Szilágyiné Szabó Ágnes
[Fasírt, paradicsomleves]

A halottasház nem volt annyira szörnyű, mint gondoltam annak előtte. A május tudata elviselhetővé tette a komorabb délutánokat is, meg azt, hogy három napja nem ettem. A cseresznyefák leszédülő virágai úgy szálltak a lábam elé, mintha hópelyhek volnának. Csend – csend – csend: ropog a lábam alatt a sok szirom.

Azt mondják, meghalni is akarni kell. A nagybátyám talán nem akart, nem igazából akart meghalni. A vendéglőben halat pucoló szakács úgy tizenegy körül hallotta, ahogy egy szárcsa vergődik kinn a tóban. A nád közt szárnyra kelt, de aztán visszaesett újra. A szakács semmit sem látott a ködös sötétben, vissza is húzta bekötött fejét a konyha biztonságos, langyos melegébe.

Éhes voltam. A medikustársak (akik nem maradtak ki, szégyenükre, mint én) úgy mondják, boncolás után nincs jobb egy Túró Rudinál. Erre gondoltak, amikor a feltárt koponyából begörbített mutató- és középső ujjuk segítségével kiemelték az agyat.

Én valami húst ettem volna. Fasírtot, vagdaltat, hasét (velőt?), menzás, kissé híg krumplifőzelékkel. Szeretem a krumplifőzeléket, meg a spenótot is, tükörtojással. A sárgáját folyósan, tunkolni a kenyér hajával.

Négy napja loptam egy kiflit. Kétszer-háromszor megkerültem a péksütemények gondoláját, legjobban tigriscipót szerettem volna, mert annak isteni a roppanása, de az álmennyezetből kikandikáló kis kamera arrafelé figyelt. Minden be van csövezve, polgártársak, minden ebben a boltban, ebben az országban, kivéve a babafürdető szerek polcait, higgyék el, kipróbáltam.

Épp a kiflit rágtam, amikor megjelent a biztonsági őr. Már a közepét toltam be a számba, a babacuccoknál, amikor megjelent. Az inge váll-lapos, a cipője olcsó, de tiszta, a fülében ott az elmaradhatatlan hallgató.

–  Danubius? – kérdezem mosolyogva.

–  Slágerrádió – mondja, így egyben.

Nem kérdezett semmit. Állt mellettem, amíg a csücsköt rágtam, szenvtelenül, huszonöt forint, tíz cent, ha úgy tetszik, európaiul.

Tehát a boncterem, a boncterem helyett a hullaház. Hideg, itt is hideg lenn a pince mélyén, már most a föld alá dugják őket. Nekem kell azonosítanom. Az átázott személyazonosságit hozzák nájlonban, nézem a képét, az arcot. Tóth Gábor, gépszerelő, mondja az írás. A hamuszürke talpat nézem, ahogy kikandikál a lepel alól, aztán a szétázott, jellegtelen, nyitott szemű arcot: az őr néz rám tétova lassúsággal, ahogy forgatom a számban a kifli utolsó darabját.

Aztán érzem a kockás kőpadló hűvösét, ahogy hozzám ér a nadrág és az ing közt; meg a boncnok izzadt kezét, ahogy fölemel, föltámogat.

A nagybátyám – mondom én, pedig dehogy, az őr nézett rám végig, az őr, meg az éhség, a krumplifőzelék, a fasírt, a fasírt, a paradicsomleves.