Makropolisz 12., Fenn Obertauernben 6.

Oto Horvat
Ulla talpa

< Nagy Abonyi Árpád: Pár várható következmény |

Több a szerencsém, mint az eszem, mondogatta gyakorta az apám. Ez bosszantott is engem, mert úgy gondolom, a szerencsémnél mégiscsak több az eszem, főként, ha figyelembe vesszük, ki is az apám. Ez semmiképp se nevezhető szerencsének. Minden családban találni fekete bárányt, az enyémben ez a bárány nem egyszerűen csak fekete, hanem koromfekete.

Még mindig szégyent érzek azon históriák miatt, amelyekhez személyesen semmi közöm, sem testileg, sem lélekben nem voltam részesük, hisz akkor még meg sem születtem. És mégis beléjük keveredtem apám és az ő apja révén. Anyai ágon nincsenek ilyen gondjaim, ott mindenki, aki csak a fronton kötött ki, elesett már az első napokban, így másoknak nem sok kárt okozhatott – legalábbis erre engednek következtetni a dokumentumok és a kamerádok vallomásai.

Természetesen nem feledhetem, a teljes nevem Hans Felix Depner, és hogy apám ezzel sem tudott megbékélni, ahogyan anyám egyéb döntésével sem, mivel ő a Hans, anyám a Felix nevet szánta nekem, és végül Hans Felixnek kereszteltek.

Be kell vallanom, hogy a férfiak leginkább az első nevemen, a nők pedig a másodikon szólítanak. Könnyebben kiejtik ezt a latin szót, nem teszi őket féltékennyé, viszont a férfiak nem tudják elfogadni, hogy valaki boldogabb lehet náluknál.

Amikor egy nappal Ulla és Gerhard, valamint Karl és Sofi érkezése után, a kitűnő stratéga és sakkjátékos Karl meghívására Obertauernbe érkeztem, az ebédnél a nők sikongtak a boldogságtól, Gerhard arcát pedig elöntötte a pír. Karl megveregette a hátamat, és annyit mondott, „Gut gemacht, mein Junge”, ami arra enged következtetni, hogy ismerte az apámat, és – ne adj isten! – kapcsolatba kerülhetett vele és az ő múltjával. Ugyanezeket a szavakat intézte hozzám apám is olykor, ha elégedett volt iskolai előmenetelemmel. Amivel folyton elégedett lehetett volna, de többnyire nem akart az lenni. Szeretetével úgy kellett beérnem, ahogyan a rab beéri a rossz, kis tápértékű, ráadásul kevés börtönkoszttal.

Obertauernbe való érkezésem egyszerre végkifejletét és újbóli összekuszálódását hozta az életünknek.

Csak ki kellett várnunk az estét.

Hogy rögtön leszögezzem, nem készültem rá, nem is gyaníthattam miféle különös és abszurd irányt vesznek az események, akár egy amatőr módon megírt és megrendezett thrillerben, amelyben egymást érik a lehetetlen, a józan észnek ellentmondó fordulatok.

Nem úgy, ha az események hátterében Karl állt, aki mindig merész, határozott és kockázatos lépéseket húzott, természetesen tulajdon haszna érdekében.

A délutánt síeléssel töltöttük, és a friss levegő meg a kellemes fáradtság ellazított, s bizonyos mértékben könnyelművé is tett bennünket.

Az este kivételes és mindannyiunk számára emlékezetes maradt. Az estélyibe bújt Ulla és Sofi láttán Gerharddal a lélegzetünk is elállt. Aki, észrevettem, egy pillanatra nem veszi le tekintetét Sofiról. Engem természetesen – de mért is mondom, hogy természetesen, hacsak nem a mai távlat diktálja – Ulla nyűgözött le. Gerhard sokszor elhozta az irodámba, és minden alkalommal szemet szúrt, milyen kivételes asszony. De ezúttal úgy éreztem, egyedül az én szememben kivételes. Nem tudtam, teste mely részletével lakassam jól a szememet. Az arcával, a szemeivel és az ajkaival, a hajával és a nyakával, esetleg a pucéran hagyott bőrével. Szemben ült, s hol hozzám, hol a többiekhez szólt. Az asztal körül szinte gyermeki volt az izgalom és az eufória. Egymás szavába vágtunk, nevetgéltünk. Egy pillanatban Karlra esett a pillantásom, kaján vigyor ült az arcán, az volt az érzésem, csak arra vár, behúzza a mattot, s ezáltal megfosszon minket a múlttól. Felkínálja nekünk az új játszma lehetőségét. Az új életet.

Hogy mit ettünk és ittunk az este során, már nem emlékszem. Karl rendelt, és én gondtalanul engedtem át magam a kulináris élvezeteknek. Az előételtől a desszertig, az első pohár wiskytől az utolsó pohár pezsgőig, élveztem mindent. Ulla talpa a combjaim közt pihent.

Azt, ami éjfél után történt, most átugrom. Nem lehetek indiszkrét még az irodalomban sem. A munkám megtanította velem, hogy egy kisprózából vagy novellából is kerekedhet per, még ha kétlem is, hogy barátaim közül bárki is megvádolna valamivel, de ez nálam szabály, ezért aztán hallgatok.

Akinek esze van, el tudja képzelni. Mert a következő héten Ulla hozzám költözött Münchenbe, és én már nem voltam öreglegény, aminek addig számítottam. Sofi elvált Karltól és Gerhard élettársa lett New York-ban, aki meg nem halt meg, még ha a kórházi leletek alapján ennek kellett volna következnie, ám végül kiderült, összekeveredtek a file-ok a komputeren, méghozzá nem emberi hibából. Így aztán úgy is fogalmazhatunk, hogy Gerhard újjászületett azon a napon, amikor a tévedésre fény derült, és ő, aki megszállottan írt, amikor azt hitte, napjai meg vannak számlálva (hát kinek nincsenek, merül fel bennem olykor), most teljesen felhagyott az írással, az előző házasságaiban született gyermekeire fordította minden idejét (és ment az idegükre), őket is a házba hozta Sofitól született ikrei mellé, Sofi pedig mindezt reggeli kocogással ellensúlyozta. És mégis mintha Karl lett volna mindünk közül a legelégedettebb, miközben az ember azt gondolná, hogy ebben a történetben ő az, aki pórul járt. Hát ő ilyen, ha valamit szeretne elérni, azt nem közvetlen úton teszi. Sofiból már elege lett, életmódot szeretett volna váltani, de mindezt előbb a számunkra tette lehetővé, és ez hozta az ő életébe is meg a változást. Nagyritkán mindünk közül csak nekem jelentkezett egy-egy vitorlázásról, a világ valamely eldugott szegletéből, és nem volt egyedül. Később rájöttem, Sanghajban telepedett le, és Kína egyik leggazdagabb embere lett fiatal felesége és annak hozománya révén. Én maradtam az események központja, valamilyen okból kifolyólag mindnyájan megkerestek, jogi tanácsokat kértek, megtárgyaltak egy-egy fontos döntést velem, aki mimózákat nevelek, és egy fiúgyermeket Ullától, akivel síelni Obertauernbe soha többé nem mentünk.

Beszédes István fordítása