Már álmodni is két nyelven kezdtem

Ana Ristović költőnővel Orcsik Roland műfordító beszélget*

Orcsik Roland: Ana Ristović első kötetének a címe Álomlátó víz. 1994-ben jelent meg. Ana Ristović a 90-es években indult szerb költők generációjához tartozik. Belgrádban született. Öt plusz egy verseskötete van. A plusz egy az azt jelenti, hogy a P. S. című kötet, amit Bencsik Orsolyával lefordítottunk, az első öt kötet anyagából készült válogatást tartalmazza. Ez 2009-ben jelent meg. Azt kérdezem Ana Ristovictól, aki maga is fordít, szlovénból, és akit több nyelvre fordítottak, mert a magyaron kívül eddig szlovénul és németül jelent meg verseskötete, hogy hogyan éli meg azt a közhelyet, amit a fordítás kapcsán szoktak mondani, hogy lehetetlen a fordítás, kudarc a fordítás, ugyanakkor a fordítás mégis olyan alkotás, amelynek során létrejön valami új… Tehát most, amikor megjelent a saját kötete más nyelven, ezt a kudarcot és ezt a lehetőséget, ezt a nyereséget, amit a fordítás ad az eredetihez viszonyítva, ő maga hogyan éli meg?

Ana Ristović: Először járok itt Zentán és nagyon örülök ennek a kérdésnek, hogy veszteség vagy nyereség a fordítás. Zentán járva, ebben a kétnyelvű közegben, mindenképpen azt kell mondanom, hogy nyereség, mindenképpen nyereség egy költő számára a kétnyelvűség. Én Szlovéniában lettem kétnyelvű, amikor odaköltöztem, és azt kellett látnom, hogy akkor lehet kétnyelvűnek lenni, ha vagy ott születtünk egy olyan közegben, ahol két nyelv között, két nyelvben él az ember, vagy ha beleszerettünk egy másik nyelvbe. Én ez utóbbival élek együtt, igaz, hogy erről Blake azt mondta, a költészet a fordítás után megmarad, de én ezzel nem értek egyet. Vannak olyan nyelvek ugyanis, ahol azt látom, hogy akár jobb is lehet a fordítás az eredetinél, és vannak olyan nyelvek, ahol gyakorlatilag lehetetlen egy-egy sornak vagy versnek a lefordítása. A németben, a német fordításnál például azt kellett látnom, hogy az én hosszú soraimat állandóan meg kellett törni a német nyelv jellegzetességei miatt. Nem tudom, hogy van ez a magyar nyelv esetében, mivel nem beszélem… Te vagy az, Roland, aki ennek a megmondhatója, hogy megmaradt-e magyarul a költészetem lényege… Bonyolult dolog a versfordítás, az tud verset fordítani, aki maga is költő.

Orcsik Roland: Nekem, mint az egyik fordítónak, az volt a tapasztalatom, hogy a szerb költészetben meglévő alapvető neo-szimbolista és szürrealista költészeti hagyományból táplálkozó költői képek sűrűsége nagyon nehéz feladat elé állítja a fordítót, mert a magyar költészetben ilyen típusú sűrítés nem nagyon van, nem nagyon tudom, hogy a magyar avangardból ilyen mélységesen táplálkozna valami. Tehát ilyen szempontból nekem nem is a ritmus, nem is a verssorok vagy a versszakok koherenciája okozott gondot, mert mint fordító, szabadabban bánhat az ember a szöveggel, mert a nyelv megköveteli és megteremti ezt a fajta koherenciát, hanem magának a képnek ez a sűrítése, ez volt nehéz… A szerb kritika, a szerb olvasók, hogyan fogadták azt a fajta sűrített nyelvet, amely már-már hermetikus, egy kevésbé kommunikatív költészetnek a nyelve.

