Kontra Ferenc
Idegen
(Regényrészlet)

A tettes névtelen maradt. Mellette az áldozat pedig csak tetem, és ilyen esetben parányi kétség sem férhet hozzá, ki mellé áll a sajtó és az olvasó; a gyilkosról nem készül sztárfotó holtában sem, és persze nem is állhatna máshova a cikkíró akkor sem, ha tisztességesen, a bűnöst is megillető választékossággal legalább elmesélné, mi miért történt valójában. De nincs rá hely. Ha mentség nincs is a gyilkosságra, legalább… Mi következett a „legalább” után? Erre lettem volna kíváncsi, de a nyomozásom nem vezetett meggyőző eredményre. Képtelen voltam a késleltetés dramaturgiai elvének türelmével apránként felgöngyölíteni az okokat, melyek idáig vezettek. Talán sohasem tudhatom meg, hogy mi következett a „legalább” után.

A kötelék lehet egy vékony szál is, vagy kötél, vagy lánc. Kaland is lehet, vagy a birtoklás vágyának megszállottságig vitt ragaszkodása. Csak abban voltam biztos, hogy az utolsó lehetőség kötötte a lányhoz, akit magával vitt az öröklét túlsó partjára. Holott vihette volna a lakására is, egy számára kétségtelenül hétköznapibb és kiszámíthatóbb helyre, hiszen régen együtt éltek, de akkor kárt tett volna a berendezésben, kigyulladhatott volna az egész épület, túl sok lett volna a mellékszereplő. Csak az igazán mély érzések képesek a szeretetnek és a gyűlöletnek ilyen irreverzibilis és elkeseredett végleteire. Nina ellenséggé vált, hiszen Thomas úgy vélte, elárulta őt. Mert el akart költözni tőle?

Mit tehetett már ellene? Hidegvérrel tervezte el a bosszú aktusát, a lánynak nem volt szabad észrevennie, hogy ő csak eszköz, és Thomas készül valamire, mert akkor nem ült volna a kocsijába, nem hagyta volna, hogy leparkoljanak a megszokott helyen, az agyagbányató partján, ahol nyilván legemlékezetesebb óráikat töltötték korábban. Nina talán nem is tudta, vagy nem vette komolyan, hogy Thomas tudhat a félrelépéseiről és ártatlannak gondolt találkáiról, ha voltak egyáltalán ilyenek, vagy éppen ellenkezőleg, meg is beszélték a dolgot, elsimították a nézeteltéréseket, és a nyitott kapcsolatok receptje szerint rendezték volna át viszonyukat, aztán kiderült, hogy ebben a kapcsolatban az egyik fél mégiscsak elszántabb, a féltékenységtől pedig egy idő után bekattan. A zsebében a nyomozók megtalálták azokat a képet, melyeket valószínűleg titokban készített. Megleste többször a lányt, követte a legártatlanabb találkákra is, és attól tartok, kitaláltam, melyik volt az utolsó csepp a pohárban, mert a gyanúja akkor igazolódott be, amikor láthatóvá vált, mert akinek a fényképezés a szenvedélye, és a kisujjában van, hogyan kapjon lencsevégre egy érkező vonatot, annak az sem okozhatott gondot, hogy élesben megörökítsen egy randevút, vagy akár többet is, ahol neki nem lett volna szabad jelen lennie. Valószínűleg megszállottan követte Ninát, ha a gépet is magával vitte. És ebből túlságosan messzemenő következtetéseket vonhatott le. Ahogy ismertem, egy egész sorozat lehetett a birtokában, és azokat választotta ki, melyek nem hagytak kétséget senki előtt afelől, hogy a leendő címnek kell megfelelni, vagyis a féltékenységi dráma bűnügyi műfajának, mert ettől tiszta lett a lelkiismerete, és azt a látszatot keltette, hogy ragaszkodott a látszat egyértelműségéhez. Szerintem a féltékenysége alibi volt.

