Igor Marojević*
Parter
(Regényrészlet)

Luka előbb találkozott ismét Hajdival, mintsem remélte. Noha a lány egy társasággal jelent meg a tutajon, arra gondolt, talán mégis miatta jött. De nem sokáig kellett várnia, hogy kiderüljon, Hajdanát nem a szerelem, hanem a munka hozta a Parterra.
Egyike volt ez azoknak a júniusi napoknak, amelyeket egyetlen egésszé fűzött össze az eső. A Parter remek búvóhelyet jelentett négy-öt környékbeli fiúnak, akik nagyon örültek annak, hogy sikerült bemenekülniük az eső elől. Örömüket vihogással fejezték ki, és emberi hangok fülrepesztő utánzásával, amelybe valahogy több magánhangzó került, mint mássalhangzó. Talán nem is annak örültek, hogy száraz helyen vannak, hanem annak, hogy egyáltalán élnek. Ezek a kibuggyanó hangok mintha elrabolták volna maradék energiájukat is. Amikor kifulladva berohantak a tutajra, valószínűleg még nem sejtették, hogy hamarosan – még mielőtt elfogyaszthatnák a két kávéból és három pohár vízből álló kört – vissza kell menniük az esőbe. Hangosan és színpadias gesztusokkal lépve saját tutajára Hajdival, Dadával és Katićtyal – akik, hozzá hasonlóan, részegek voltak –, Miha így üdvözölte őket:

– Kedves vendégek, kifelé!
– Csúcsirónia – szólalt meg Katić.

A fiúk megszemlélték a két férfit, egy pillantást vetettek Lukára, és egyenként, sietve, elhagyták a tutajt.
A Parter tulajdonosa annyira tántorgott, hogy azt lehetett hinni, kapaszkodás céljából fogja Hajdi kezét. De ő is ugyanúgy tántorgott.
Miután megtisztította a tutajt a nem állandó vendégektől, Miha bezárta az ajtót. Aztán bement a pult mögé, megkerülte Lukát, és kutatni kezdett a sarokban. Az egyik polc mögötti fülkéből begyűjtött egy palack Jack Danielst. Lecsavarta a kupakot és meghúzta. Csettintett, megtörölte a száját ingujjával, majd odavitte az üveget Hajdinak, aki lerogyott az egyik asztalhoz. Odanyújtotta neki a palackot, a lány emberesen meghúzta és kijelentette:

– A Saharán berúgtunk, mint állat.

Luka mellett hirtelen ott termett Dada. Mintha az ital színét az arcának szinte a felét eltakaró napszemüvegéhez akarta volna igazítani, kólát öntött magának egy pohárba.
A drámaíró szürke lenzakója zsebéből egy színtelen tasakot vett elő. Annak fehér tartalmát határozott mozdulatokkal szétterítette az asztalon maga, és a mellette ülő Vida előtt. Ott aztán keskeny, hosszúkás kereszt formába rendezte a kiszórt kokaint, amely illett fehér ingéhez és nadrágjához. Gyorsan odahajolt, és fölszippantott egy kiadós csíkot.

– Láss neki, csak lazán – mondta Miha Hajdinak.
– Ne aggódj, máris – mondta a lány , és odalépett Katićhoz.

Miután eltüntette a kokainkereszt fölső, függőleges szárát, amely így T betűvé változott, Hajdi fölegyenesedett, és feszülten zihált. Amikor légzése lenyugodott, Mihához fordult:

– Te nem kérsz?
– Nekem nincs rá szükségem – mondta a férfi, kortyolt az üvegből és váratlanul elröhögte magát.
– És ti? – kérdezte Vidát és Lukát, de mindketten csak ingatták a fejüket.

Miha néhányszor az asztalra csapott a tenyerével, közben Hajdit nézte, és fejével a mellette álló üres székre mutatott.  A lány odatántorgott és leült mellé. Miha nem vesztegette az időt: csókolni kezdte. Hajdi elviselte a gyengédség első hullámát: csak amikor alábbhagyott, akkor lökött egyet óvatosan Mihán. A férfi nem figyelt rá: ha nem kaphatta meg a száját, hát a nyakán araszolt végig, közben Vidát, Dadát, Katićot és Lukát leste, hogyan bámulják őt és Hajdit. Mintha összpontosítani igyekezne, Hajdi becsukta a szemét. De látszott, hogy nehezére esik: fölnézett, először a kijárat, majd a mosdó irányába, mintha az elég lenne, hogy eltűnjön valahogy.

