Predrag Crnković
Az éhség

(részlet)

A kenyérhéj! Bármi jöhet, de legyen meg a betevő
kenyérhéjad. És tető a fejed fölött. Bűn eldobni a kenyeret.

(Balkáni pedagógiai legendák és bölcsességek)

1999 őszén Peđát utolérte az éhség. Hirtelen bevételek nélkül maradt. Nem csak az infosztanos és villanyszámlákból származó adósságok halmozódtak föl, hanem nem volt mit ennie. Mint már annyiszor, Peđa rosszul számolt.

Július vége felé letett minden vizsgát az egyik karon, megszabadulva ilymódon a tandíjfizetési kötelezettség alól is, és közelebb került a második, ismét csak hasznavehetetlen diplomájhoz. Kb. ekkoriban történt, hogy „meghívták”, menjen Londonba. Megboldogult anyja régi barátnője hívta vendégségbe, „hogy megnézze, tetszik-e ott neki”, feketemunkát is ígért, pincérkedhetett volna egy szerbnél, annak kávéházában, lakásért és kajáért cserébe, csak a vízumot kellett volna elintéznie, meg pénzt kerítenie a repülőjegyre. A vízumhoz szükséges interjú nehéz, mondta anyja barátnője, „sokat faggatódznak és nagyon gyanakvóak”, de ő majd küld garancialevelet, az a lényeg, hogy „minél határozatlanabb” legyen, hogy ne jusson eszükbe: van ott valakije, akinél kinnmaradhat.

„Mondd azt, hogy meg akarod nézni Londont meg a viaszbábuk múzeumát”, utasította D. néni. „Hogy a nyelvet akarod gyakorolni! Ne említsd meg anyád barátait, ne említs bennünket. Az a bolond bátyám elmondta, hogy én Londonban élek, és visszadobták a kérvényét!” Az ő „bolond” bátyja hazafi, nyugdíjas katonatiszt és „tag”, egyébként meg az egyik ismertebb képregényrajzoló és karikaturista a volt Jugoszláviában. D. „néni” férjével Peđa sokáig beszélgetett arról, hogyan kéne kétezer fontért névházasságot kötni, eladni a lakását és kiköltözni Nagy-Britanniába. A politikai menedékjog nem volt elérhető számára, de az akkori előírások szerint némi türelemmel az ember egy brit nővel kötött névházasság révén vízumhoz tudott jutni.

D. néninek van egy öccse is, aki egyébként igencsak megbízhatatlan ember volt, ráadásul a háború elől is meg akart szökni. A bombázások idején, a behívó elől bujdokolva, Peđánál kellett volna aludnia egy-két napot a távozása előtt. Telefonon jelentkezett, bizalmatlanul de vidáman: „Tudod, ki vagyok?”, „D. öccse?”, „Igen!”, „Ha itt akar aludni, itthon vagyok...”. „Hogy maradnék, mikor a páncélosoknál szolgáltam?!”, mondta a jó kedélyű ötves férfi, amikor megérkezett, és vidáman elmesélte, hogy a lánya már „föltalálta magát ott”. De Peđa londoni ismerőseinek az volt a fixa ideája, hogy az UDBA mindenhol a nyomukban van, és a pasi, talán attól való félelmében, hogy Peđa elárulja őt, nem jött többé; máshova ment aludni. D. néni, később, elmesélte, hogy bosnyák útlevéllel, amelyet akkoriban könnyebben meg lehetett kapni, mint egy kedvezményes belgrádi bérletet, lelépett Boszniából, és Peđa így nem tudta, vajon menedékjogot kért-e, vagy „négerként” valami csodára várt, hogy „megoldódjanak a papírjai”. Húszéves lánya mindenesetre egy-két hónappal korábban megkapta a menedékjogot, és az apa föllélegezhetett.