Máshogyan kellene nevezni: talán elviselhetetlen magánynak. Nem voltam ott, hogy felhozzam a hátamon. Nem voltam ott, hogy meglássam, mi veszi körül. A koporsók sötétje. Mert mi más? Mint akkor. Azt mondta, annyira félek. Ilyesmit nem mond az ember mindenkinek. De nem mondta meg, hogy mitől. Ilyesmit nem ismétel mindennap az ember. A saját családjának sírboltjába képtelen volt lemenni egyedül. Azt mondta, vesz egy üveg whiskeyt, ha lemegyek vele. Úgyis lementem volna a pokolba is egy üveg J. D.-ért. Vicceltem. És nem értem fel ésszel, hogy ilyenkor ne próbáljak mókázni, amikor egy kriptából jövünk fel, ahol csupa tisztességben megőszült ős pihen; számomra ugyan idegenek, talán számára is, és mégis. Nem a tiszteletlenség miatt, nem, hanem miatta. Mielőtt megértettem volna a depresszió mibenlétét, megpróbáltam gyászát bolondozással elűzni, hogy nézd ezt a bojtot, ezen settenkednek fel a patkányok!

Dehogy gyászolt ő bárkit is.

És ha ránk csapódik az ajtó, amin csak kívülről van egy karika? Mert belülről miért lenne?

Rá kellett jönnöm, hogy a megfagyással kapcsolatos bohóckodásom még mélyebbre taszította a gödörbe, amibe beleesett. Semmi vicc a fagyhalállal kapcsolatban. A lakat rajta volt, a testén, olyanfajta, amit sosem lehet kinyitni, ilyent izzadott ki magából, olyan kínlódva és végzetesen, mint a kagyló, amelyik belehal az igazgyöngybe. Ő pedig a bulvárolvasók örömére ragyogtatta fel utoljára az elméjét, valójában a titkát bezárta alaposan kagylóhéjai közé. Le kellett szállnom mellé a kriptába, meg kellett győznöm róla, hogy megértem a fájdalmát, és akármilyen lehetetlenül is viselkedik, nem volt szabad hibáztatnom miattuk, azután lépésről lépésre együtt kellett feljönnünk a kripta lépcsőin, míg a temetőcsősz türelmetlenül kivárta, ez a két szerencsétlen miért fagyoskodik ott lent.

Számoltad a lépcsőfokokat?

Dehogy, eszembe sem jutott…

Nyolcvannyolc, mert annyi billentyűje van a zongorának.

Megtelt a fejem újságpapírszaggal. A bulvártémát kellett eljátszania, a köznép fülének megfelelő dallamra, mint valami utcazenésznek, egyértelművé tenni a mit és a hogyant, éppen neki kellett kívülről láttatnia egy esetet, nem sajnálnia sem azt a másikat, sem önmagát ahhoz, hogy a szerepformálása hiteles legyen, mert a tragédiát csak egyszer lehetett eljátszani, így belebukni is csak egyszer lehetett. Mindennek pontosan kellett működnie: élő szerveknek, érzékeknek, sejtéseknek és holt tárgyaknak. És ilyenkor az játszik hitelesebben, aki át tudja verni a másikat, hogy a célját elérje, ehhez egy utolsó nagy mutatvány kell, mellé pontos időzítés. Hiszen lehetne ölni otthon a fürdőkádban is baltával és fűrésszel ugyanolyan meggyőződésből, aztán eltüntetni a nyomokat, tisztára mosni a csempét, vagy hagyni úgy, és elmenekülni, de nem érte be ennyivel, mert az ő drámája nem egy kisstílű senkiháziról szólt. Nem egy betörőről, aki ékszereket gyömöszöl a zsebébe, majd elinal. Nem egy gyilkosról, aki érdekből eltesz valakit láb alól. Minden ellene szólt végül is, csak nem úgy, ahogyan tálalták. Lehet, hogy egoista volt, de nem ezért tette.

Megkérdezte tőlem egyszer, hogy miért nem kerestem meg soha az apámat. Nem válaszoltam.

Még nem késő, mondta, rajta, keresd meg!

Csak a vállam vonogattam.

És miért nem?

