Mihályi Czobor
Ahová az angyalok se járnak szívesen

Rideg Alajos hosszasan vizsgálta a kávézó elé pányvázott ló megkopott, de tisztességes szíjgyártó munkáról árulkodó szemellenzőjét. A bőrdíszműves, vagy inkább nyerges talán fél évszázaddal is korábban készíthette, ki tudja, hány lónemzedéket szolgált ki, és mennyi tulajdonos kezéből került másikéba. A színevesztett szemtakaró mögött mintha pulzált volna az idők végezetéig a bogyófához kötött jószág szemgolyója, olyan volt, mint a gömbölyű, vakon szürke térfigyelő kamerák burája, csak azokban élettelen az optika, míg a kamerákhoz hasonlatosan mozdulatlanságra kárhoztatott mén (vagy paripa?) szeme idegesen vibrált, remegése mintha szívének dobbanásait tükrözte volna vissza lehatárolt látóterének semmis keretén belül.

Alajos rövid kerülővel jutott vissza a Színházklub előtti teraszra, ahol nyoma se volt már a zápornak, a felszolgálók újra kihordták a vendégek székeire a párnákat és háttámlákat, a fiatalok előmerészkedtek az épület fedett részeiből, iddogáltak, tereferéltek, a hangszórókból szolid retro zene szólt. A muzsikus és kissé zeneszerző Alajos számára a zenében a retro nem bírt jelentéssel, a muzsikát jóra és elviselhetetlenre osztotta, és ugyanígy hajlamos volt időbeli sétákra is, amelyek során soha nem érezte egyik periódus maradiságát valamelyik másik időszakkal szemben. Mindenütt jó, vagy mindenhol rossz, mindez attól függ, hogy mit, mennyit és hogyan vagy hajlandó elfogadni magadból és a környezetedből, vallotta.

Miközben eljutott a piactérről és Színházklubig, a felszálló párát élvezve – ilyen páratartalom mellett ízletesebb a dohányfüst –, alaposan szemre vette az egykori Singer-házat. Singer Samu fotográfus élt ebben a szecessziós épületben, aki 1889-ben nyitott fényképész stúdiót a korábban Jovan Buzadžić tulajdonában álló telken. Singer Samunak fogalma se volt, hogy egy hajdani dzsámi helyén rendezte be műtermét, és azt se sejthette, hogy majd áruház rendezkedik be a pazar épületbe, és egy huszadik századi éjszakán az emeleten álló magánlakás fürdőszobájából mennyezetestől a csarnokba szakad a fürdőkád a benne ülő, rémült tulajdonosnővel.

Ahogy Rideg Alajos belekortyolt a négy jégkockával is hűtött tonikjába – nyilvános helyen ritkán fogyasztott alkoholt –, akaratlanul is föltekintett az égre, az ostorfák levelei közt fölvillanó kondenzcsíkokra, amelyek helyét nyomban azok a zafírkék fényremegések töltötték ki, amelyek Zita szobájában a létezés dinamikájának apológiájaként vették körbe kettőjük röpke, beteljesületlen numeráját.

Alajosnak fogalma se volt, hogyan került a szobába. Az imént még a teraszon ült, vagy a piacon sétált, vagy a vadászgörény által levizelt lábbelijét szárítgatta, most meg egyszerre az éjszaka birodalma szippantotta magába. A berendezésből úgy tűnt, a saját hálószobája, ám mintha az 1920-as Das Cabinet des dr. Caligari expresszionista film díszletei töltötték volna be a teret, és a franciaágyban nem a neje, hanem Zita feküdt egy kéziratcsomaggal a kezében, és mintha nem látomás, hanem a világ legtermészetesebb dolga lenne, azonnal invitálta, hogy vetkőzzön, feküdjön mellé, olvassa el legújabb novelláját, mondjon véleményt róla. Alajos még inkább önmagán csodálkozott, hogy a kérésnek (parancsnak) nyomban eleget tett, pizsamáját nem lelvén, meztelenül befeküdt az asszony mellé, bár háta közepére se kívánta a novellaolvasást, hát még a véleményalkotást. Muzsikusként, és kissé zeneszerzőként vonzódott ugyan a művészet minden neme iránt, de nem szívesen vállalkozott volna mások műve elbírálására. Most viszont úgy érezte, kénytelen lesz. Az asszony egyszerűen ellenállhatatlan volt. Ekkor jelentek meg a mennyezeten a kék fénypászmák, amelyek lassan köröztek a helyiségben, mintha valami elalélt diszkógömbről verődne vissza egy bágyadt reflektor fénye, ám ilyen eszköz, határozottan állítható, nem volt a szobában.