Amikor kiderült, hogy ennek az öcsnek nem áll szándékában munk át keresni buszvezetőként, hanem kényelembe helyezte magát D-nél, a néni ettől kezdve másként kezdett beszélni a londoni nevezetességekről és életről. Már semmi nem volt olyan derűs. A hangsúly, pont ellenkezőleg, azon a szociális segélyen volt, amelyből mindannyian éltek, és amikor Peđa megemlített egy koncertet, amire szívesen elmenne, ideges és rémisztő történetek következtek arról, hogy London milyen nagy, a metró milyen drága ahhoz hogy csak úgy utazgasson az ember a város egyik végéből a másikba, „taxiról pedig ne is álmodj!”, aztán kiderült, hogy úton van egy unoka is, az idősebb lánya mégse ment el Kanadába „mert ott fáznának”, és a zsúfolt házban már nem nagyon maradt hely Peđának. Nem mondták ezt ki ilyen egyértelműen, de sejteni lehetett. Peđa ezt egyébként megálmodta még az első, jókedvű és szívélyes invitálás után, amely még arról szólt, hogy „egy kicsit szórakozzon és világot lásson”.

Azt álmodta, hogy barackot vásárol a zöldségesnél. A ládákban halmokban állt a hamvas barack, de mint minden álomban, valami rosszra fordult. Várnia kellett. Valami vénasszony állt előtte. Csúnya volt, morcos és – Peđa tudta – gonosz. Hájhurkák tarkították kidudorodó erekkel hálózott lábát, könyökét széttárva tömte a lédús gyümölcsöt szatyraiba. Amikor Peđa végül sorra került, már nem maradt a szép barackból. Peđa mindig így, álmában dönt egy új ismerősről vagy éppen egy csajról, egy tervezett lépésről. Nincs itt semmi freudi bölcselkedés, se ibolyaszirmok, se virslik, se szegfűk, se az alkar csiklandozása, amikkel a Tanácsok kismamáknak című könyv freudista szerzőjének sikerült megnevettetnie Peđát. Nem, minden világos. Ha a lány megcsúfolja álmában, úgy lesz az a valóságban is. Ha az ügyvéd, akinek munkaügyben kéne segítenie, álmában megvárakoztatja, nem lesz a dologból semmi. Ha álmában, új ismerősével telefonálva, szakadozik a vonal, akkor össze fognak veszni. Ez a vénasszony pedig, aki álmában az orra elől vitte el a hamvas barackokat, amelyeket – mint mindent – színesben álmodott, ez a vénasszony volt a „szublimációja” annak az egyszerű ténynek, hogy nincs már hely számára Londonban.

Pedig addigra Peđa listát készített azokról az „apróságokról”, amelyeket a – mint kiderült, túlbecsült – pincéri borravalókból szándékozott megvenni, és az egyik volt gimnáziumi iskolatársának szánt lakáskulcs is elkészült, hogy az néha eljöhessen, fölkapcsolgassa a lámpákat a tolvajok elriasztása céljából, kiürítse a postaládát, kiválogassa a számlákat és – „figyeljen”. Még a folyószámlájára is adott neki meghatalmazást, hogy kifizethesse legalább egy részét a számláknak (ha egyáltalán lesz rajta valami).

A repülőjegy és a vízum árát Peđa egy műalkotás eladásából kívánta fedezni. Az útlevelet 1999-ben váltotta ki, hihetetlen módon. Anyjának egyik még élő kapcsolata befolyásos figura volt az egyik nagy fociklubban. Annyit kellett tennie, hogy fölhívta: „Ennek és ennek a fia vagyok”. Négy napon belül megkapta az útlevelet, azt az új sötétkéket, tökre ingyen, ráadásul félprofilból készült fotóval, még az a kutyaláncon lógó lakat is a nyakában volt, amelyet ünnepi alkalmakkor tett csak föl, mintha csokornyakkendő lenne, például az utolsó év vizsgáin meg a diplomavizsgán, vagy amikor a túlélő punkősleletek koncertjeire ment, meg hasonlókra. Peđa már látta magát, ahogy Londonban sétafikál igazi ruhában, és senki nem figyel föl rá. Ezzel kárpótolta volna magát a belgrádi túlélőévekért, miközben körülötte megtörtént a történelem. A lakatra azonban az útlevélfényképen egy lézeres bélyeget ragasztottak.

