Makropolisz 12., Fenn Obertauernben 2.

Oto Horvat
A történet első olvasója

< Nagy Abonyi Árpád: Fenn Obertauernben |

Már vagy második hete, hogy olvasni kezdtem, s nyomban abba is hagytam barátaim találkozásának megregényesített, romantikus történetét. Már második hete, hogy belekezdtem, majd fel is adtam már az első oldalaknál, mégis éjjel-nappal ez a téli üdülés és a belőle fakadó következmények járnak az eszemben. Már több mint húsz éve annak, hogy barátaim, Gerhard és Ulla a Schütz szállodában Karllal és Sofival találkoztak.

Mi vezette Gerhardot arra, hogy drága idejét – amelyből mellesleg nem is sok maradt, ha hitelt adunk az orvosi jelentésnek, amelybe ügyvédjeként a múlt héten volt alkalmam beletekinteni – a későbbi, illetve most már elmúlt életükre kitörölhetetlen befolyást gyakorló, szerencsétlen hétvégi kirándulás elbeszélésére fecsérelje, hacsak nem az, hogy meglelje értelmét, pontosabban, hogy értelmet tulajdonítson ennek a banális, közönséges és szerencsétlenül megválasztott és eltöltött obertauerni hétvégének? A második felvetődő kérdés, Gerhard miért épp nekem küldte el első olvasásra drámai sorsfordulójuk leírását? A történet első olvasója az ő ügynöke, Magnus is lehetett volna, akinek minden bizonnyal élesebb a szeme, gyakorlottabb a tekintete, kifinomultabb az ízlése és aki tájékozottabb a könyvpiacon. Igaz, az irodalom tőlem sem áll távol, képtelen vagyok neki ellenállni, hiszen az az életem rilkei része, még ha hivatásom szerint ügyvéd is vagyok. Ha beismerem, hogy jogi tanulmányaim a családi viszonyok függvényében kezdtem el és folytattam le, hogy végül szüleim müncheni ügyvédi irodáját is ennek a – nővérem, Susanne és öcsém, Alexander által is megtapasztalt – implicit zsarolásnak és perfid szülői erőszaknak hatására vettem át, azt hiszem, értelmezni tudom Bernhard iránti vonzódásom, illetve regényeim vele folytatott rejtett dialógusait. Gerhard kikérhette volna Magnus véleményét, Magnusét, akihez pusztán szakmai kapcsolat fűzi, de lehetne az baráti is, nem volna olyan régi és mély, mint amilyen a miénk.

Gerhardot általános iskolás koromban ismertem meg, a reálban, ahogyan hívtuk. Emlékszem, eljártam hozzá együtt latinozni, valójában tőle tanulni a latint, amihez Gerhardnak mindenkinél nagyobb tehetsége volt. Nővére, Marianne, akibe irodalmi közhelyekbe illő módon titokban fülig szerelmes voltam, bár vagy két fejjel magasodott fölém, s szenvedélyes dohányos, valamint a Süddeutsche Zeitung újságírója volt, szinte mindig, amikor csak otthon találtam, felemlítette a Gruppe 47-et. Sok évnek kellett eltelnie, mire megértettem, miről is beszélt. Valószínűleg már akkor elhatároztam vagy megsejtettem, hogy az irodalom az életem része, ám amelynek kénytelen leszek csak félig átadni magam, s rettenetesen frusztráltságban élni, amiatt hogy nem tehetem meg, hogy megakadályoznak abban, hogy tehetségem kiteljesítve elérjem a harmóniát. Azonban gyönge jellem, befolyásolható és lusta is vagyok. Gerhard már akkor, már gyermekként írni kezdett. A német mellett a maga szórakoztatására latinul is. Sokáig epitáfiumokat fabrikált sorra valamennyi osztálytársának és az iskola tanárainak, de miután pár hónap elmúltával Herr Lehmann, a matematika professzora, feltehetően végelgyengülésben, hisz már a nyugdíjazás küszöbén állt, jobblétre szenderült, Gerhard nagy hirtelen felhagyott nem csupán az epitáfiumok gyártásával, de a latin levelek és versek írásával is. Első német prózaszövegeit nővére kapcsolatainak köszönhetően jelentette meg, hisz Marianne már nagyon fiatalon bemutatta a Gruppe 47 valamennyi jelentősebb írójának. Gerhard sikeres író lett és maradt, ennek minden velejárójával: hírnévvel, pénzzel, nőkkel, és más-más házasságokból származó gyermekekkel. Lehet, hogy szarkazmusom túlzott és durva, de legalább így, önmagamban megengedhetem, hogy kimondjam, mert tényleg igazán jólesik megjegyezni: Gerhard a regényírásban legalább olyan sikeres volt, mint a gyerekcsinálásban és az ebből fakadó eltartási perekben. Amennyire irigylem írói talentumát, annyira le is nézem magánéletéért. Az a benyomásom, hogy alig hogy egyik egy-három felvonásos tragédiából kievickél, máris belezuhan a másikba. Lehet, hogy tehetsége ezekből a zátonyra futott házasságokból táplálkozik? A hölgyrajongók sokaságából? Mindenestre számtalanszor feltettem már magamban a kérdést, Gerhardnak mikor van ideje töménytelen szövegét megírni? És hogyan sikerül neki ún. mély irodalmat is alkotnia, közben a szélesebb olvasóközönség triller-igényét is kielégítve?

| Nagy Abonyi Árpád: Egy kis piros és kék pont >

Beszédes István fordítása