Azért, mert folyton úgy éreztem, hogy sokkal nagyobbak az elvárások velem szemben, mint amit egyáltalán elbírok. Volt nekem éppen elég bajom az apanélküliségből. Ezután végképp nem kívántam még valakinek megfelelni. Biztosan nagyképűen hangzik, holott kínosan nagy teher: nem akartam olyan angyal lenni, aki kipottyan a mennyországból, mert négy szárnya nőtt.

A válasz, a kétségek viszont maradtak nélküle is. Aki úgy érzi, hogy megcsalták vagy semmibe vették, a saját létezésében is kételkedni kezd. Az, akit egyedül hagytak, lassan úgy gondolkodik magáról, mintha már nem is élne, hiszen senki nem figyel rá, apránként elfelejt gondot viselni magáról, elvéti folyamatosan a másokhoz vezető utakat.

Akármilyen lehetetlenül is viselkedett, nem lett volna szabad magára hagyni, legalább akkor, amikor még dédelgetett magában némi érdeklődést néhány ember iránt. Lépésről lépésre együtt kellett volna feljönnünk a mélységből. Bátorítani, hogy elmondja, mire gondol. A „normálisak” úgy gondolják, hogy gombnyomásra gyógyul bármi. Elképzelte a bulvársajtó újságírója vajon, mi megy a végbe a lelkében annak, aki kimerészkedik a kripta odújából, majd közlik vele: ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha is tehetett? Még van két szabad hely a holtak között!

Átértelmezte a saját környezetét ott, a sínen túl, hogy az igazodjék az ő alapvető elképzeléseihez, és nem állt meg annak hangoztatásánál, hogy mások olyan tulajdonságokkal vádolják őt, amelyeket ő utál magában, hanem végül másoknak tulajdonította azokat a jellemvonásokat, amelyeket nem képes önmagában elfogadni. Gyanakvóvá vált, és azt gondolta, hogy az emberek, a barátai is összeesküdtek ellene, gyűjtögette magában a bizonyítékokat. Magára öltötte annak a megkeseredett, gyanakvó és bosszúálló embernek a köpenyét, akit igazságtalanul üldöztek. Nem találomra és véletlenszerűen fogadott el hol ilyen, hol olyan tévhiteket, neki ott voltak a vonatai. Logikus magyarázatokkal vette magát körül, hozzájuk fűzte élete egyéb vonatkozásait, ebből vonta le azokat a következtetéseket is, hogy mit miért kell majd megtennie. Thomas könnyen sebezhető volt, védekező rendszert épített ki maga köré, amivel biztosítani igyekezett saját énképét. De ezek felmondták egy idő után a szolgálatot.

De egy halott gyilkos szájába sohasem adnak válaszokat.

A magnót beállította vég nélkülire, tehát önműködően forgatta ugyanazt a kazettát a magnó, amin ezek a számok szóltak egymás után, még akkor is, amikor rájuk találtak: Parting Song, High On The Starway, The Bird, I Go Away, és persze mi más lehetne az együttes neve, mint az ábécé utolsó betűje. És a kisfiú nem játszik mással már, vállán láthatatlan kő hagyott nyomot, vitte kövét, amit csak ő láthatott, most a súlyától a súly megszabadult…

A tőrkést karnyújtásnyira rejtette el, talán a kesztyűtartóban, hogy amikor elérkezik az ideje, a mit sem sejtő lányt szíven szúrhassa; arra a pontra mutathasson, ahol az aritmia történt, valamelyiküknek más ritmusra kezdett dobogni, és végül véres kráter maradt a helyén. Aztán úgy hagyta meztelenül az ülésen, a lábakat széttárva, hogy azoknak, akik majd felfedezik, ne lehessen kétségük afelől, mi történt közvetlenül a szerelmespár halála előtt. Az elhatározást, az ítéletet meg kellett indokolni a közvélemény előtt; a látvány nem hagyhatott kétségeket afelől, hogy kettőjük közül valaki jobban és végletesebben szerette a másikat; az öngyilkosságban éppúgy megvolt a bűn és a bűnhődés motívuma, ahogyan a gyilkosságban, ezt a kitárt meztelenségnél, egy közösülés jól látható, a szőrszálakon száradó fehérhomályos spermamaradványainál semmi sem juttathatta volna meggyőzőbben kifejezésre. Igen, megtörtént még egyszer, utoljára és a világ szeme láttára az, ami addig senkire sem tartozott. De amíg az élet magánügy, olyan szentség, amibe nem illik beleszólni, addig a halál már nem az, a történet a nyilvánosság elé kerül, és bűnügyi esetté válik. Az általános erkölcsi vélekedés sem lehet kétséges: a mérleg billen. Csak az tesz ilyent, aki valamit életre-halálra bizonyítani akar. Ennek tudatában nem lehet közömbös a rendezés: nem is próbál a mérleg serpenyőjébe tenni semmit a maga mentségére. Ha nincs már idő, akkor múlt sincs. Nem hagy semmit maga után.