Az úti okmányok tehát már megvoltak, és Peđa gondolatban már a nagyvilágot járta, hogy egy kicsit lazítson a bombázás és Panoramánál fordítással és cikkírással eltöltött évek után. A folyóirat már a kihalás fázisába jutott, egy euró másfél oldalanként, ez volt „a munka ára”, és ez a gyapotszedő munkások kizsákmányolásának szintje volt. És még ezt is rendszertelenül fizették. Mire a számláján landolt, ez a „honor” nagyjából másfél kiló almát ért. A netről leszedett külföldi cikkek fordítása aláírás nélkül jelent meg A show business hírei vagy A sztárokkal történt vagy az Egészségünk érdekében rovatokban, ezeken kívül tévékritikákat is írt – de ebből nem hogy csekély, hanem semmi bevétele nem volt. De Peđát inkább az idegesítette, hogy a folyóirat ingyenes példányával nekikezdeni se volt érdemes egy-egy csaj meghódításának. Mire ugyanis elmagyarázta, milyen folyóiratról is van szó – a kutya se ismerte –, addigra tisztára debilnek érezte magát az ember. A Panorama szerkesztősége a Koszovói utcában volt, ami csak még rosszabbá tette az egészet. Ugyanúgy egy vasa sem volt, mint 1998-ban, és minden egyes alkalommal, amikor bement a szerkesztőségbe, eszébe jutott a számára most elérhetetlen Ice Bar ugyanabban az utcában. A „NATO semmivel meg nem magyarázható támadása” után az árak még egyszer az egekbe kúsztak, és a becsületes szegény embernek búcsút kellett mondania még az időszakos, kávéházban elfogyasztott cappucinónak vagy egyéb italnak is. Egy cappucino a becsületes embernek, aki mindenképpen szegény is volt egyben, épp annyira elérhetetlen volt, mint mondjuk egy palack óbor. Az exportból származó, Mars csokihoz hasonló édesség annyiba került, mint három vekni kenyér és másfél liter joghurt. Végül észrevette, hogy a szerkesztő csak őt cseszegeti a későbbi kifizetéssel, és a többi, ritkán fölbukkanó munkatársnak devizában fizet. Ekkor fölmondott, és a szerkesztő még utána kiáltott: „Ne gyere ide többet!”. Peđa zavartan nézett rá és elment a postai dolgozók sakk-klubjába, ami szintén a Koszovói utcában volt, hogy a lúzer postai nyugdíjasokkal gyorsmérkőzéseket játsszon és agyonüsse az időt hajnalig. Pedig újságíró volt! Az újságírót a sakkozó nyugdíjastól csak néhány lépés választja el. Szó szerint. Az illúziótól, hogy „tagja a sajtó világának” a sakk-klub viaszfigurájáig. A borotválatlan és gyűrött figurák, akik este nyolc körül érkeztek a klubba, gyakran egy egész szatyornyi gyógyszerrel, a gyomrukra, az idegeikre, a veséjükre, a vérnyomásukra, meg a gyógyteájukkal, hogy könnyebben menjen a szarás, a magány bűzét hozták magukkal. Peđának hirtelen eszébe jutott, hogy alig három és fél éve ott volt a The Fur punkegyüttes koncertjén, ahol örömmel vette tudomásul a Sex Pistols újbóli összeállásáról szóló híreket, hogy néhány hónappal később vízum nélkül tudott Szlovéniába utazni, hogy élőben is lássa őket, és hogy két éve még tisztességes honoráriuma volt ennél a szaros Panoramánál. Hogyan jutott el a beteg vénemberek csüggedtségéig? Honnan jött ez a fáradtság? A gyűrött figurák marionettbábukra emlékeztették. Fals zenedobozokra. Mozdulataikkal, szavaikkal, dalolgatásukkal. A kibicek állandó megjegyzései, az állandó várakozás, hogy elmúljon az éjszaka és új nap kezdődjön. Az álmodozás az elutazásról. Ugyanannak a hajléktalannak a kéregetése. A k özös lottó- vagy totóbefizetés tervezgetése. A külföldre távozott rokonok emlegetése. Néha gonosz pletykálkodás ugyanazokról.