Ana Ristović: Jól fogadták annak első és második kötetemet, a kritikusok szeretik a hermetikus verseket, mint amilyeneket én írok. Az én verseimben ilyen hermetikus világ jelenik meg, mert akkor ennek kapcsán kitalálhatnak olyan magyarázatokat, amikre talán a költő nem is gondolt. Egyáltalán azt látom, hogy problémát jelent a kritikusaink számára, hogy ha valakinek a költeményeiben egyfajta narráció jelenik meg, akkor ugyanis mindig azt tanácsolják, hogy miért nem ír prózát az a költő, akinek, ugye, ilyen valamilyen történet kerül a tollára. Én ilyenkor úgy érzem, hogy egyrészt nem olvastak elég amerikai költőt ezek a kritikusok, másrészt abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán olvasnak bármilyen verset is.

Orcsik Roland: Első könyved 94-ben jelent meg, amikor m ég áll a háború. Erre a verseidbennagyon kevés utalást találunk, ebben az első kötetben szinte semmit, de később is csak pár helyen tűnik fel a háborúra. Tartottál-e att ól , hogy a háború diskurzusának a költészetbe való emelése trivializálná a lírai nyelvet – vagy egyszerűen nem akartál foglalkozni valósággal kapcsolatos kérdésekkel.

Ana Ristović: Ezek a versek, ugye, '94-ben jelentek meg, de korábban íródtak, '92-től. Ekkor én még fiatal voltam és szerelmes. Pár hónapra eltűntem egy messzi országban, onnan úgy jöttem vissza, hogy közöltem a családommal: emigrálni szeretnék, de kifejezetten szerelmi okoból… Egyszerűen más világban éltem és nem a háború foglalkoztatott. Ugyanakkor viszont azt kell mondanom, hogy a politikai költészetet, az angazsált költészetet nagyon szereti az európai irodalmi piac. Nagyon vevők Nyugaton arra, hogy a költőink írjanak arról a fájdalmas élményről, amit a háború jelentett nekik. A kérdés számomra csak annyi, hogy vajon valóban lényegi, tényleges értéket képviselnek-e ezek a versek, hiszen vegyük példának a jugoszláv népfelszabadító háborúban íródott költészetet – azt ma már nem tartjuk jelentősnek.

Még csak hozzátenném azt, hogy minden költő felelős a saját valóságáért, amely mindenképpen megjelenik a verseiben, de ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy angazsált költőnek kell lennie, tehát politikailag állást kell foglalnia.

Orcsik Roland: Zarándoklataid során több városban éltél, de Szlovéniában hossz abb időt töltöttél, szlovén férjed volt... Nyilván most a férj és feleség viszonyra nem szeretnék kitérni, ellenben arra igen, hogyan élted meg a kultúrális, a nyelvi klimaváltozást. Mennyire inspirálta ez a költészeted, akadályozott-e az anyanyelvi költészet hiánya az írásban?

Ana Ristović: Éppen ellenkezőleg, a szlovén nyelvvel való kapcsolatom arra késztetett, hogy jobban odafigyeljek a saját anyanyelvemre. Amikor az ember egy új nyelvet tanul, akkor jó esetben el tud jutni arra a szintre, mint amikor egy gyermek tanulja a nyelvet. Ez egy nagyon hosszú és bonyolult folyamat, nyilván a tudatalattival is kapcsolatos, ugyanakkor a másik nyelv teljes elsajátításának a határa egybeesik annak a félelemnek a legyőzésével, amelynek során az ember az anyanyelvének elvesztése miatta aggódik.

Olyan ez, mint amikor egy szikláról a mély vízbe ugrunk, de mintha nem mi döntenénk el, hanem a nyelv dönti el bennünk, hogy egyszercsak már ott is vagyunk ebben a vízben, és ilyenkor kialakul egy egymással párhuzamos két nyelvi folyó az emberben, és a belső nyelvünk is kettőssé válik. A következő lépés az volt, amikor már álmodni is két nyelven kezdtem, vagy már nem szerbül, hanem szlovénul álmodtam – onnantól kezdve mondhattam azt, hogy a szlovén a második nyelvem lett.