– Hagyd, látod, hogy nem akarja – szólalt meg Luka rekedten. – Ne kényszerítsd.
– Biztos vagy benne? – mondta Miha, anélkül, hogy Lukára nézett volna. – Talán muszáj neki? De az is lehet, hogy akarja, csak nincs tudatában? Ha már ez az okos fiú így látja, adjunk neki még egy kis lendületet – fordult Katićhoz, akinek a kokaintól kifehéredett a bőre a bal pajesza alatt.

A drámaíró belenyomta a tenyerét a megcsonkított kokainkeresztbe, odalépett Hajdihoz, és a szájába nyomta a mutatóujját.
Hajdi megadóan, Katićot nézve, és igyekezve leszopni az fehér por minden szemcséjét, olyan ritmusban mozgatta a száját, ahogyan abban Katić ujja mozgott.

–Még… Még. – mondta Miha. Katić a középső ujját is Hajdi szájába nyomta. Aztán kihúzta, lenyalta a maradék kokaint a kezéről és visszament Vidához és Dadához, akinek a ray-banja mögül előbújtak a mosoly szarkalábai.

Miközben mosolygott, napszemüvegének két üvege két sötét koponyára hasonlított.

– Ahogyan ezt egyesek jól tudják – Miha elnyújtotta a szavakat –, a híres csajokkal szeretem közönség előtt csinálni.
– Én tudom ezt a legjobban – mormolta Dada.
– Igaz… Miattad lettem híres – mondta Hajdi Mihára nézve.

Eközben igyekezett lenyalni a fehér por nyomait ajkáról és az ínyéről, amivel talán csak még jobban fölizgatta a férfit.

– Ezért is tettem meg neked azt a szívességet – mondta, és fölemelte Hajdit a székről.

Lehúzta ruháján a cipzárt, a ruha padlóra esett. Aztán a saját nadrágját tolta le: előbukkant a combja, húsos volt és gömbölyű, mint két szőrös narancs.
Az erőtlenül védekező Hajdit nézegetve – a lány maga elé emelte a kezét, de gyorsan le is engedte –, Dada kibújt klumpájából, és meztelen talpát odadörzsölte annak széléhez. Levette sötét szemüvegét: szőke szalmaboglya-hajával, ahogy mereven nézte Mihát és Hajdit, éber és éhes oroszlánra hasonlított.

– Ide a mobilokkal – parancsolta Miha, és kibújt a pólójából: testes volt, de izmos mellkasa korábbi edzésekről árulkodott. Önelégült pocakja viszont, pont ellenkezőleg, megadta magát a gravitációnak. – Nehogy valaki véletlenül kamerázni merjen, mert megbaszom az anyját! – Miha grimaszolt egyet. – Ez rád, a szeretőjére, nem vonatkozik: a te mobilodon úgysincs kamera – vetette oda egy félmosollyal az elképedt Lukának.

Hajdi ellökte Mihát, de az még csak meg se billent, mintha teljesen józan lenne. Elmosolyodott, Hajdi pedig kezével eltakarta az arcát, és lehajtotta a fejét, mintha ütésre várna.

– Ne aggódj, én nem ütök meg nőt. De az adósságot nem engedem el. Ez az elvem. Úgyhogy légy oly kedves, és feküdj le – mondta udvariasan.
– Ha már muszáj, akkor ne itt – Hajdi alig tudott beszélni. – Ne mindenki előtt.
– De pont itt – mondta Miha. – Mindenki előtt.