Az éhségbe vezető út úgy kezdődött, hogy Peđa a homokba dugta a fejét. Kihasználta azt, hogy a legnagyobb kereskedelmi bank ügyfeleként lehetősége volt mínuszba menni a folyószámláján. Csak ennek a banknak volt ugyanis nyitva vasárnaponként is két fiókja, és ezekben a tényleges egyenleg leellenőrzése nélkül – mert vasárnap ezt a számítógépes rendszer valami miatt nem mutatta meg – föl lehetett venni háromszáz új dinárt. Ez az összeg volt érvényben 1999 nyarán és őszén is. Legalább egy hónapon át Peđa így minden vasárnap fölvette ezt a háromszáz dinárt, közben pedig megpróbálta eladni a híres festő képét (az akadémia tagja volt!); ott lógott a nappaliban – olaj, vászon, virág, vázában, félig lehullott szirmokkal. Amikor vásárolták, 1978-ban, félmillió régi dinárba került. Szocialista régi dinárba.

Aztán egyszer csak a következő történt: ötödik vasárnapon, amikor ismét megpróbálta fölvenni azt a fedezet nélküli háromszáz dinárt, azt mondták neki a bankban, hogy csak a valós egyenleg megtekintése után vehet föl pénzt, mert nagyon kiköltekezett; de még a megboldogult festő özvegye se akarta megvenni a festményt, még abból a célból se, hogy „megőrizze férje opuszát”, ahogy az Peđa igyekezett neki beadni egy telefonbeszélgetésük alkalmával. „Már kiválogattuk azokat a festményeket, amelyeket szeretnénk megtartani”, mondta az asszony csámcsogva, Peđának úgy tűnt, szinte gúnyosan. Minden pesszimista tirádára, amelyet D. adott elő orrhangon, telefonon, a londoni nehéz életről, rátett egy lapáttal a Peđára váró pincérkedés munkadíjának tényleges összegéről szóló információ: olyan volt ez, mint a spenót vastartalmáról szóló fáma – valaki rossz helyre tett egy tizedesvesszőt. A napi keresetéből Peđa semmit nem tudott volna félretenni. És ekkor hirtelen lemondott az egészről. Úgy nézett az útlevelére, mint egy konzervre, amely semmit nem ér konzervnyitó nélkül. Vagy fordítva. Mint egy rajzfilmben. Aztán mégis eszébe jutott, hogy fölhívja egy aukciósház ismert tulajdonosnőjét, akinek telefonszámát a „családi” telefonkönyvből bányászta elő, de a nő nem emlékezett rá, hanem olyasmit mondott, hogy „kéz alól”, mintha gyanús lenne a műtárgy eredete. Tulajdonképpen gorombán lerázta.

Így köszöntött be az ősz, és a tücsöknek, aki egész nyáron a londoni útról muzsikált, üres volt a kamrája. Elérkeztek a megaláztatás pillanatai. Henry Miller közvetlen hatása egy író-iparosra, aki éppen bezárja a boltot, mert nem tudja eladni irományait.

Nem, Peđa nem kérdezett meg senkit, nem szeretnék-e rendszeresen meghívni ebédre, noha volt két címe is, ahol ezt minden bizonnyal megtehette volna. Még 1996-ban explicite megmondták neki: „Gyere, amikor csak eszedbe jut. Mi úgyis mindig két személynél többre főzünk, mert bármikor beállíthat a lányunk a férjével, vagy Stane lánya.” Így mondta Jelica, amíg még járt hozzá és Stanéhoz vendégségbe. Mielőtt felhagyott volna a vendégeskedéssel. Arra várt, hogy majd ők fölhívják. Stane ezt úgy értelmezte, hogy „Peđa ki tudja mit gondol, hogy ő, Stane, ki tudja mit akar cserébe...” (Ezt csak tíz évvel később beszélték meg, amikor a Dusán cár utcában találkoztak, egy pénzváltó előtt. Stane mégis megismerte.)

