megnyugodott.)

Maja: Hogy kezdjem?

Vladimir: Környezet, hangulat, felvezetés...

Maja: Egy ringyó dologtalan, egykedvű délutánjai...

Vladimir: A tehetetlen öregség napjainak gyámolítója és gondozója voltál.

Maja: Egy drága kurva hétköznapjai...

Vladimir: Egy jótét lélek, akinek valahogy a testét is el kell tartania.

Maja: A tavasz épp nyárba vált, a leeresztett rolók mögött a napfény csíkjai metszik fel a félhomályt. Csend.

Vladimir: Végy egy lanyha áttűnést a lényeg felé.

Maja: A kezemben egy újság, könnyedén lapozom az árnyaktól tarkított lapokat.

Vladimir: Honnan?

Maja: Ahogy a fény megtörik a rolón.

Vladimir: Nem az árnyak! Az újság a történetekkel, az esszékkel...

Maja: A folytatásos mesékkel...

Vladimir: Versikékkel, kritikai méltatásokkal.

Maja: Találd ki!

Vladimir: Az egyik öreg kuncsaftod irodalomprofesszor volt, egyetemi tanár, szigorú, de igazságos, tiszteletet parancsoló ősz hajszálakkal. Állandóan macerált, és arra kényszerített, hogy olvasd a szarásait.

Maja: Nem!

Vladimir: Igaz is, te túl drága voltál az ilyeneknek.

Maja: Túl drága.

Vladimir: Kár! Pedig gyakorolhattátok volna a csevegést a világ összes nyelvein, ahogy velem is teszed. Aztán nem győztünk volna ámuldozni a dolgon. Már látom is a dolgozat címét: A kortárs pornográf társalgás lexikonja és szintaxisa.

Maja: Talán nem kellene mesélnem?

Vladimir: Bocsánat! Elragad a könnyelmű képzelet, ahogy szárnyalok...

Maja: ...könnyelműen.

Vladimir: Jól van, megadom magam! Honnan van hát?

Maja: Megtetszett a cím.

Vladimir: Miféle cím?

Maja: A cím az újságban – Az időtolvajok. Érdekelt, ki lehet az, aki még lopna is az időből, amikor nekem meg oly rengeteg van belőle. Egyet akartam: hogy elfogyjon, meghalni, megnyugodni végre.

Vladimir: Parafrázis Flaubert nyomán.

Maja: És akkor ott, abban az újságban jön ez a fickó, aki időt szeretne lopni.

Vladimir: Őrült egy fickó lehet!

Maja: Aztán elolvasom, gondolkodom, és újraolvasom, míg végül meg nem értem, hogy ő valami különleges időt szeretne.

Vladimir: Azt az időt, a kirágott szívek előtt.

Maja: Ez felizgatott, vadászni kezdtem erre az ő titokzatos idejére, együtt kezdtem gondolkodni vele, ugyanúgy, ahogy ő – hogyan lophatnám el az időt?

Vladimir: És ő?

Maja: Ír, csak ír...

Vladimir: És te?

Maja: Megveszem az újságot, jó hatással vagyok a példányszámra, olvasom, olvasom, és egyszeriben – bummm!

Vladimir: Miféle bummm?

Maja: Nincs tovább. A mese közepén egyszeriben – nincs tovább. Bo, a kígyó, aki mindent összehány, amikor megpróbál Uroborosszá válni, mert undorodik a saját farkától, megmagyarázza Monknak a labirintus titkait... és nincs tovább. Megvettem a következő számot, aztán még egyet... Semmi. Felhívtam a szerkesztőséget – de fogalmuk sem volt. Azt mondták: a fickó kissé különös. S egy egész hónapot vártam így...

Valdimir: S itt van az ősz, az idő, amikor az őrülteket megfékezik.

Maja: És elmentem személyesen.

Vladimir: Bájaidat latba vetve átlibegsz az irodán.

Maja: Beteg a fickó. Mi baja? Egy kondásra lenne szüksége.

Vladimir: Felbiggyeszted az ajkad, a szerkesztőre mosolyogsz.

