Marija Čudina
Sivatagi róka
(Danilo Kišnek)

Egy kivételes természetű ember, akinek sovány, keskeny a csípeje,
haja torzonborz, színtiszta őserdei kúszónövény, kijelenti,
hogy egy párizsi utcán meglátta a Sivatagi rókát. Istenem,
válaszol a poéta, mit keres egy ilyen sivatagi lény
az emberek között, akik méltatlanok arra, hogy szépségét lássák,
hogy megpillantsák varázslatos szemét, amelybe akár a bokorba a nyúl,
mint az opál fészkébe, a Szent hegy felszentelt szerzetesei között
lakó apró madarak tollába a kígyó, mélabú ásta be magát. Ő, a Sivatagi róka
még e szentek álmában sem élheti meg a boldogságot.
A költő, aki seperc beleszeretett elnehezült tekintetébe, úgy tartja,
s már ez is gyanús, hogy végül majd a Bestriárium kertjében megleli
veszélyeztetett léte értelmét, magyarázatát önnön szomorúságának
és a sivatagi mélabúnak.
Az efféle melankóliáról eleven ember keveset tudhat.
A poéta pedig kész arra is, hogy a Sivatagi róka jöttét kivárja,
tartson bár a puszta káprázat élete végéig, és az idő alatt a Róka, ahogyan
a Bestiárium valamennyi lakója is, csak illúziót fog élni. Az Isten elszánt
abban, hogy életüket a végső határig kitolja.
Az illúzió az ő örökkévalóságuk, és a leghosszabb élet azoknak,
akik csodálatba vagy gondba esvén az idő kegyetlensége láttán,
imával, metafizikával és művészettel foglalatoskodnak.

(Beszédes István fordítása)