Orcsik Roland: Mióta már nem élsz ott, Szlovéniában, ez az álom továbbra is kétnyelvű-e?

Ana Ristović: Mivel az álmaink valahogy a mindennapjainkból következnek, legalábbis nyelvi szinten, azt kell mondanom, hogy már nem álmodom két nyelven, de mivel mindennap folyamatosan fordítok szlovénból, ezért továbbra is párhuzamos bennem ez a két nyelv.

Orcsik Roland: Ma délután csevapok és pljeszkavicák között, amiket a többi íróvendég társaságában ott majszoltunk az étteremben, említetted, hogy gyakran utaztál Magyarországon keresztül. Milyen gyakorisággal történt ez, és milyen volt az út.

Ana Ristović: Nagyjából háromhavonta utaztam így. Á ltalában éjszaka, és csak arra emlékészem, hogy sötétség volt és az a végtelen sík vidék, és mindenféle kocsmánál megálltunk, ahol kávéra sem volt igazán idő, hanem mindenki csak állt sorban a mosdó előtt. Voltak mindenféle érdekes történetek az utazások során… A leghosszabb utazásom, Szerbiából Szlovéniába menet, Magyarországon keresztül, huszonnégy óráig tartott, a buszunk ment tönkre és akkor egész éjszaka arra vártunk, hogy megérkezzen a segítség és a mester…

Orcsik Roland: Örülök, hogy nem írtad meg, nem verselted meg ezt az élményt. Különben a szerb olvasó, aki Magyarországon még nem járt, azt hinné az országról, hogy az a sötétség hona, ahol a világvégi kocsmában arra sincs idő, hogy kávézzunk, csak sorbanállás van a vécénél…

Rajsli Emese: …miért, nem így van?

Orcsik Roland: Édesapád, Aleksandar Ristović, rendkívül fontos költő, akinek a költészete a mai generációk számára hagyományt jelent. Te hogyan tudtad őt olvasni, hogyan tudtál visszanyúlni ehhez a hagyatékhoz, hagyományhoz? Mennyire tudtá elszakadni az érzelmi kötődésektől?

Ana Ristović: Nagy élmény volt az ő lányának lenni, és sajnos nagy kár volt az, hogy korán elveszítettem és csak még később fogalmazódtak meg bennem olyan kérdések, amelyeket föltehettem volna neki. Ő volt az, aki élte a költészetet, a költészetét. Végtelenül leegyszerűsített viszonya volt a saját költészetéhez is, és a másokéhoz is. Nem fújta föl ezt az egész tevékenységet. Ami összeköti talán a költészetünket, az az apróságokhoz, a részletekhez való viszonyunk, azoknak a megjelenítése és szeretete, de ez valahogy nem az ő költeményeinek hatására jelent meg nálam is, hanem valahogy ilyen az alkatom.

Amikor tizenéves voltam, akkor nagyon sok olvasmányt ajánlott nekem apám, nem azért mert ő ezt így tartotta fontosnak, hanem azért, mert én kértem meg erre. Úgyhogy a hagyományaim közé sorolhatom az amerikai és az angol költőket elsősorban, nagyon sokat olvastam őket és az ő tanácsa nyomán csak később kezdtem el a szerb költőket olvasni. Ő maga annak idején a Nolit Kiadó sorozatát szerkesztette, ennek ellenére mégis azt mondta, hogy van időd még a szerb költőkre, nem annyira fontosak azok. Diszkrét humora volt. Egy kis rövid történettel próbálnám ezt talán illusztrálni… Az ötvenes évei végén kezdett el angolul tanulni, csak úgy saját maga örömére, és hatvanévesen halt meg, és amikor egyik alkalommal összevesztünk valamin, akkor másnap egy fekete borítójú könyvvel jelent meg, aminek a címoldalán csak ennyi állt: Fuck you! Kiderült, hogy ez egy amerikai underground költészeti antológia, és amikor átnyújtotta nekem ezt a kötetet, akkor annyit mondott csak, hogy nem rád gondolok. Szóval: így tudott ő kibékülni…

Orcsik Roland: Ezt a Fuck you! című kötetet Vojislav Despotov válogatta, ő maga is fordította ezt az amerikai beat-költők antológiáját. Amikor már felnőttél, a bulikban egyre több konyakot fogyasztottál…, mit jelentett neked Despotov és a neoavangard?