Maja: Jaj, hát az egész világ egy nagy disznóól, amelyikből hiányzik a kondás, az alapjait rengette meg a Szent Anyakoca rémuralma.

Vladimir: Szívzabálók, szívmajszolók, emberi szíveken lakmározók.

Maja: De tartogat ő még valamit a számomra...

Vladimir: Mi, vajon mi lehet az?

Maja: Valamit, ami folytatást jelent, valamit, ami befejezés volna, valamit, amit nem publikálhat, mert a szerző valóban őrült, ha az hiszi, hogy a mesék így érnek véget. És, hogy demonstrálja, hogy meg is győzze, tessék, kisasszony, a kezecskéjébe...

Vladimir: A kisasszonykának pedig susogós szoknyája van, formás kis seggét az asztal szélére helyezi, az ifjúság és a szétáradó szeretet illatával kecsegtet.

Maja: Tessék, kisasszonyka, Maja kisasszony... ha szólíthatom így... tíz oldal, nem több, de annyit sem ér, annyit sem ér... az ember nem tudja, a mese mit jelent. S hogy boldog-e...

Vladimir: Miért, miért?

Maja: Ha egy ilyen kedves kis teremtés érdeklődik utána.

Vladimir: Hát nem beteg?

Maja: Mellékes. Valójában diliházba csukták, kicsit félretették. Tudja, Maja... ha szólíthatom így, elvégre fiatalok vagyunk, he-he... ha egyszer valaki az emberekben disznókat lát, akár az is eszébe juthat, hogy az egyiket leölje.

Vladimir: Márpedig ősz van...

Maja: Közeleg a nagy disznótorok ideje, az emberek között pedig épp elég mészáros van már anélkül is. És ha egy ilyen sétál odakint, szabadon az utcán, és meséket ír...

Vladimir: A járókelőket élősúlyban méri... Egy réteg hús, egy réteg szalonna.

Maja: És ott történt az utcán.

Vladimir: Micsoda?

Maja: Azt mondta, hogy ott szakadt el nálad a film, az utcán, úgy vonszoltak el az aszfaltról.

Vladimir: Szakadt a film?

Maja: Görcsben fetrengtél az utcán, verejtékezve védted az arcod, és artikulálatlanul üvöltöttél.

Vladimir: És erre mondják, hogy – szakadt a film?

Maja: Ő mondta így.

Vladimir: Azanyja! Én ezt az egészet egészen másképp éltem meg.

Maja: Hogyan?

Vladimir: Tudod, hogy erről soha nem beszélek.

Maja: Hát pedig itt a legvégső ideje! Sok minden történt már így is, ami ma történik először.

Vladimir: De te még nem fejezted be.

Maja: A türelem csak az egyik erényem, s aztán jön még: a szeretet, a hit és a remény.

Vladimir: Azt hiszed hát, hogy most majd beszélni tudok?

Maja: Tehát azt hiszem, hogy tudsz!

(Vladimir feláll, zsebre dugja kezét, lezser sétálgatást mímel. Szavait enyhe, visszafogott pantomimelemek kísérik.)

Vladimir: A főutcán sétáltam és figyeltem…

Maja: A cipőd orrát!

(Vladimir a nő felé fordul, és mérges pillantást vet rá.)

Vladimir: A főutcán sétáltam és figyeltem…

Maja: A cipőd orrát!

Vladimir: Hogy jön ez most ide? Mikor láthattál te engem az utcán?

Maja: Mert mégis: hova máshova nézhettél volna?

Vladimir: No, ebben most nagyon is tévedsz! A kirakatokat néztem… valami kazettákat, videokazettákat…

Maja: Pornófilmekkel?

Vladimir: Nem, ezek most kivételesen valódi filmek voltak. Megpillantod őket, s máris felmerül benned a kétely – ki lehetett a vezető operatőr.

Maja: Magasröptű séta lehetett.

Vladimir: (igyekszik figyelmen kívül hagyni a nő közbeszólásait.) Bámészkodok a kirakatok előtt, kezem a zsebemben, s akkor hirtelen egy érintést érzek a vállamon. Megfordulok és látom…

Maja: A pofáját.