Peđa úgy döntött, ismeretleneket, vagy szinte ismeretleneket szólít meg inkább. Így könnyebb volt. Az Írószövetség Francia utcai székházában megkapta a fordításokat megjelentető Telegram folyóirat szerkesztőjének a számát, és hagyott számára egy üzenetet az üzenetrögzítőjén. Valami riasztó, őrült szöveget a pénzügyi problémáiról. És hogy komolynak tűnjön, hamis üzenetrögzítőt is barkácsolt. Kétkazettás magnójával készített egy háromnyelvű kimenő üzenetet. A sípszót egy 1980-ban vásárolt számológéppel generálta – a Casio képes volt bizonyos hangok lejátszására is, minden számhoz tartozott egy. És amikor a telefon megcsördült, akkor a mindig készenlétben álló, telefon mellé állított magnóról lejátszotta az üzenetet. És a sípszó után kikapcsolta a magnót. R. L., a szerkesztő tényleg visszahívta. Végighallgatta a túl hosszú üzenetet és beszélni kezdett:

„Halló, a Telegram folyóirattól hívom. Megkaptam az üzenetét...”

„Ó, jó napot... L. úr? Mondom, miről lenne szó. Meg tudná-e jelentetni Karen Blixen nagybátyjának a novelláját. Dánról fordítottam. Nehéz anyagi helyzetbe kerültem. Valahogy könnyebb ismeretlen emberekhez fordulni segítségért.” Mindezt egy szuszra.

„Mennyi van belőle?”, sóhajtott egyet L.

„Tizenhat-tizenhét oldalnyi.”

„Küldje el mielőbb, berakjuk az őszi számba... Sajnos a honoráriumok nem túl nagyok nálunk... Csak megjelenéskor szoktunk fizetni, de akkor Önnel kivételt teszünk...”

„Köszönöm”, Peđa lelkes volt: alázatos és hangos hálálkodás következett. „Baj lenne, ha cirillbetűs géppel gépelném le?”

Enyhe rosszallással, amelyben érezni lehetett az azonnali megbocsátást is, a szerkesztő megjegyezte:

„Mi cirillbetűs lap vagyunk.” Peđa az ajkába harapott.

Ezután a szerkesztő lediktálta neki a postafiókos címet. Később nem sikerült többé beszélnie vele. Noha számtalan üzenetet hagyott az üzenetrögzítőjén. Mint Paul Auster City of Glass c. regényében a detektív. Az a Quinn, aki Austerként mutatkozik be, és nem tudja odahívni az ügyfelét, a szám vagy foglalt, vagy nem létezik. Peđa legalább az üzenetrögzítőig eljutott. Ami rendes volt, nem olyan összetákolt, mint az övé. Minden zavaros üzenet után, amelyet nagy nehezen elnyökögött, megfogadta, hogy többé nem hívja, mégis mindig újra megtette. És minden üzenete egyre őrültebbnek tűnt. Milyennek tűnhetett L.-nek, a szerkesztőnek? Peđa biztos volt benne, hogy a legendás szerkesztő, R. L., azt hiszi, egy futóbolonddal van dolga. A szerkesztő végül is megjelentette a fordítást, Peđa pedig szégyenében soha nem ment el a tiszteletpéldányért, és a folyószámlaszámát se adta meg. Mert addigra már beköszöntött az éhség, és nem volt ideje tovább erre a honorra várni. Még jobban meg kellett alázkodnia.

Az éhség gyorsabb volt, a szöveg csak 2000 tavaszán jelent meg. Peđa négy nap alatt legépelte a tizenhét oldalt egy rozoga, mechanikus, cirillbetűs írógépen (a nyolcvanas évek elején gyártottak ilyeneket Szarajevóban), miközben már kávén élt, és fájdalomcsillapítókkal, Anbolokkal (a nyugaton gyártott Andol szerb generikus változatával) és hideg vízzel próbálta magát ébren tartani.

