Szilágyiné Szabó Ágnes
[Apám]

Apámat persze én öltem meg, a szanatóriumban, egy párnát szorítottam a fejére, hogy haljon már meg, ne fájjon neki semmi. Előtte kitoltam a kórteremből, megbillentve a rokkantkocsit, vigyázva, hogy az apám testéből ki- és bekígyózó csövek mind a helyükön maradjanak. Kiszlalomoztam vele a teraszra, és a zsebéből elővettem az utolsó pakli cigarettát, amiért két napig könyörgött a fiatal ápolónak.

Apámnak minden zsebében volt egy öngyújtó.

Az egyikkel meggyújtottam a cigarettát (évek óta leszoktam), most letüdőztem a füstöt. Apám vágyakozva nézett, az ajkai közé erőltettem a szálat, az állát alulról tartani kellett. A csövek vigasztalanul tekergőztek.

Szeretlek, mondtam neki, amit gyerekkorom óta soha, és aztán – a végén, minden után – örültem, hogy kimondtam.

„Ma még nem ittam kávét” – suttogta hihetetlenül tiszta hangon, aztán elcsevegtünk még nevetgélve, éppen úgy, mint fiatalkoromban, amikor reggel behozta az újságot, s beszélgettünk, mint a kamaszok. Betoltam végül az automatáig, vettem egy kávét, és visszakínoztam az ágyba. Az infúziós cső beakadt az állványba, láttam, ahogy a branül megfeszül a csonttá aszott karban.

Aztán fuldokolni kezdett. A koffein felpezsdítette a testét, valahol az erekben megindult egy beakadt rög. A párna, amit az arcára szorítottam, fényes volt a köpettől, senki se látta, csak a másik néma halálraítélt, riadt, gúvadó szemekkel túlnan, a szemközti ágyon. A dobozt meg az öngyújtót kivettem a zsebéből, beleerőltettem a farzsebembe – ősz volt, azt hiszem, meg tél, és nem éreztem mást, csak homlokomon egy rozsdás vasdarab hűvösét.