Vladimir: Megfordulok és látom…

Maja: A pofáját.

Vladimir: (elordítja magát.) Ne szakíts félbe! Hagyd ezt abba! Megfordulok és látom… és látom… a pofáját. Egy rendezett, élére vasalt pofát látok, cvikkerrel az orrán…

Maja: Kicsit talán alattomos.

Vladimir: Mondtam én az imént valamit? Nos? Én akár be is foghatom a számat! Mostantól mindörökké. Ezt akarod?

Maja: Bocsánat! Mesélj!

Vladimir: A pofa azt mondja, vagyis inkább kérdi, de olyan egyszerűséggel, mintha csak azt kérdezné: Van tüzed? É meg azt mondom, vagyis inkább csak odamormogom, hogy – hmmm, és előveszem a Zippóm, felcsattintom, vagyis jobb kezem hüvelykujjával felpattintom a tetejét, erőteljesen megpörgetem a kis kerekét, kő pattan, szikra, a benzinbe áztatott kanóc…

(Maját figyeli, kihívóan várja a nő közbeszólásait.)

Vladimir: Egyszóval – tüzet lobbantok, lángocskát, ha úgy jobban tetszene, egy lángocskát, amelyik ott ring a szélben…

(Hunyorítva figyeli Maját. A nő hallgat.)

Vladimir: Felemelem az öngyújtót, megnézem, a pofa meg rám kacsint. Azt mondom, vagyis inkább kérdem erre: ez mit akart jelenteni? Azt mondja, vagyis mintha válaszolna: Semmit. Csak meg akarom gyújtani a cigarettámat. Majd cinikus mosolyra húzza a száját. És a kacsintgatás? – mondom, kérdem. Miféle kacsintgatás? – megjátssza a hülyét, és ha lehet, még cinikusabban vicsorog. Az imént rám kacsintott – mondom, konstatálom. Ja, hogy az! (Mutatóujját a bal szeméhez emeli.) Az csak a rángás! – vágja rá a pofa. Kérem… Arcizomvonaglás, mondja, vannak ilyen rángásaim, a szája mind ironikusabb, szemét összehúzza… A gebédnek is mintha izomrángása lett volna, görcsölt az arca, de minden izma egyszerre, mintha gumipofa lett volna, amikor mondta, hogy… Tudod mit! Most mit játszod itt a hülyét? Bámul engem, fintorog, grimaszol, kacsintgat, taknya csorog, teljesen szétfolyik, én meg az öklömbe szorítom a Zippót, és egyenesen a padlizsánba, a cvikkerébe…

Maja: Hazudsz!

Vladimir: Mit? Mit mondtál?

Maja: Azt mondtam, hogy hazudsz. Sarkon fordultál, és fejvesztve elmenekültél onnan. Menekültél, rohantál, és közben remegtél, ziháltál, míg az egész utca figyelmét magadra nem vontad.

Vladimir: Jól van, mégis, mit tehettem volna?

Maja: Miért nem húztál be neki egyet, miért nem küldted padlóra?

Vladimir: És mi van, ha tényleg izomrángása volt? Nem verhetek meg valakit a nyílt utcán csak azért, mert rángatóznak az arcizmai. Miért is zörgetnék bele egy ilyen emberbe?

Maja: Azért, hogy lásd, hogyan esik össze, elképedten, rémülten, ahogyan a taknya és a vére egybe folyik… Hogy szétverd a pofáját, hogy felfedd alatta az arcot…

Vladimir: És mi van, ha ő az erősebb, és ő veri szét az én pofámat?

Maja: Nem számít! A dühét akkor is láthattad volna. Ahogy felhabzik, és szétrúgja a segged, majd a rendőröket hívja… de minden visszatért volna a megfelelő kerékvágásba. A pofa, az a pofa szétolvadt volna… de te menekülsz, mindig menekülsz, ebben nem ismersz megtorpanást.

Vladimir: Megálltam.