A magnóba folyton ugyanazt a kazettát tette be, a Sex Pistols koncertfölvételét a chelmsfordi börtönből – az egyik oldal végére fölvette Josipa Lisac Na na na-ját. Josipa valami latinokkal elkészítette ennek a régi nótának a remake-jét. Másodikként ott volt még Candi Stanton és az Ifjú szívek szabadon futnak. A másik oldal üresen maradt végét James Brown foglalta el, azzal a számával, amelyben egy élő koncertfelvételen rajtakapja a dobosát, hogy hibázott... „Megvagy!”, kiáltotta ekkor Brown.

Alig tudott összeszedni annyi aprót, hogy bélyeget vegyen a nagyméretű borítékra. A borítékot a lakásban találta, arra már nem volt pénze. Fejléces boríték volt, a Belgrádi Labdarúgó Szövetségből. A nagy infláció idején, amikor a napilapért és a kedvezményes buszjegyért is csekkel fizettek az emberek, az anyja nyugdíjkiegészítő munkát talált magának a szövetségnél; az inflációs bankjegyekben kapott fizetést szatyrokban cipelték az emberek, és néhány napi kenyérre meg tejre volt elegendő. Ebben a borítékban valami iratok voltak, jegyzőkönyvek a szövetség üléseiről. Peđa meg akarta őrizni emlékbe, de ez most fontosabb volt. Sokáig nem volt biztos benne, hogy a fordítás célba ért-e. A szerkesztőség ugyanis Zimonyban volt, amelynek a postánál fantomszerű, mitológiai státusa volt: a fél város egy belgrádi irányítószámhoz tartozott. Talán a szöveg a Száva innenső oldalán landolt.

A szerkesztő, R. L. azonban állta a szavát, megjelentette a szöveget. 2000 áprilisában a főváros lapjának szombati kulturális mellékletében olvasott róla egy beharangozót, a fordító nevének említése nélkül.

De az éhség gyorsabb volt. Peđa két hétig elvolt még a maradék kávé-anbol-fájdalomcsillapító raktárkészletén – ez utóbbi euforikus hatása révén képes volt akár húsz órát is írni naponta – de ezután hoppon maradt. A tablettákhoz pont úgy jutott hozzá, mint Nabokov egyik hőse.

Egy táskában álltak 1994-től. Természetesen öt és fél év után már lejárt a szavatosságuk. Nabokov lomha (tromi) regényhőséhez hasonlóan, akinek meghalt az apja, Peđa is hazacipelte a kórházból mindazt, ami prózaiságával csak még nyomatékosabbá tette anyja elvesztését.

A tárgyak listája.

Hősugárzó, régimódi, bádog, talán veszélyes is, a kábelt több helyen szigetelőszalaggal tekerték körül. Ez a melegítő alkalmatosság kedves emléke volt Peđának – egyike azon tárgyaknak (talán az egyetlen), amely túlélte a számos költözést. Az ő lüke szlovén-montenegrói családja sorra veszítette és hagyta el a javait. Csak valami véletlen folytán maradt bármi is ép. Ha valami mégis megmaradt, akkor azt elajándékozták. És Peđa haragudott emiatt. És lám, jó szolgálatot tett, mert 1994 februárja nagyon hideg volt. Mínusz tizenöt. Sőt. A végső stádiumban lévő betegek korlátlan számú látogatót fogadhattak, és bármit be lehetett nekik vinni. Az ország elleni korlátozások még érvényben voltak. A hősugárzó egyébként esküvői ajándék volt még 1960-valahányból. Sok viszontagságos költözést megélt. Peđa emlékszik arra, amikor elköltöztek a zimonyi albérletből, egy tipikus szerémségi házból. A zöldre festett vaskapu, a budi a tyúkól mellett, néhány lakás, és „a kert”, ahogy a házinéni, Kata mondta. Csak neki volt tévéje a környéken, EI Niš márkájú, fekete-fehér. Két ember cipekedett, ittasnak tűntek, a hősugárzót leejtették a betonra. Ők csak nevettek rajta, de Peđa elsírta magát, és az anyjához meg a nagyanyjához futott panaszt tenni. Azt mondta, hogy a rakodók eltörték a hősugárzót. Senki nem vette komolyan.

