Andrej Nikolaidis*
A fiú
(regényrészlet)

Minden másként lenne, ha sikerült volna elfojtani undoromat, gondoltam.

A becsukott zsalun át láttam a napot. Elveszítette már erejét, és most, képtelen lévén arra, hogy égessen, alábukott az olívaliget lombjai között, amely a Valdanos kavicsos partjáig ért, és tovább, egészen Kručig és Utjeháig – a két öbölig, amely tömve volt elszánt fürdőzőkkel, akiknek a bőre készen állt az utolsó rákkeltő sugár elnyelésére, még mielőtt hazaindultak volna, hogy leégett bőrüket átitassák a drága parfümök utánzataival, felöltsék kihívó ruháikat, és elrohanjanak a népzenét játszó diszkók vagy teraszok egyikére, remélve, hogy az éjszakát egy idegen, harmadfokú égési sérülésekkel borított testen tölthetik, hogy birtokolhatnak, majd elfeledhetnek egy hozzájuk hasonló emberi lényt.

Eleinte megvolt bennem az elhatározás, hogy még egy ideig fekve maradok, de föl kellett kelnem, mert a szobában elviselhetetlen volt az izzadságszag. A szoba nyugatra néz, gondoltam, azért van délután olyan meleg, mint egy öntödében. Egész délután perzseli a nap a falakat. Még amikor le is nyugszik az átkozott, forrósága akkor is dől a falakból. Egész éjszaka ontják a meleget. Amióta beköltöztünk ebbe a házba, amióta először belefeküdtem ebbe az ágyba – azóta izzadok. Fölébredek hajnali háromkor, és azonnal föl kell kelnem, mert a párnát és a lepedőt átitatta az izzadság, ebből kifolyóan bűzlik, ráadásul elképzelhetetlenül bűzlik, szinte elviselhetetlenül. Fölébredek az éjszaka közepén, és föl kell kelnem, a saját testem űz ki az ágyból.

Elképesztően rossz döntés volt ezt a szobát választani hálószobának. Egy nap becipeltük ide az ágyat, a szekrényt és a polcokat, és még aznap, noha ezt csak később értettük meg, véget is ért a házasságunk. Semmi se élhette túl az éjszakát ebben a szobában, hát még a mi törékeny, vérszegény házasságunk.

Két évig izzadtam és riadtam föl saját testem kipárolgására, órákig kávéztam a teraszon, hajnalban rövid időre még visszaaludtam a nappali heverőjén. Az álmatlanságtól és a fáradtságtól meggyötörten öleléssel vártam őt, amikor fölébredt. Két évig próbáltam megérteni, hol a hiba, miért tért minden rossz útra, két évig törtem az agyam, küzdve a házat betöltő álmatlansággal és elégedetlenséggel. Két évig még csak gondolkodni se tudtam. Két évig ment ez így, és akkor vége lett. Elment. Azt mondta: nem bírom tovább, és elment. Abban a pillanatban levetettem magam az ágyra, amelyben még előző este is, képmutató játékainkat játszva, azt mondtuk egymásnak: szeretlek. Még az előtt elaludtam, mielőtt becsapódtam volna az ágyba. Izzadságban úszva ébredtem, mint mindig. Tényleg elment, ez volt az első gondolatom, ahogy kinyitottam a szemem. A feleségem már nem volt ott. Az ágy továbbra is az én izzadságomtól bűzlött.

Fölkeltem, szinte elmenekültem az ágy közeléből. Becsuktam magam mögött az ajtót, szilárdan eltökélve, hogy abból a szobából soha semmi nem jöhet ki többé. Elvonszoltam magam a konyhába, és föltettem a gázra a kávét. Majd futva visszatértem a szobához, és – biztos, ami biztos – kettőre zártam az ajtót.

