Böndör Pál
Dagerrotípia

Volt itt minden.
Meg még annál is több.

Voltak tiszta, fehér falak,
foglalatoskodó emberkék,
ételszag a tető alatt,
ezüstszín keretben pár kép:
Nagyanya, nagyapa, Szűz Mária.
Néhány nipp és egyéb vásárfia.

Ne kapkodjuk el.
Ráérünk vele.

Voltak a jók, és a náluk is jobbak,
voltak a gazdák, és voltak a bérlők.
Az egyik oldalon gyülekeztek az élők,
a másikon a holtak.
Dohánylevelek száradtak a gangon.
Hivatalos helyeken, ideértve az iskolát
is, mindenütt érezni lehetett a karbol-
sav szagát.

Mi volt még?
Volt itt egy asztal. Kés, villa, kanál.
Még megvan. A nyári konyhában áll.
És levelet lehetett írni rajta:
Hogy jól vagyunk, ami nem mindig volt igaz, sajna.
Volt egy kulcs is a lábtörlő alatt,
de erről szólnom még most sem szabad.
És voltak életlen zsilettek, és tapasz
a kamasz nyakán, ennek az okán.
Triesztből csempészett nejlon orkán-
kabát is volt. És átkozódás, és panasz
is, de erre már csak homályosan emlékszem.

Volt itt minden
– a két bombázás között. (Negyvenöt,
kilencvenkilenc.) Volt a szerelem,
mint olyan, és konkrétan. S volt kegyelem,
bár az csak feltételesen. Mi több,
mintha még jövő is lett volna volt.
S mégis közelebb volt a sarki bolt,
habár a világ sokkal nagyobb volt.
És? Volt még minden sok egyéb.
Kissé homályos világkép –
hatvannyolcban, ami az ép
észnek ma már felfoghatatlan – ez benne a szép –,
még akkor is, ha így sem áll össze a kép.
Volt egy jó kisfiú, aki szerette
volna megszületni önmagát.
De ellene szól ennek néhány biológiai gát,
meg persze társadalmi is.

Niente
far dolce? Olyan nem volt sohasem.
(Bár jól jött volna egy kis kényelem.)
Dolgoztunk csak, mint a barmok.
S másokért szóltak, nem csak a harangok.

Lehetett volna másképpen?
Volt, ahogy volt. Durvaság, kevés szeretet.
Az utóbbi hat évtizedben a világ
semmivel sem lett jobb. És, mákvirág
– vagy mi vagyok? –, erről csakis én tehetek.

Jó ezt tudni, írja
a dagerrotípia bal alsó sarkában.
A hátlapján pedig tintaceruzával írt
fura szöveg, melynek semmi köze
ehhez az egészhez – azt hiszem –:
– Jó napot.
– Jó napot.
– Árulnak-e a költő hölgyek, urak kalocsnit?
– Kalocsnit?
– Kalocsnit.
– Sajnos, nem.
– Kár.
– Hát, bizonyára kár, ha jobban belegondolunk.
– Akkor a viszontlátásra.
– Viszontlátásra, kedves olvasó.