Egy nagy párnát is hazahozott a kórházból, huzat nélkül, az biztosan foltos lett. Egy neszesszert, fájdalomcsillapítóval, műanyag kesztyűvel, fejfájás elleni porokkal, Novalgin-cseppekkel, papírzsebkendőkkel, kisollóval, körömráspollyal, szájrúzzsal, tükrös púderesdobozzal, két fésűvel, női magazinokból kivágott hirdetésekkel (gyógyítókról és bioenergetikusokról) és cikkekkel (különböző gyümölcsök „hasznos tulajdonságairól”), receptekkel, telefonosfüzettel és néhány cédulával, amelyekre anyja az utolsó üzeneteit rótta, reszkető kézzel, gyakran eszméletét veszve, a nővéreknek és az őt meglátogató barátnőknek.

Csak ezekben az üzenetekben értette meg Peđa anyja rémületét, aki még leszedálva sem hitte el, hogy már mindennek vége, de félt attól, hogy egyedül marad, hogy nehogy ne jöjjön senki éjszakára, vagy ne legyen kéznél valaki, aki segít neki megmozdulni, amikor már mindene fáj a sok fekvéstől, illetve üléstől; szörnyű lehet egyedül lenni egy kórházi szobában, és nem tudni, van-e kéznél fájdalomcsillapítód. Aztán volt ott még egy kötött sál, egy piros kötött kardigán, egy gumipárna a fölfekvések ellen, tartalék tiszta pizsama, néhány szakad zokni, mert a dagadt lábaira nem tudta őket fölhúzni. Frottírköntös. Egy kispárna, a háta mögé való, foltos. Üzenőfüzetek, apró, szabályos betűkkel teleírva, kórházi napló abból az időből, amikor még mindenki azt hitte, hogy „csak a gerince”. A második hét után már nem írta tovább.

Peđa így akadt rá véletlenül a már lejárt szavatossági idejű tablettákra. Csak évekkel később tudta meg, hogy ezekre hivatalosan is rá lehet szokni. De addigra már egy se maradt belőlük. A tablettákból. Mégiscsak igaz az, hogy a szegény ember akkor se tud függővé válni, ha akar.

A kávé is elfogyott.

***

Peđa valami munkát kért egy dorć oli pékségben. Az öreg pék egy liszteszsákba pottyant nagy hörcsögre hasonlított, és csak néhány másnapos kiflit adott neki, de munkát nem.

Az élete hamarosan Sztálingrád ostromára kezdett hasonlítani, light version. Folyton csak az ennivaló járt az eszében.

Hét nap csapvíz után elérkezett az ideje a konkrétabb segítségkérésnek. Két nőt hívott föl, akik ott voltak az urna elhelyezésekor is, és akiket azóta se látott. Akkor már csak egy tucatnyian lehettek, nem úgy, mint a kápolnában. A temetőben léptek oda hozzá: „Jelentkezz.”

És Peđa öt és fél év múltán jelentkezett.

„Halló?”

„Emlékszik, hogy öt és fél éve azt mondta, hogy jelentkezzek...?”

Emlékeztek. Ennivalót kért. Amikor elment hozzájuk, csodálkozással vegyes sajnálattal, gyanakvással és félelemmel néztek rá. Talán undorral is. Azt hitték, hogy narkós – ebben Peđa biztos volt –, és hogy ki tudja mi kéne neki. De a régi időkre való tekintettel...

Mindkét helyen kapott egy-egy üveg zsírt, néhány kiló lisztet, fél kiló sót, néhány csomag élesztőt, némi savanyúságot, babot és zöldséget. Fél liter olajat és egy csomag margarint. Az egyik helyen kétszáz dinárt, a másikon háromszázat, és ráadásként egy kevés frissen sült házi kekszet. Összefutott a szájában a nyál, miközben anyja barátnője fóliába tekerte a kekszeket. Nagyobb kupacra számított. Elkérte a receptet is, remélve, hogy kap még némi kekszet, de nem kapott.

A pénzből sokáig telt az olcsó állami kenyérre, amire zsírt kent, és megszórta paprikával és sóval és borssal, és kávéra, ami nélkül nem tudott élni. Hígra főzte, hogy tovább tartson.