Olvashatnék valamit, jutott eszembe. Végre olvashatnék valamit, mondtam magamnak, van vagy két éve, hogy az újság baleseti krónikáján kívül mást nem olvasok. Már csak a balesetek érdekelnek, és a sorozatgyilkosokról szóló történetek. Csak a gonoszság kendőzetlen áradása érdekel, gondoltam, nincs már erőm a gonosz hermeneutikájához, már magam mögött hagytam. Már nem tudom elviselni, hogy a gonosz után kutassak az, úgymond, hétköznapi emberek mindennapjaiban. Ehelyett a gonosz vulgáris megnyilvánulásait választom. Valaki megölt harminc embert, és a testeket elásta a háza alatt – ezzel még elbírok. De azoknak az embereknek a mindennapi gonoszságaihoz, elfojtott vágyaihoz és olcsó ravaszságaihoz, akikkel nap mint nap találkozom, akiken úgy nézek át, mintha ott se lennének, miközben ők úgy fordulnak hozzám, mint egy vakhoz, és meg vannak győződve, hogy sikerült kicseszniük velem, hogy lóvá tettek, és hogy sikerült elhitetniük velem jóindulatukat – ehhez már nincs erőm.

Az újságok aznap reggel arról írtak, hogy a saját kérésére ette meg. A bűnügyi rovat egy vidám történetet hozott Armin Meiwesről, a német emberevőről. Meiwes polgártárs korábban, írta az újság, csatlakozott egy emberevő csoporthoz az interneten. Az ember társaságkedvelő lény: a másik ember társaságát keresi, amikor megszületik, amikor sorkatonának áll, hogy megtanuljon megölni más emberi lényeket, de akkor is, amikor párosodni szeretne és e célból házasságot köt, így hát akkor is csoportosul, amikor egymás elfogyasztása a cél. Meiwes megtalálta a rokon lelkek csoportját. El szeretett volna fogyasztani egy embert, és ezt elmondta barátainak a kannibál közösségben. Hirdetést adott föl. Négyszáz ember jelentkezett, akik szerették volna, ha megeszi őket. És lőn: egyiküket megette. Ennek, úgy tűnik, különleges kérése is volt: mielőtt jótevője, Meiwes, megeszi, egy közös utolsó vacsorát kívánt vele celebrálni, melyen elfogyaszthatja saját hímtagját. A kegyes Meiwes szerette volna teljesíteni a kívánságát, de a kezdeti lelkesedés után abban maradtak, hogy az étel ehetetlen. Ekkor az önkéntes rosszul lett, és imádkozni kezdett az égi atyához. Meiwes, akiről az orvosok megállapították, hogy normális, közölte, hogy ő hanyagolta az imát, mert nem tudja, ki az ő atyja, az Isten vagy az Ördög, ezért nem volt számára világos, az Istenhez vagy az Ördöghöz kell-e fohászkodnia, ezt írta az újság. Az ima után Meiwes megölte az önkéntest, majd később el is fogyasztotta, lefilmezve az egész eseményt.

