Andrej Nikolaidis
Rövidítsd meg a szenvedésem
(Részlet A fiú c. regényből)

Anyám megátkozta a napot, amikor megszülettem. Halála előtt, a podgoricai kórházban, ahol a szemem előtt tűnt a semmibe, miközben belülről a méhrák zabálta föl, ahol szó szerint elanyagtalanodott, miközben a méhe üressége úgy növekedett, mint ahogy az űr tágul és ő mindenestül eltűnt ebben a semmiben, mint ahogyan a fény tűnik el a fekete lyukban, azt mondta a halálán, hogy nagy boldogság számára ez a halál, pont így mondta, nagy boldogság számára ez a halál, mert nem kell többé néznie engem meg apámat, és végre megteheti, hogy nélkülünk fog nem-létezni, ha már arra ítéltetett, hogy velünk kellett léteznie, így mondta az anyám. És ez meglepett, mert ő nem volt különösebben jártas a filozófiában. Soha nem gondoltam volna, hogy utolsó szavaival megpróbálja filozófiai szempontból összefoglalni a saját, éppen véget érő életét. Furcsálltam ezt, miközben nem volt ebben semmi furcsállnivaló. Elegendő szenvedés után minden ember képes aránylag korrekt filozófiai véleményalkotásra, még ha csak a saját szenvedéséről is van szó. Így van ez: a szenvedés bölcsebbé teszi az embert, épp, mint ahogy a szerencse elbutít. Noha, őszintén szólva, a mellett a szenvedésmennyiség mellett, amelyet apám és én biztosítottunk számára, anyámtól elvárható lett volna egy komolyabb, hogy úgy mondjam, fajsúlyosabb filozófia is. Noha végső kinyilatkoztatása se volt lebecsülendő: nem is lehet sokkal messzebb eljutni a halál vígasztaló mivoltának belátásánál, az örömmel való meghalásnál.

Anyám csak a végén vette le rólam a kezét. Az utolsó leheletéig igyekezett kibékíteni bennünket, megtalálni a módját, hogy mi ketten szeressük egymást. Egész lényét nekünk adta. Önmagát adta oda a mi gyűlöletünknek. És mi fölfaltuk őt. Belülről faltuk föl, a méhét, amelybe ő, az apám, behatolt, és amelyből én, a fia, kimenekültem. Az anyaméhből egyenesen az életbe menekültem, amelyben az apa terrorizált bennünket kívülről, de ami még rosszabb, belülről is, mert idővel fölismerjük őt önmagunkban, és elszörnyedve értjük meg, hogy az, amitől a leginkább tartunk, az apa már bennünk van. Egész életünkben menekülünk az apától, de valójában soha nem sikerül elmenekülni. Akkor se sikerül megszabadulni tőle, ha már meghalt. A végén mi magunk halunk meg, abban reménykedve, hogy a halál majd segítségünkre lesz. Anyám haláltusája még ennél is szörnyűbb volt, mert ő apától és fiútól is menekült, mert mindketten terrorizálták. De én nem fogom úgy végezni, mint ő. Én elűztem apámat magam mellől. Visszaűztem a házába és átengedtem őt a könyveinek és Bachnak, átengedtem a depressziónak. Ez volt az egyetlen módja a megmaradásomnak: hogy egyedül lehessek, nélküle.