Maja: Hol?

Vladimir: A kirakatnál. Hirtelen ott termett előttem.

Maja: Már megint a videokazetták?

Vladimir: Nem! Egy optikus. Az izzadt seggem ott tükröződött az ablakon, bent pedig cvikkerek, szemmagasságban, mind ugyanolyan szemüvegek.

Maja: Milyenek?

Vladimir: Pont, mint a pofáján.

Maja: Honnan tudtad ezt?

Vladimir: Specifikum, anakronizmus. Pont olyanok, mint Rip Kirby szemüvege. Bámulnak rám, miközben feltöltődnek, görcsös pofák sarjadnak bennük cinikus mosollyal ajkukon, és csak nőnek és nőnek, szétfeszítik a keretet, képtelenség összpontosítani rájuk… fül, orr, száj… és mind csak úgy növekszik… mígnem az anyjuk picsáját!

Maja: Megint menekülsz?

Vladimir: De most igazán. Az utcán csupa ismerős arcok, ismerősök százai és százai, élők és holtak, kuncognak és utat engednek nekem, a pofámba hajolnak és lökdösnek, rosszmájú biztatások, mintha el kellene jutnom valahová, ahol semmiképp sem lehet jó nekem…

Maja: És az utca?

Vladimir: Szétolvad, elnyel, süpped a lábam, beleaszfaltozódik. És mindenfelől körülöttem víztartályok csobogó hangja, mintha az egész város épp ekkor határozta volna el, hogy lemossa magáról minden kibaszott mocskát. Az arcok patkánypofákká változnak, rókák, disznók, mind ott röfög, turkál, csámcsog.

Maja: Ne is folytasd! A többit már ismerem.

Vladimir: Minden imbolyog, az épületek, hol megnőnek, hol meg összezsugorodnak, elesek, kétrét görnyedek, kezemmel takarom az arcom…

Maja: És anyádat szólítgattad?

Vladimir: Igen, őt hívtam, és megéreztem, hogy anya ott áll mögöttem és… és… és…

Maja: …kuncog rajtad.

Vladimir: Ez minden, amire emlékszem. Tudtam, hogy ott van fenn, torokhangon nevetett, fűrészként hasítva, majd csak a sötétség és a röfögés… Ez minden. És akkor azt mondja erre ők, hogy elszakadt nálam a film. Elszakadt?

Maja: És valami olyasmit ad át nekem, ami még semmiképp sem lehet a vége.

Vladimir: Két nappal a filmszakadás előtt írtam.

Maja: Átvettem és olvasni kezdtem, s olvastam, nem tudtam letenni. De a mormogása megőrjített: mi lehet ebben annyira érdekes Maja számára, az ő szép kis fejecskéjében. Majd az utolsó oldalhoz értem: „Monk ott állt a hatalmas fej mellett, amelynek ragyogó arcán még mindig ott fénylettek a könnycseppek nyomai, gyászosan. És Monk gyászolt, mert a Gránitkolosszus meghalt. És Monk zavarban volt, nem tudta, jegy nélkül most hogy térhetne vissza. Monk még most is ott áll, magára maradva, az Üveg- és Tükörerdő feletti fennsíkon, és csak ti, akik olvassátok ezt, csak ti segíthettek rajta. Addig is, bár csak egyszer, elalvás előtt, suttogjátok el – Marik Marik.”

Vladimir: (suttog.) Marik Marik.

Maja: „Mert neki nem szabad észrevennie, hogy Monk nincs vele és egyedül maradt. EGYEDÜL!” Az ablakhoz lépek, bambulok, a magány kikristályosodik, itt… legbelül. Azt kívánom, mint egy utolsó kurva, hogy az én nevemet is mantraként ismételgesse valaki elalvás előtt. A kretén meg a seggemre ereszti a kezét: Ugye, Maja, ez így nincs rendesen befejezve. Ez a paranoiás disznófóbiás marha beképzelte magának, hogy megváltoztathatja a történet struktúráját. Ugye, hogy nincs… De hiszen ez nem is a vége, te címeres ökör – üvöltök és kiszaladok.