Ana Ristović: Abban az id ő ben nem volt pénzünk konyakra... Despotovot olvastam, de valahogy ez a neoavangard költészet nem igazán fogott meg. Talán úgy fogalmaznék, hogy szimpatikus számomra, de érzelmileg nem áll közel hozzám. Ennek a Fuck you! antológiának a hátsó oldalán van egy vers, amiről tulajdonképpen sokan nem is gondolják, hogy vers lenne, pedig az, minden költőé, aki nem tudja hol megjelentetni a verseit – arról van szó, hogy a borító belső oldalán ott sorakoztak a támogatóknak a logói. Különböző kis támogatók voltak ezek, „A mama csevapsütödéje”, „A két testvér autógumiszerelő műhelye”. Tulajdonképpen fantasztikus, hogy harmincvalahány, tulajdonképpen magáncég, különböző étterem, meg ilyesmi, volt az, aki hozzájárult ahhoz, hogy megjelenhessen és az olvasókhoz kerüljön ez az amerikai költészeti antológia.

Orcsik Roland: Ennek a fesztiválnak a két plakátja van, az egyikek egy férfi magában, a másikon egy nővel. Nyilván ahol a két alak van, az a mai este két sztárja, a másikon, a holnapin, ott két sztár van egybegyúrva, azaz belegyúrva önmagába. Tehát hol van nő, hol nincs nő, van nő, nincs nő… A te költészetedben először van nő, aztán nincs nő – hogyan viszonyulsz a női tapasztalathoz, a női irodalomhoz, a női költészethez. Amely radikálisan más a férfihoz képest…

Ana Ristović: Úgy gondolom, hogy mindenki annyira gazdag, ahány világot hordoz magában, ezeknek a tapasztalatoknak vagy egyáltalán a nőiségnek a megjelenése az irodalomban mindenképpen értéknek tekinthető, de az a költőnő, aki íróként leragad ennél a témánál, annak valahol be is fejeződik ott és akkor az ő irodalmi, költői világa, és tulajdonképpen ismétlésekbe fog csak bocsátkozni.

Orcsik Roland: Egy vallomás következik… Amikor először találkoztam Ristović verseivel, akkor olvastam el a Nulla körül, Oko nule című verset is, és az valami kegyetlenül erős volt, és baromira megrázott, és amikor elolvastam, akkor azonnal utánajártam ennek a költőnek, ki ez, mi ez…? Annyira erőteljes volt ez a verse, egy női tapasztalat van benne megragadva, de nem éreztem azt, hogy egy militáns feminizmus szólalna meg benne…

Ana Ristović: Ez az a versem, amitől minden férfi kiakad, aki elolvassa, merthogy szó van benne menstruációról, klitoriszról, spermáról… Nagyon dícsérik ezt a versemet a feministák, viszont én ebben a versemben érdekes módon pont eléggé kritikus vagyok a hamis női emancipációval szemben.

Rajsli Emese: Egyébként meg akartam kérdezni, hogy fordítóként beleszólhatok-e a beszélgetésbe, mert megkérdeztem volna tőled, hogy hogyan lehet Ana Ristović verseit férfiként fordítani?

Orcsik Roland: Egyszerűen. Férfiként.

* A beszélgetés hangfelvétele 2012. november 9-én a Zentai Alkotóházban, a zEtna IX. Irodalmi Fesztiválján készült . A hangfelvételt lejegyezte Lennert Tímea. A szöveg Rajsli Emese szimultán fordítását követi, aki a publikus változatot is gondozta.