Luka még mindig tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Hajdi, Miha által vezetve, odamegy az asztalhoz, amelyet a férfi korábban letakarított. Nem védekezett volna, de nem is vett volna részt mindebben: mintha zsinóron függő bábu lett volna. Luka nézte a jelenetet, talán arra számított, hogy az a következő pillanatban abbamarad. De folytatódott, és kerek egész volt: egyik jelenet következett a másik után – Miha az asztal felé intett, és Hajdi odafeküdt. Miha letépte a bugyiját. Amikor beléhatolt, vaskos hátsójának lassú, ritmikus mozgása határozott volt és célirányos, mintha nem lett volna seggrészeg.
Luka kikapcsolta a cd-lejátszót, talán nem akart részese lenni annak, ami Miha és Hajdi között éppen történt: hogy az aktusukhoz zenei alapot szolgáltasson. Vagy épp ellenkezőleg: a zene talán zavarta, hogy a látványra összpontosíthasson, hogy még keservesebben érezze magát. Mégse bírta sokáig: amikor Miha arra utasította Hajdit, hogy mozgassa a csípőjét, és megpróbálta leírni neki, hogyan is tegye ezt, Luka odalépett mögé, és erőteljesen megrántotta a vállát. Az ösztövér Miha éppen csak hogy megmozdult, és rövid pillantást vetett rá, mosolyogva.

– Engedd el! Engedd már el! – dörrent rá Luka.
– Hagyd, Luka… – sírta el magát Hajdi. – Ebbe ne avatkozz bele.
– Ne szólj bele… az egyezségbe… valamit valamiért – mondta Miha nevetve, és közben előre-hátra hintázva.
– Miféle egyezség? Te ebbe belementél?! – kérdezte föllobbanó dühvel Luka. – Megőrültél?
– Ehhez neked semmi közöd… – mondta, immár mozdulatlanul fekve Hajdi, tompán meredve Lukára.

Miközben Mihát elöntötte az izzadság, Hajdanának csak az arca volt nedves. Amikor hirtelen mozdulattal elfordult, hogy ne lássa Lukát, egy nagy izzadságcsöpp, vagy talán könny volt, indult el a kipirult bőrén. A kulcscsontján át kanyarogva végül eljutott a vállára, ahol a halogénlámpák fényében néhány pillanatra fölfénylett, mint halbőr a napon. Aztán elpárolgott.

– Nézzétek, hogyan fizetteti meg Miha a színésznőknek tett szolgálatait! – rikkantotta Miha. – Te meg, hadd nézzelek! Mozdulj már! – szólt rá Hajdanára.

Luka némán állt, mozgó szájjal kereste a szavakat. Mintha valamit szeretett volna mondani, de arra műszaki okokból nem lett volna lehetősége. Végül mégis megszólalt. Ezt mondta:

– Szerencsétlen idióta. Remélem, hogy a megerőltetéstől nem csak izzadsz, hanem a hájad is leapad – de Miha ügyet se vetett rá.

Talán a látványtól, ahogy Miha Hajdana fölé hajolt, Katić átkarolta Vidát, de az ellökte. Akkor Dadához fordult, aki kevésbé határozottan tiltakozott: a nyakára adott csókokat jobban viselte, mint az hasa simogatását. Amikor Miha észrevette, hogy Dada Katić közeledésének hárításával van elfoglalva, és hogy éppen Vida se figyel rájuk, abbahagyta az ütemes mozgást. Luka fejében mintha fény gyulladt volna: elindult az ajtó felé.

– Hova, hova? – kiáltott utána Miha, mozdulatlanul: már lelohadt, csak állt Hajdi mellett. – Gyere, még csak most jön a műsor vége!

Luka kizárta az ajtót és kilépett. A nagy ablak alatt állt meg. Dada ellökte magától Katićot, Miha valamit kiabált, magából kikelve – mintha megfeledkezett volna Hajdiról. Amikor a lány látta, hogy minden jel szerint, gyorsabban, mint ahogyan azt remélhette volna, már lerótta adósságát a Parter tulajdonosának, összekapta a ruháit, és az ajtó felé indult, megbűvölten meredve a kilincsre. Hirtelen, mintha egyik pillanatról a másikra kijózanodott volna, megállt és felöltözött. Így lépett ki az ajtón, és, a sírástól duzzadt arccal, nagyot sóhajtott.

*1968-ban született Verbászon, Belgrádban szerzett bölcsészdilomát, Zimonyban él. Prózát és drámákat ír. Regényei: Obmana Boga (1997), Dvadeset četiri zida (1998), Žega (2004), Šnit (2007).

Rajsli Emese fordítása