Vladimir: Az utcán pedig nálad is elszakad a film.

Maja: Nyafogni kezdek, és elered a taknyom, mint egy visszataszító kis nyálgépnek. Csak a magány növekszik, légneműen terebélyesedik, szétfeszít… egyedül az utcán… az az öreg, fönt, a temetőnél… messze, messze tőlem, egyre távolabb, a picsába. De hova legyek a magánnyal, mégis, hova…

Vladimir: És meghozod a döntést. Maja elfoglalja a várost és meghozza döntését.

Maja: Hogy megkereslek, hogy rekonstruálom a labirintus alaprajzát, hogy kihasználom Ariadné mesés fonalát. Azt hiszem – ez az üzenet.

Vladimir: Hát, baszhatod! Te fogadsz titkos üzeneteket a nyilvános médián keresztül, és még én vagyok a paranoiás.

Maja: A többit már tudod. Abban a mikoólban találtalak meg.

Vladimir: És a kondások?

Maja: Alig várták, hogy megszabadulhassanak tőled. Tele volt a tökük az olyanokkal, mint amilyen te is vagy. Veszélytelen vagy, mondják.

Vladimir: Mint egy házi kedvenc, mint egy kiskutyus?

Maja: Mint a kakas, mondták, mint egy csirke.

Vladimir: Tehát nincs remény!

Maja: Egyre rosszabb lesz. Soha nem tudsz már kiszabadulni a hallucinációid és téveszméid mágikus köréből.

Vladimir: Legalább elküldted őket az anyjuk picsájába?

Maja: Nem. Kedvesnek kellett lenem velük. Ők mostantól formálisan is a sorod urai, s nem tudhatjuk, mikor jut eszébe egyiküknek, hogy megskalpoljon téged.

Vladimir: Hogy azzal ékesítse a csupasz Pszichiátriát. Maradt még legalább egy kicsinyke helye a rácsodálkozásnak ezekben a determinált fejekben?

Maja: Csak az érdekelte őket, miért akarok mindenáron kotlóst játszani melletted.

Kurzschlusmensch

(Hirtelen elmegy az áram, sötétbe borul a szín. Vladimir meggyújtja Zippóját.)

Vladimir: Maja, adj egy gyertyát!

Maja: Hol van?

Vladimir: Játszod itt nekem a hülyét, mi?!

(Maja a tévékészülékhez megy és keresgél mögötte.)

Maja: Ez egy gyászosan kis darabka.

(Vladimir felé indul, de a férfi abban a pillanatban hirtelen üvölteni kezd. Az öngyújtó kialszik, a szín ismét sötétségbe borul.)

Maja: Mi történt?

Vladimir: Megégetett.

(A színpadon bóklászva keresgélik az öngyújtót. Megtalálják, majd egymásnak dobálják, oda-vissza, s a szájukkal fújva igyekeznek hűteni. Végül meggyújtják a kis gyertyacsonkot.)

Vladimir: Ha ez sokáig eltart, márpedig eltart,k akkor sötétben maradunk.

Maja: Semmi vész.

(A gyertya pislákol, máris teljesen elégett.)

Vladimir: Egy kint dolgozó gastarbeiter mesélte, hogy ott náluk, Deutschlandban, van nekik egy eine Maschine-jük, mondja… amin ő dolgozik. S amint beáll a Kurzschluß, ő megindulnak, a gépet is magukkal viszik, és keresik. Amikor a masina kiszagolja, csak annyit csinál: pi-pi, pi-pi, és egy tapodtat se tovább…

(Kialszik a gyertya.)

Vladimir: Hát most baszd meg! Ellenben neki ez az eine Maschine olyan, mint a Hund, élő teremtmény, Systemhund…

Maja: Mi? Mi?

Vladimir: Olyan ez, mintha egy kutya lenne a rendszerben, amelyik kiszagolja, amire a rendszernek szüksége van… és leszarja ő azt a Vaterlandot, ahol nincs ilyen herkentyű…

(Maja négykézláb közelít Vladimirhez. Teljesen hozzá simul.)