Még egy borítékot, egy darab papírt sem, amin valamiféle indoklás állhatna. Csak mond végül valami senki másra nem tartozót, ha mozdul egyáltalán a száj, mert a test zárt rendszerén belül jóformán működésképtelen, még az sem biztos, hogy a hang a forma a létezés rendszerében. Önmagában semleges szerelmi szerv, nincsenek ugyanis ebben az összefüggésben önmagára vonatkoztatható tulajdonságai, kivételes érzékenységét, ingerlékenységét és az összes többi, önmagában is ingerlékeny erotikus zónával való szoros, bensőséges idegrendszeri viszonyát akkor árulhatja el, saját szervi képességeit csupán akkor kapcsolhatja az ösztönműködés folyamatának egészébe, ha közvetlenül kapcsolódhat egy másik egyed testéhez, tehát elmondhatnánk róla, hogy az egyetlen olyan szerelmi életben használatos szerv, amely egy terv kibernetikáján belül eleve nyitott, szóra nyílható és csendet takargató, hiszen anatómiai szempontból is nyitott, egyetemesen pedig misztikus, mivel ősidőktől eleve adottan szunnyad benne a másokra való nyitottsága, és ilyen értelemben szervi párja a képzeletnek. A képzelet pedig szó és csók, és mégis mond végül valami senki másra nem tartozót, ami szertefoszlik ugyan a kimondás leheletével, mégis túlélheti mindkettőjüket: mi ketten most már mindig itt vagyunk, a vonat áll velünk, és fut a táj, elsuhan folyónk, erdőnk, csillagunk, kint visszhangzik, bent csukva marad a száj, kint változik, bent minden úgy marad, mi nem mozgunk, mi nem megyünk tovább, míg fent az égen felhők fulladnak, és rohanva visszaintenek a fák, már hinni kell, mit hittél gyermeteg gyermekként, hogy a távoli hegyek megindulnak, és itt bent az emberek csak ülnek együtt, és nézik szótlanul, hogy házuk, kertjük lassan elvonul, de ők itt élnek változatlanul, a sínen túl, csak mi búcsúzunk. Emlékeztem még, milyen verset írt diákkorában, nagyon kevesen értették meg, egyszerűen félnótásnak nézték, én csak sejthettem, hogy az akkori kudarc valószínűleg a fiókba kényszeríthette, amit esetleg később leírt.

És egy dosszié valóban tele volt verssel, ebből választottam ezt a vonatosat. Futja bőven az örökségből, ezt vésetném verssorokba tördelve annak a büszke antracitmárványnak az üresen maradt hátára a temetőben, ahol amúgy is „méltatlanul” szerepelne a neve, mert az utolsó lehetőséget, a felmentő ítéletet az ősök csontvázbírósága előtt amúgy is eljátszotta azzal, hogy a város igazi rotációs papírra kívánkozó bűnözője lett. Ezért volt annyira tudatos a hamvak szétszóratása. Ott lent úgysem értenék, hogy szeretni sokféleképpen lehet.