Leveszem a polcról Eliot Puszta országát, a kötetet egy barátnőnk hozta, a házban töltött első nyarunkon. Ugyanazon év novemberében, amely esős volt, azon novemberben, amely szobafogságra ítélt bennünket, mert az időjárás miatt lehetetlenné váltak szokásos sétáink az olajfaligetben, szóval novemberben megpróbáltuk megvalósítani a B-filmek idilljét. Ott heverésztünk a saját nappalinkban, miközben a saját kandallónkban pattogott a tűz. Heverésztünk, és Eliotot olvastunk. Én hangosan olvastam, ő meg hallgatta. Ekkor úgy szerettem, ahogy mindig is szerettem. Ekkor képtelen voltam ezt elviselni, ahogy mindig is képtelen voltam. Ekkor úgy döntöttem, hogy csinálom tovább, mint ahogy mindig úgy döntök. A dolgok soha nem miattam esnek kútba, mint ahogy a sikerek se miattam estek meg. Mindig minden az én hatáskörömön kívül történik. Én csak alkalmazkodom. Gyerekként sivatagnak képzeltem a világot, amelyen úgy kell áthaladnom, hogy közben nem bolygatok meg semmit, még csak nyomot se hagyok magam után. Hogy amikor eltűnök, utánam ne maradjon egy lábnyom se a homokban, egy szem hamu se az általam rakott tűzből, egyet csont se az általam megölt és elfogyasztott állatokból, egyetlen velem találkozó karaván se, egy fa se az oázisban, amelynek kérgébe belevéstem volna a nevem kezdőbetűit, egy nő se valamelyik faluban, aki a gyermekemet neveli. Csak áthaladtam, úgy, hogy senki se vett észre, hogy senki se mondhatta: ez az ember itt volt. Gyerekként így gondoltam, most is így gondolom. De nem így tettem. Megnősültem. Feleségem volt, én pedig folytattam a nyom nélküli utazást. Ő végül azt mondta: nem bírom tovább, és elment, megtette, noha én is megtehettem volna, de nem tettem meg, ő mondta ki, mert erősebb nálam.

Április a kegyetlen hónap, mondja Eliot. De ő soha nem élt a montenegrói tengerparton, és a polgártársai soha nem harácsoltak össze vagyonokat a szobáztatással. Nem látta, ahogy a turisták hun hordákként érkeznek meg nyugodt városába, és egy hatalmas barbár vidámparkká változtatják, és nem érezte, milyen az, amikor az ember élettere az saját udvarára szűkül, mert minden kilépés a kapun azt jelenti, hogy idegen testek hangyabolyán kell átverekednie magát, és ezek a testek csúnyák, hangosak és görcsösen hajszolják a gyönyört, márpedig ez engem mindig arra kényszerít, hogy pánikszerű futással, folyton vissza-visszatekingetve, mert a veszély minden oldalról ott leselkedik, visszatérjek saját tulajdonom világába, amelyet magas falak választanak el a világ többi részétől, amit ismeretlen és szörnyű emberek szálltak meg. Az augusztus a legkegyetlenebb hónap, mondom én.

Ha jól emlékszem, Al Ghazali mondta, hogy a mennyet szenvedés övezi, a poklot pedig az élvezet. Föntről, a dombról, a házamat körülvevő erdőből nézve a város, amelyben élek, nyáron pokolnak tűnik. Mert a turizmus az élvezetek árusítása. És valóban: az embert egy turisztikai célponton élvezet övezi. Al Ghazalinak igaza van: a pokolban vagyok, hiszen körülöttem dúl az élvezet. És Sartre-nak is igaza van, amikor azt mondja, a pokol: mások. Az ő élvezetük az én poklom.

Csörög a telefon. Egy barátom jelentkezik, és elújságolja, hogy éppen most kapta meg Amerikából a Cannibal Holocaust c. filmet dvd-n. Mi ez, kérdem. Egy forgatócsoportról szól, amely az Amazonas vidékén egy emberevő törzsre bukkan, mondja a barátom. Ígéretes kezdet, de mi következik, kérdem. Semmi, mondja a barátom, a film többi részében az emberevők eszik a filmeseket. A céget, amelytől vettem, Grind House-nak hívják, és a legobskúrusabb, legsokkolóbb és legundorítóbb filmek forgalmazására szakosodott, mondja a barátom, nem kis lelkesedéssel. Képzeld, mi áll a katalógusukban: a gazdag filmválasztékban, amelyekben a legszörnyűbb kínoknak teszik ki az embereket, tehát megerőszakolják, földarabolják, kizsigerelik és megeszik, olyan tételek is szerepelnek, amelyek – mentesek az állatok elleni erőszaktól. Érted, ordítja a telefonba. Értem, vetem oda. Érted, odafigyelnek arra, hogy az állatkínzásra érzékeny kannibalizmus-fanoknak ne legyen hányingere, miközben a kiontott emberi beleket nézik. Attól tartok, értem, mondom én.

