Makropolisz 12., Fenn Obertauernben 3.

Nagy Abonyi Árpád
Egy kis piros és kék pont

< Oto Horvat: A történet első olvasója |

Ilyen és hasonló gondolatok jártak a fejemben napokon át. Sőt azon a borongós délutánon is, amikor a dolgozószobámban, papírjaim között matatva alig vártam, hogy megszólaljon a bejárat feletti csengő. Míg várakoztam, egyik régi szövegemet kerestem, mert közben eszembe jutott, hogy egykor, még irodalmi szárnypróbálgatásaim idején, Gerhard elolvasván egyik kísérletinek vélt novellámat, furcsa megjegyzést tett. Még ma is hallom rekedtes hangját, és látom, amint sárga zakójában felém fordul, és így szól: Hans, te mimózairodalmat művelsz! Meg kell vallanom, csaknem a kezdő írók érzékenységével reagáltam, de aztán a nyelvembe haraptam. Később sokszor eszembe jutott ez a megjegyzése, különösen, amikor elbizonytalanodtam egy-egy szövegem értékét illetően. Ilyenkor igyekeztem mindig a legszúrósabb szemmel tekinteni írásaimra, hiszen tudtam, éreztem, hogy Gerhard talán akaratlanul is rátapintott majdani szövegeim gyenge pontjára is. Ma már azt hiszem, értem, mire célzott egykor. Kezdetben ugyanis verseket fabrikáltam, mint csaknem mindenki, aki írói illetve költői pályára készül, végül azonban prózaíró lettem; talán ez jobban is illik az ügyvédi professziómhoz. Ám ma is úgy érzem, valójában költő vagyok, de a prózaírás röppályájára kerülve – vagy tévedve, magam sem tudom – ma sem tudok szabadulni annak centrifugális erejétől. A sorok feszes íve, vagy olykor éppen a mondatok lágy hullámzása, a próza titokzatos, s talán nem túlzok, ha azt mondom, férfias ereje ma is fogva tart. Ma már tudom, hogy éppen ez, ez a bizonyos erő, energia az, amit egykor Gerhard hiányolt szövegemből. Nyilvánvaló, hogy költői mivoltomat nem tudom levetkezni, s a líraiság indái akaratlanul is át- meg átszövik prózámat. De most már lassan azt is értem, miért épp nekem és nem Magnusnak küldte el szövegét: egyrészt épp régi és szoros barátságunk miatt, de talán legfőképp azért, mert nyilván úgy gondolta, épp eme költői érzékenység birtokában a sorok között is olvasva megértek majd valamit a számára olyannyira fontos és meghatározó eseményből. Megértem személyes tragédiájának rejtett vetületeit, és ama nyilván első pillantásra banálisnak és közönségesnek tűnő hétvégét más színben látom majd. Mindazonáltal lassan gyanakodni kezdtem, hogy valahol, valamilyen láthatatlan szállal én is érintve vagyok ebben a több mint két évtizedes történetben. Ez újra felkeltette a kíváncsiságomat, s noha az obertauerni hétvége eseményeit jól ismertem, immár nem volt kérdéses, hogy tovább kell olvasnom Gerhard szövegét. S mivel egykori írásomat hiába kerestem, felvettem hát az asztalról barátom történetét, és ismét olvasni kezdtem:

A Hotel Schütz elegáns szálloda volt. A feleségem úgy gondolta, méltó helyszínt kell biztosítanunk találkozásunkhoz, végtére is, már két éve nem találkoztunk barátainkkal. Tudtam, hogy Obertauern nem akármilyen hely: egykor, még a sícentrum korai éveiben látogatást tett itt a legendás Beatles zenekar, s az együttes tagjai Help című filmjük forgatása közben ismerkedtek meg a sízés alapjaival. Úgy terveztem, egyik este elmegyünk majd a híres Beatles Bar nevű szórakozóhelyre, amely tulajdonképpen a zenekar látogatásának emlékét őrzi, s éjjel-nappal Beatles-számok szólnak a hangszórókból.

Erre gondoltam, amikor a tágas és kényelmesnek tűnő szállodaszobában elhúztam a függönyt, és kitekintettem az ablakon. A hátam mögött a feleségem neszezett. Amint megérkeztünk, és a szállodainas felhozta a csomagjainkat, azonnal kinyitotta szekrényajtót, és pakolni kezdett.

A szoba ablakából a sípályákra lehetett látni.

Egy ideig néztem a pályán lesiklókat. Egy kék és egy piros ruhás sízőt figyeltem: egyre távolodtak, míg végül egy kis piros és kék ponttá zsugorodtak össze.

Hány óra van? Úgy volt, hogy egykor találkozunk, nem?, kérdezte a feleségem.

Az órámra pillantottam. Egyre beszéltük meg a találkozót, és láttam, hogy fél egy múlt néhány perccel.

Még van fél óránk, mondtam, és hátrafordultam.

Tényleg? Az nagyszerű!, mondta. Igazított egy kicsit a ruhákon, majd becsukta a szekrényajtót. Vehettünk volna valami ajándékot is, jegyezte meg.

Ajándékot?! Ez a közös hétvége lesz az ajándék, szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam.

A feleségem rám nézett, s láttam, hogy egy árnyék suhant át az arcán, de nem szólt semmit.

Kíváncsi vagyok, hogy néz ki most Karl és Sofi, mondta aztán.

Biztosan jó színben vannak, mint mindig, mondtam. Gyere, menjünk le a bárba, s igyunk meg valamit. Ott is megvárhatjuk őket.

Rendben, csak megigazítom a frizurámat, mondta.

Lenn, a bárban a pincéren kívül nem volt egy lélek sem. A pulthoz ültünk. Dupla Martinit rendeltem jéggel és citrommal, a feleségem pedig egy forró csokoládét.

Biztosan mindenki a sípályán van, azért olyan üres itt minden, jegyeztem meg.

Olyan jókat mondasz ma, mondta, és egy hosszú kanállal kevergetni kezdte a forró italt. Épp válaszolni akartam, de…

Eddig jutottam az olvasásban, amikor megszólalt a csengő. Az asztalra dobtam a sűrűn teleírt papírlapot, és az ajtóhoz mentem: csak egy biztosítási ügynök állt az ajtóban. Nem őt vártam, és akaratlanul is dühösen rámordultam. Ugyanis, ha valamit ki nem állhatok, akkor azok a mindig a legrosszabbkor, mindig a leghamisabb pofával beállító, időrabló ügynökök. Miután odébbállt, öntöttem magamnak egy pohár konyakot, és sietve újra a kezembe vettem Gerhard szövegét. Így folytatódott:

| Oto Horvat: Pár belátható következmény >