Ott lent, ahova elmentem, vagy inkább elzarándokoltam, hogy lássam azt a helyet, mert tudnom kellett, látnom a keréknyomokat, a kirajzolt vonalakat, a rendőrség elhagyott cölöpjeit a sárga műanyag sávokkal, melyek régen szerepüket vesztették, azon a helyen akartam látni, hogy mit láthattak, ha sétáltak a parton, ahogyan sötétedett, vagy mégsem. Mit láthattak a túloldalon, a hattyúkat talán? Néztem, a vízben látok-e halakat kúszni a hínárok között, mit látok a sima palatükrön, amibe felhők mártották fehér krétahabjukat, mintha eltakarnák azt, mit látni véltem odalent a mélyben, nem halak úsztak, hanem egy madár szeme meredt rám a bányató vizéből, egy halott madár bukott fel, hogy lássam, a lelke teljesítette küldetését.

Hogy én így képzeltem el a jelenetet, még egyáltalán nem biztos, hogy minden így is történt. Mintha a fejemben kóválygott volna a holtak közt eltöltött idő, leginkább az elvarázsolt kastély torzító tükreire hasonlított. Rengeteg eltorzult testet láttam életemben, de azok főleg betegségek következményei voltak, és nem maradt rajtuk már semmi megrázó, semmi részvétteljes, csak a lét vége enyészett, amin éppúgy kiütköztek a bomlás nyomai pillanatok leforgása alatt, mint bármely más szervezeten, de sohasem láttam kiterítve ilyen módon valakit, akit ismertem, mégsem rémültem meg annyira, talán mert tudtam, hogy képes vagyok legalább magamban helyrehozni a kárt, összerakni a kép szétszaladt darabjait, a mozdonyt, ami elromlott. Keresgéltem hozzá az alkatrészeket. Mert olyan mechanikusan működött körülötte minden. Végül is a sínen maradt, ahogyan át tudtam érezni első látásra: nem kisiklás történt. Igazából nem akart azokra hasonlítani, akik úgy is dőltek el sorban és észrevétlenül, ahogyan éltek. Legalább egyszer nem akart.

Azon töprengtem csak, hogy ezek után vajon miért nem hasonló módon végzett saját magával is, esetleg felvághatta volna az ereit. Miért készítette oda az ülés alá a kézigránátot? Legalább egyszer nem akart vesztes lenni.

Talán az idő sürgette, nehogy előbb felfedezzék, mielőtt elfolyna a vére. Talán azért, mert látott már holttestet, melyet hasonló módon csonkított meg a lövedék, és tapasztalatból tudta azt is, nem mindegy, hogyan találnak rá a holttestekre, tehát hagyott magának annyi időt, hogy felöltözzön; egy férfi, különösen egy gyilkos egy ilyen jelenetben nem lehet meztelen. Most biztosan nem akart. Mert tisztában volt saját meztelenségének fogyatékosságaival, és talán éppen ez az, ami Ninához olyan szorosan kötötte, aki talán az egyetlen lehetett az életében, aki valami szépet látott benne, és mindegy végképp, hogy kívül vagy belül, de ezt takarni akarta, mert a szépség csak a másik szemében tükröződik, ha nincs ilyen tükör, akkor az a parányi is veszve marad.

Mint a holt lelkek vonatának kalauza, az ingét is begombolta, felvette az állomásfőnöki egyenruhát, kényelmesen elhelyezkedett, hátranyúlt, és a vezetőülése mögött kibiztosította a kézigránátot. Azért éppen ott, mert csak néhány halálos repesz hatolhatott át, amely gyorsan és biztosan öl, de nem roncsolja szét az egész testet. Ülve maradt, kényelmesen hátradőlve, mint aki jól végezte dolgát. Így temette el saját magát. Elölről nem is látszott rajta semmi. Fontos volt neki az elrendezés a mellette meztelenül elnyúló hófehér testtel, ahogyan egy festőnek a vásznon, hogy pontosan úgy maradjon meg az emberek emlékezetében az állókép, ahogyan ennek a tragédiának rögződnie kellett, és az első szemtanút is ez a látvány fogadja, így örökítse meg az igazságügyi szakértő kirendelt helyszínelő fényképésze és a bulvársajtó hiénái. Megnéztem őket, bár ne tettem volna.

(A kötet az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a budapesti Magyar Napló gondozásában.)