Ezek után megint csak nyilvánvaló, hogy nem tudok olvasni. Mindig történik valami az utolsó pillanatban, ami megakadályoz az olvasásban. Az olvasáshoz, egyáltalán bármiféle szellemi erőfeszítéshez unalom szükségeltetik. Ha nem unatkoztam volna, soha egy sort le nem írok. Most is unatkozom, mint mindig, de már egy ideje nem jut eszembe egyetlen ok se, miért lenne fontos, hogy olvassak vagy írjak, miért lenne fontos, hogy, úgymond, fejlesszem szellemi potenciámat. Elvetem az olvasás ötletét, és bekapcsolom a számítógépet.

Nem sikerül fölcsatlakoznom az internetre. A betárcsázáskor folyton elvérzem. A telefonközpont túlterhelt, vélem, a koszovói származású több ezer turista pont most küldi üzenetét a nyugati országokban élő családjának, ahol egyébként maguk is élnek, és ahol megkeresték azt az aprópénzt, amit nyáron elvernek, abban a tucatnyi napban, amely során csak frusztrálják magukat. Mert hiába páváskodtak, hiába buktak a tízéves mercédeszükre és az arany nyakláncaikra a fiatal peći csajok, azoknak a vécéknek a bűze, amely rájuk, takarítóikra vár, a müncheni, stockholmi és grazi vécék bűze még mindig ott van az orrukban. Most tértek vissza a partról, őrült tempóban telefonálnak és emileznek, hajtja őket a kommunikáció vágya, ezeket az írástudatlan embereket, akik a szülési fájdalmakhoz hasonlítható kínok között ejtenek ki minden egyes szót.

Fojtogat a megvetés és a türelmetlenség, az undor, amely úgy elborít, annyira teljesen és fatálisan, mint ahogy, állítólag, a szenteket elborította a szeretet. Szükségem van a tágasságra, a megnyugtatóan üres nyílt tenger látványára, az emberek által be nem szennyezett kékségre. Kirontottam a teraszra.

Alkonyodott. A nap ismét lenyugodni készült nagybátyám olajfaligete mögött, így neveztük a tíz-egynéhány olajfatővel beültetett domboldalt, azt az ötven hektárnyi bozótost, amelyben homoki viperák és vaddisznók tanyáztak, és amely eltakarta előlem a tenger látványát. Apám azt állította, hogy egyszer látott valami túlvilágit, így mondta, ahogy alászáll a dombra. Soha nem sikerült meggyőznöm, hogy a lenyugvó napot látta. Minden délután ott ültünk a teraszon, és vártuk a naplementét. Csöndben néztük a napot, ahogy eltűnik a domb mögött, amely örök idők óta ott áll köztem és a világ között. Amikor kihunyt a fény, az apám fölállt, és ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta: nem, semmiképpen, az nem lehetett a nap. És bement a házba. És onnantól kezdve csak a kiszűrődő Bach-művek hangjai jelezték, hogy még mindig él, és hogy minden este ott fekszik a hálószoba sötétjében, már két évtizede a depresszió bénító béklyójában.

Rajsli Emese fordítása

* Andrej Nikolaidis 1974-ben született Szarajevóban. A Monitor újságírója, a Slobodna Bosna, a Vijesti és a Hayat televízió munkatársa. A Plima plus folyóirat szerkesztője. A horvát és a montenegrói PEN-klub tagja. Ulcinjban él. Könyvei: Ogledi ravnodušnosti (1994), Zašto Mira Furlan (1996), Katedrala u Sijetlu (1999), Oni! (2001), Mimesis (2003), Sin (2006), Balkanska rapsodija (2007). Magyarul az Ex Symposionban és a Magyar Lettre International-ban jelentek meg részletek a Mimesis c. regényéből.