Mégis lopott néhányszor. Ennivalót. A bombázás idején, amikor még nem vette komolyan a helyzetet, se ami a bombákat illeti, se ami a később elapadó pénzforrásait, és a háborús gazdaság még nem torpedózta meg fizetőépességét, Peđa reménykedett. A londoni utazás álma tartotta benne a lelket. A remény a legnagyobb kurva a világon. Csak hat hónappal később állt rá, hogy elveszítse a méltóságát és ennivalót kérjen. Eleinte csak ismeretlenektől. A festményt nem adta el, ottmaradt a falon, mint az egyetlen vagyontárgyát, amit valaha készpénzzé lehtne tenni. Azért is. Ha már nem sikerült normális áron eladnia. „Tudod, fiam, ha külföldön lennél, ott megadnák neked az árát, de itt nincs rá esélyed. Légy reális!” Egy lófaszt reális.

Semmi másra nem gondolt, csak ennivalóra. Számolgatta az aprót, hogy jusson a piacokon kapható fölvizezett „csapolt joghurtra”, a bagladeshi és a szerbiai posztszocialista átmeneti időszak eme találmányára, ami vélhetően felerészt birkapásztorhúgyból és negyed-negyedrészt vízből és joghurtból állt, a vattából sütött olcsó kenyérért pedig fél hatkor kelt, vagy sokáig állt sorban azokban a magánpékségekben, amelyeknek ki tudja milyen okokból érdekében állt az olcsó péksütemény árusítása. Abban az életkorban vált nyugdíjassá, amikor „egy normális országban” a kiadós reggeli után megcsókolná feleségét és gyerekeit, és a saját autójába ülve bemenne a munkahelyére. Munkahely. Egy adag burek épp annyira elérhetetlen volt számára mint valami ékszer a Tiffanynál. Akinek akkoriban volt pénze burekra, az Peđa szerint minimum háborús nyerészkedőnek számított. Megszállottan nézte a főzőműsorokat az összes csatornán. Naponta ellátogatott a Karađorđe utcába, ahol lassan sétálgatott a három gyorsétterem előtt: Sava Mala, Banija, Kordun, és könyörgő tekintettel vizslatta a resztelt krumplival, betyárpaprikással, babbal, bécsi szelettel, krumplipürével, gulyással, sült paprikával telt tepsiket, a káposztasalátás tálakat és a lepénnyel megrakott kosarakat. A szemével lakott jól, ha már másként nem tudott. Ebben az ő szempontjából ínséges időszakban kezdődött a gaszntronómiai műsorok később egyre jobban elharapódzó divatja.

TV Politika, Art canal, RTS 1, mindenhol volt nyálcsorgatásra alkalmas műsor. A Paprika és paradicsom című német show, ahol két pár versenyzett, a párokat pedig mindig egy profi szakács, és egy vendég alkotta. Aztán a Hírességek konyhája, és a Voki Kostić bemutatja . Peđa mindezt egy kisméretű, fekete-fehér tévékészüléken nézte, előtte, a kisasztalon oda volt készítve egy csésze fölhígított kávé és a tegnapi kenyér. A kamrában talált több zacskó pudingot és tejszínhabot, amelyeknek rég lejárt a szavatosságuk. Tejet nem tudott venni, nem maradt más hátra, mint hogy vízben föloldja, és megigya. Mint valami turmixot. Talált valami tortadíszeket is, amit még Ante Marković idejében vásároltak. Csokoládémorzsa, színes cukorpehely, gyöngyutánzat. Csak amikor már megette a „gyöngyöket”, akkor olvasta el a csomagoláson, hogy not for consuming. A kábelcsatornák főzőműsorait az újonnan induló helyi csatornák közvetítették. Ott volt az a kövér francia nő, Maite, meg egy francia pasi, aki a kollégáit hívta mindig vendégségbe. Sok vaj, sok szalonna, sok sajt. Alig másfél évvel korábban még azt hitte, hogy kifogott a szegénységen.

Rajsli Emese fordítása

A szerző 2008-ban megjelent novelláskötetéből (Beograd za pokojnike – [Belgrád, megboldogultak részére]).