Úgy tűnt, soha nem fárad bele a békéltető tárgyalásokba, ingázva apám és énköztem, azon próbálkozva, ahogy mondogatta, hogy fölébressze a szeretetet apa és fiú közt. A fegyverszünetek megköttettek, hogy már másnap megszegjük őket, leginkább akaratunkon kívül. Az ellenségeskedés egyszerűen túl erős volt ahhoz, hogy az ő áldozata gátként útját állhatta volna, túl széles, hogy áthidalhatná. Csak ti ketten vagytok nekem, mondogatta, az életemet is odaadnám azért, hogy boldogságban és szeretetben lássalak benneteket. Csak a végén, már a kórházi betegágyában, amikor rájött, hogy onnan már nem kel föl többé, csak ekkor értette meg, hogy az ő egész életen át tartó áldozata fölösleges volt. Úgy érezte, kijátszották. Megcsalatva, bosszút akart állni. Mivel apám nem volt kéznél, engem rohant le. Magához hívatott, titokzatoskodva, és a tekintetét az ajtón tartotta, páni félelmében, nehogy valaki ránk nyisson és elrontsa az ő kis tervét. Amikor a mellére hajtottam a fejem, hogy egyáltalán halljam a suttogását, arra kért, hogy öljem meg. Rövidítsd meg a szenvedésem, suttogta, ne engedd, hogy kínlódjak. Egész életemben elleneztem, de most már értem, hogy milyen ostoba voltam, suttogta, nem maradt más hátra, mint az eutanázia. Te vagy a fiam, meg kell ezt tenned az anyádnak, mondta, és a kezével megszorította a fejemet. Légy férfi, követelte, soha semmit nem kértem tőled, csak most ezt az egyet. Egyszer légy férfi, mondta, légy könyörületes legalább az anyáddal. Megítélésem szerint nagyon is értelmesen, szinte gyöngéden, mint amikor az ember egy fogyatékos gyerekkel beszél, elmagyaráztam neki, hogy ez szóba se jöhet. Tudod jól, hogy soha nem vállaltam föl ekkora felelősséget, mondtam neki, soha, így most se fogok. Ott volt az egész életed, hogy megöld magad, és lerövidítsd a kínjaidat, mondtam neki. Már két éve rákos vagy, tudtad, hogy kínok kínjával fogsz meghalni, mondtam neki. Ahelyett, hogy ezt magad elintézted volna, vártál, amíg a fájdalom elviselhetetlenné vált, ekkor már kiabáltam vele, egyszerűen csak ültél és vártál, és most mindent rám akarsz lőcsölni, hirtelen én vagyok az, aki élet és halál ura, kiabáltam, én, aki kerülök minden elkötelezettséget, én, aki elhárítok minden lehetőséget az emberek életének befolyásolására, én, akinek csak egyetlen ambícióm van: hogy észrevétlen legyek, most tegyem tönkre az életem azért, mert neked nem volt bátorságod lerövidíteni a sajátodat, nem volt bátorságod lerövidíteni a saját nyomorult életedet, hanem inkább azt találtad ki, hogy az enyémet nyomorítod meg, üvöltöttem.

Akkor hagytam abba, amikor megláttam a könnyeket a szemében. Hangosan zokogott. A sírása hosszú, forró szögként szúródott az agyamba.

Sikerült még egyszer, halála előtt is megbántanom, gondoltam, még akkor is megbántottam, amikor a leggyöngébb volt, megbántottam, noha sajnáltam. Megsebesítettem, kilyuggattam mérgező szavaimmal, noha valójában valami gyöngédet és vigasztalót akartam mondani. Mint egy megsebzett, halálán lévő vad, még egyszer harapni akart, ezért mondta, hogy átkozza azt a napot, amikor megszült, ami engem, érthető módon, nem rázott meg különösebben, mert én is átkozom a napot, amelyen megszült. Ezt meg is mondtam neki, hisz azon a véleményen voltam, hogy az őszinteség erény, hogy egy egyenes ember nem hazudik az anyjának, annak halálos ágyán. Takarodj, sikoltotta ekkor, legalább hagyj békén meghalni, mondta sírva. A hangjára összefutottak az orvosok, akik egyébként is keselyűkként köröznek a kórházi folyosókon, és lecsapnak a halálsikolyokra. Megtelt a szoba orvoskeselyűkkel és dohányra bűzlő nővérkékkel. Anyám azt kérte, hogy hajítsanak ki. Ezek persze csak erre vártak, nyilvánvaló volt, hogy idegesítem őket és megvetnek, így aztán estig a folyosón ültem, azzal ütve el az időmet, hogy ennek a kuplerájnak a történéseit figyeltem, amelynek a szobáiban, ahol emberek halnak meg, a kétségbeesés és a félelem ütött tanyát, és amelynek folyosóin ugyanakkor a sóvárgás és a telhetetlenség uralkodik – amelynek szobáiban emberek pusztulnak el, míg a folyosóin az orvosok meggazdagszanak, a nővérek meg kiegészítik házaséletük szexuális aspektusait. Elviselhetetlen volt tanújának lenni mindazoknak a rémségeknek, amelyek ott nyüzsögtek a folyosókon, tanújának lenni az összes átvett hálapénznek és házasságtörő aktusnak, és erről minden olyan ember tanúskodhat, aki egyszer is ült már kórházi folyosón. Elviselhetetlen volt, ezért anyámtól azt vártam, tegye meg értem utolsó áldozatát, haljon meg mielőbb és mentsen meg attól a kötelességtől, hogy ezen a minden megvetésemre érdemes folyosón várjam tovább a halálhírét. Anyám ezúttal se hagyott cserben. Még az est beállta előtt meghalt. Megpróbáltam bemenni a szobába és homlokon csókolni, de az orvos azt mondta, hogy halála előtt kifejezetten megtiltotta, hogy a testéhez járuljak. Még véletlenül se érhet hozzám, mondta, közölte velem gonoszul vihogva.

