Nagy Abonyi Árpád
El Lisszabonból

Esti Kornél hétfőn, éjjel tizenegy felé érkezett Lisszabonba, a hamis szerelmek és a lopott csókok városába. Most azonban szerda hajnali öt óra van, s mögötte tíz eltöltött nap a Tejo partján, tíz eltöltött nap Alfama sikátoraiban, tíz eltöltött nap Bernardo Soares városában.
Esti gondosan behúzza maga mögött a kis panzió ajtaját, és leteszi bőröndjét a járda kövezetére. A pirkadat arany fényeiben úszik a város.
Most nem hallja a felső emeletről a bánatos zongoraszót, mint az elmúlt, forró délutánokon. Mélyen beszívja a hűvös, hajnali levegőt, és Joanára gondol, a tulajdonos szomorú, fekete szemű lányára, akit soha többé nem fog látni. Nem látja majd hosszú, barna ujjait, amint a billentyűket érintik, nem látja majd a kis kék eret lüktetni nyakán, s nem érzi magán a lány okos, mindentudó tekintetét.
A szűk kis utca lejtője a főutcára vezet, amelyen hamarosan megjelenik az a szürke autó, amely kiviszi az állomásra, ahol már takarítják a vonatfülkét, melynek koszos ülésén hátradőlve éri majd a felismerés, mintha csapóajtó nyílna föl valahol a mélyben, hogy mindaz, ami ezután vár rá egy szépség és csodák nélküli világban, számára már tökéletesen mindegy. Egy előre leélt élet, gondolja majd Esti, és unottan kinéz a fülke ablakán.
Most azonban még a panzió ajtaja előtt áll, és a távolba tekint, az öböl szürke vizére, amely hamarosan csillogni fog a lassan emelkedő nap sugaraiban. Esti megragadja a bőröndjét, és elindul az utca lejtőjén, le, az öböl felé. Orrában még érzi a fűszeres csirkecombok illatát, amelyet minap egy szakállas, utcai árus készített parázson a standja előtt, még érzi az óceán felől fújó széllel érkező halfüstölők szagát, és a macskakövekről felszálló pára hűvösét.
Ekkor megáll egy pillanatra, és felnéz a lassan világosodó égre, a házfalak között kifeszített, most csupaszon lengő szárítókötelek között. Egy sirály úszik át az ég vizén.
Elindul, majd egy kis térre érkezik. Egy fehér tornyú templomot lát, és ekkor eszébe jutnak a sárga, fojtó otthoni délutánok, a méla a harangszó, a kutyaugatás, a lebegő porszemek a fák levelei között átszűrődő fénycsíkokban, eszébe jut az álmos bácskai városka, amelyben úgy alszik minden, mintha a világmindenség tévedés volna.
Aztán hirtelen teljesen kivilágosodik, a színek megváltoznak, a sikátorban lassan mozgolódás támad. Nyikordul a templom melletti épület ajtaja, és egy pap lép ki rajta, kezében egy tálcával. Sietős léptekkel a templom felé tart. A tálcán három gőzölgő csésze.
Még néhány perc, és Esti leér a főutcára. A bizonytalanul lengedező szél, mint egy formátlan zászló lobog felette.