Zita laza hálóinget viselt, ezt Alajos akkor tapasztalta, amikor pucéron, teljesen kiszolgáltatva, megpihenő űzött vadként mellé feküdt, és igyekezett a takaró alá férkőzni. Hosszasan fészkelődött, mire megtalálta a pózt, hogy az asszony feje a jobb bicepszén nyugodhatott, és ugyanebben a kezében tartotta az olvasólámpa alá a kéziratot, bal tenyere e helyezkedés során becsúszott a hálóing kivágása alá. Megérintette, vagy inkább határozottan kezébe fogta a nő bal emlőjét, tenyere alatt érezte duzzadó bimbóját. Sokkal elasztikusabb, feszesebb volt Zita melle, mint amire a kezdeményezésre képtelen, de igyekvő Alajos gondolni mert volna. A nő viszont gyengéd, bár határozott gesztussal kiemelte a férfi kezét hálóingéből, és egy bájos fejmozdulattal, a kelleténél hosszabban lehunyt szempillákkal, a folytatást tekintve ígéretes biccentéssel arra biztatta, olvasson.

Alajos köpni, nyelni nem tudott. Olvasott, hangja, mintha egy bírósági tárgyaláson saját ítéletét hallgatná, és ártatlanságának – ez esetben dehogyis ártatlanságának – bizonyítására már nem nyílik módja. Olyan hely ez, a hitvesi hűség megcsúfolásáé, ahová az angyalok se járnak szívesen, gondolta.

Az igazi megpróbáltatás viszont még csak ezután következett. Az olvasást, voltaképpen a fölolvasást követően Zita követelte a véleményt is. Nem szavakkal, hanem ágybéli mocorgásával noszogatta ítéletalkotásra Alajost. Mintha valami bensőséges ragaszkodását mutatná gesztusok révén, lábai közé zárta a férfi feléje fordított bal combját, és unszolásként hozzá nyomta szeméremdombját. Alajost nem csak a nő mozdulata lepte meg, hanem hogy valami érdesen szúró érzete támadt a nő közelítésétől. Nem tudta meghatározni, a vénuszdomb szőrzete ilyen kefeszerű, vagy már a szeméremajkak szőrzete ingerli lassan halotti verejtékben úszó bőrét. Kinek van még ma nem szőrtelenített pinája, villant át az agyán, a zafír remegésbe borostyán árnyalatok olvadtak, és a férfiban benne szakadt a szó. És újra jött a kérlelő pillantás, az unszoló női kelletés, beszélni kellett. Alajos hebegett, mondta ugyan, a bevezető lassú és elnagyolt, mire Zita újra végigdörzsölte combján a szeméremszőrzetét, Alajos meg mondta, mondta, amiről fogalma se volt, Zita második altesti mozdulása nyomán összerándult a herezacskója, gyomorszájába pedig mintha jeges követ dobtak volna az angyalok, hidegen rándult össze, a vágy és a felelősség nem talált összhangra, a verbális szex soha nem volt jelessége, most meg Zita álnokul nyelvén fogta. (Bár fogta volna!) Alajosból kifogyott a szusz, az értelmezhetetlen kritika hallatán Zita is ellanyhult. A feszültség kisült a nagy és ordító ürességben. El is szenderedhettek, Alajos réveteg álmában azt hallotta, hogy a szomszédban valaki folyamatosan lehúzza a WC öblítőjét. Ahogy megtelik a tartály, valaki máris húzza a zsinórt, kitartóan, következetesen. Fölocsúdva Alajos rájött, ha a hálószoba voltaképpen saját szobája, az illemhely is a lakáshoz tartozik, és ha így van, valaki a családból előbb-utóbb fölébred a szokatlanul ismétlődő hangra, és akkor rajta kapják Zitával az ágyban. Erre a gondolatára nyomban kitisztult az agya, és rájött, a ritmikus hang nem az öblítő zubogása, hanem a neje horkol ütemesen a szomszéd ágyban. Alajos keményen markolta merev vesszejét, mintha bocsánatkérő virágcsokorkén kívánta volna Zita kezébe nyomni, hogy a tervezetlen légyott kimenetele nem rajta múlott, addigra azonban Zita már tovaszállt az álom zafírsugarain, csupán Aladár duzzadó heréinek lüktetése őrizte vélt jelenlétét. Aladár annyira még emlékezett, hogy kritikája után, ami során ki tudja, mit hordott össze, Zita kibontotta bal mellét a hálóinge alól, és csókra kínálta bimbóját. Alajos ajkán még ott volt az íze. Olyan, mint bármelyik más test íze: közömbös vagy kihívó. A csóktól függ.

Mint ahogy az is rajtad áll, morfondírozott, hogy leiszod a tonikot a jégkockákról, vagy adsz magadnak egy újabb esélyt a meg nem valósult élmény újraéléséhez.