Ezt mondta, pedig csak én voltam neki kéznél ekkor, mert apám egész idő alatt nem látogatta meg. A depresszió bilincselte oda a fotelhoz, akkor se állt föl belőle, amikor eltemettem anyámat, így aznap csak a két sírásóval álltam a sírnál. Senkit se értesítettem, hogy meghalt az anyám. Nem nyomtattam gyászjelentést, azt a hallatlan perverziót se engedtem meg, hogy a halálának híre bekerüljön a lapokba. Barban temettem el, ahol nem ismerek senkit, így biztos lehettem benne, hogy senki nem jelenik majd meg hívatlanul, és nem ront el mindent.

A sírásókat bőkezűen kifizettem. Ők ezt tévesen értelmezték – azt gondolták, kötelességük úgy tenni, mintha mélységesen megrendítette volna őket anyám halála. Még amikor már betemettük, akkor se tudtam őket elzavarni a sír mellől. Ott álltak, és mint valami eszelősök, hányták a keresztet. Szegény asszony, mondta az egyik, senki még csak a sírjához se jött el. Legyen neki könnyű a föld, szerencsétlennek, mondta a másik. Én kétségbeesetten kívántam, hogy végre egyedül maradjak, de ők csak álltak ott tovább. Ahelyett, hogy elmentek volna, újabb és újabb népi bölcsességeket izzadtak ki magukból. Ez végül komikussá vált, ami törvényszerű volt, hiszen a temetések maguk is komikusak, mint ahogy komikus minden olyan helyzet, amikor az emberek azt képzelik, komolynak és méltóságteljesnek kell lenniük. Ez eszembe juttatta, hogy a legszebb, amit egy emberről mondhatunk, az annyi, hogy egyszer mégis meghal majd, és nem zavar bennünket többé. Végül még egyszer ki kellett őket fizetnem. Csak ekkor voltak hajlandók elmenni.

A temetőben, a halottak között, az ember a tudás forrásánál van. A temetőben már első blikkre megtanulható mindaz, amit az életről tudnunk kell – azt tudniillik, hogy meghalunk. Leültem anyám sírja mellé, egy kőfalra, és rágyújtottam.

A szél néhány hópelyhet sodort az arcomba. Körbenéztem – egyedül voltam a temetőben, amely onnan a világ mind a négy tája felé terült el. A kőkeresztek sora a látóhatárig nyúlt, ahol fenyegetően gyülekeztek a fekete felhők. A háború minden dolognak a nemzője, gondoltam. A halottak serege az égi seregek ellen. A völgyön végighömpölygött a mennydörgés. A teremtő és én a természetnek ezt a hanghatását egykedvű hallgatással fogadtuk. Akármerre néztem, kereszteket láttam, magasakat és méltóságteljeseket, amelyek halálukban megjelölték a megaláztatásban és engedékenységben elmúlt életeket.

Körülöttem, ameddig csak elláttam, a jövő terült el.

Rajsli Emese fordítása