Vladimir: Mi a fene van veled, Maja?

Maja: Pssszt! Csend legyen! Azt mondtad, hogy ez egy rövidzárlat, egy apró ki villanás, amelyben összeomlik a rendszer.

Vladimir: És mi van akkor?

Maja: Ez azt jelenti, hogy amíg helyre nem állítják a dolgok szokásos menetét, addig kicsúsztunk az ellenőrök és a küldöncök felügyelet alól, ami azt jelenti, hogy a rövidzárlattal szemben még a Szent Anyakoca is tehetetlen. Gondolataid és tetteid ebben a sörét flashben teljesen szabadok.

Vladimir: Maja, mit csinálsz? Mi bajod?

Maja: Hallgass, engedd el magad! Ha már sehol máshol, a Kurzschlußban még mindig élhetünk.

Vladimir: Hagyj békén, Maja! Hallod?

Maja: Nem hagylak. Gyere ide… engedd, hogy megcsókoljalak… így… látod… most megtehetjük… gyere, Vladimir!

Lichtung

(Hirtelen gyúlnak fel a fények, ugyanúgy, ahogyan korábban ki is aludtak, s Valdimirt és Maját „tetten” éri a világosság, a földön ölelkezve. Vladimir kellemetlen érzésekkel felegyenesedik, mintha csak most ismerné fel, hogy közönség előtt áll, hogy figyelik. Maja görnyedve bújik hozzá, nem engedi felállni, ölelgeti. A férfi langyosan viszonozza ölelését, még mindig bizonytalan, de már érezhetően oldottabb, mint amilyennek korábban láttuk, az első lépés önelfeledés felé.)

Maja: No, mit mondtam? Ez egy nagyon különleges nap, boldog éj! Minden most történik meg velünk először.

Vladimir: Maja, biztos vagy benne, hogy…

Maja: Egészen bizonyos! Látod, meg tudsz csókolni, képes vagy arra, hogy megérints… engem… más embereket, és semmi sem történik, semmi, ami nem akarod, hogy megtörténjen veled.

Vladimir: Azt hiszed, hogy ki is tudom mondani?

Maja: Hiszem.

Vladimir: Teljesen őszintén… amit csak szeretnék.

Maja: Próbálkozz!

Vladimir: De mit szeretnék?

Maja: (erélyesen.) Vladimir!

Vladimir: Valóban, nagyon szeretném megpróbálni. Vajon mit is szeretnék? Mit szeretnék?

(Segítséget kérve néz Majára.)

Vladimir: Segíts nekem, Maja!

Maja: Megalázol ezzel, Vladimir!

Vladimir: Segíts, Maja! Kérlek!

Maja: Hülye, hát akarsz engem?

(Vladimir csak bámul a nőre, őszintén meglepte a felismerés. Mintha most látná őt először.)

Maja: Akkor mondd ki ez, bassza meg! Bökd már ki!

(Vladimir előbb csak legyint a kezével, dadog, de végül mégis kimondja.)

Vladimir: Szükségem van rád, Maja!

(Amint elhangzik Vladimir utolsó mondata, a színpadon számtalan reflektor gyúl. Mindkettőjüket behálózzák a fénycsóvák. Ugyanakkor felhangzik az ellenőrök és küldöncök százainak dörgedelmes, mennydörgésszerű cinikus nevetése. Vladimir és Maja, még mindig együtt, kúszik a színpadon, szökni próbálnak, de fény követi és elkapja őket, megbénítja mozdulataikat. Az ellenőrök nevetése röfögéssé változik. Maja és Vladimir egymásra tekeredik miközben a disznók röfögésének hangja egyre erősebb. Maja a férfi lába közé hajtja a fejét – és viszont. Így maradnak ebben a görcsös, halotti merevségben. A reflektorok egyesével kialszanak, s a fényerő csökkenésével a röfögés is csillapodik. Amikor a színpad újra sötétségbe borul, már a Szent Anyakoca isteni röfögése hallatszik.)

Szabó Palócz Attila fordítása