Szögi Csaba
Rakjatok be a gumiszobába

I
belevizeltem a mosdóba
nincs klór a borzlyukban
de ez nem az
a szememből kiolvadó só
marja a szememet

nem az a perc fáj ami
számít hanem a
szám amit percenként
rongyosra rág
az ördög
a vészbanyák lüktető ülepe
se lehet véresebb
rőtbarna tintától áztatott
ha feszülve ír benne
az ördög golyóstolla míg rajta
fonnyad
sok kárhozott pajzán pápa
ánusza
nem merem kijelenteni
aludtam-e vagy
álmodtam csupán az imént
a lidérc zihált a
mellemen miként a
fagy ha szíja dagasztja
magvait az új rendet
rendelő pusztulásnak
a pusztán

repedjen meg a föld
a világ szeme
s az ég ahol ő
jár lássam innen
lentről mint dobál
halál élőt s hallhatatlant
egyetlen máglyára
rá

(tényleg csak az ördögit az
ördögit jaj benne vannak
a nevem magánhangzói
tényleg csak az ördögit
kéred bármilyen démoni
már nem is jó)

hányni fogok mindjárt
egy kiló só a szemhéjamon
kiló per szemhéj
megszórom vele az éjszakát
fűszeres szeméremajkú reggelek a
küszöbön
aludtam én egyáltalán
vagy már megint a
meredő fakanál a marokban
s kavargattam éber
álmaimat maghasadó hajnalizzadásig

II
ó hát csak nyugodtan
rakjatok be a gumiszobába
engemet s nem törik nem
reped meg körülöttem a
világ kérge konok
kőhomlokommal hasába ha belebokszolok
(kavargatom a teámat higgadtan a
borzlyuk éles húsomat
süketítő kemény szegletei között)

elvetettem én az én szerelmem
kihűlt ölében a mérges
magvakat
várom várom gondolatban
még mindig megvakarom a
helyét hogy keljen már ki
a patvarba szökkenjen már
szárba az a búvalbaszott szerelem
kit eleddig egyfolytában nagybetűvel
szólítottam hát ezt neked kicsi
vagy kelj ki szökkenj szárba
hogy ápolnám az anyádat velem
ne szórakozz tovább

s éppen tenéked mesélem mindezt
énvelem egyet csirrenő csárdás
galambom igen neked hogy
még most is őt látom minden
árnyékban és moccanásban
ahogy most is itt így végignézek nagy
őzbarna szomorú szememmel
a horizont görbületén ő vakogja
tétova panaszát szemhéjam belső
csillagvásznának gyöngyöző feszülésére
a tea ízében is ő van az asztalterítő
színében és visszájában a lámpa sikoltó
bálnaolajában
a jéghegy cukorsüvegében
bennem és
benned is
egyetlen szerelmem nincs
mese sodrok még töltök
gyújtok pödrök taszítok és
füstködöt köpködök a szememre
hogy a mai nap ablakára már végleg
ráborítsa éjszín köntösét a
jótékony feledés
(hátamban kés
na és)

belezz ki kérlek tégy rabszolgáddá
na hadd nyújtsak parazsat a cigarettádhoz
mit kéthetente dacból elszívsz
így lázadsz az asztmád és az isten
ellen a rendszer nem izgat
jóízűn nyújtózol az egyszemélyes
kartonágyadban kékszín
halálvágyadban a pusztán a pusztán
pusztán egy kép vagy kenderféreg rágta
éterszagú elmém mélyén
egyetlen kép az egyetlen kép
mire még kíváncsi vagyok
mire még legutoljára rátárom
fáradt szemem csikorgó kendertől
vörös kapuját utánad már
semmi nincsen lehajtom a
zsalut elfújom a gyertyát
elköltözött a kincsem a városból
egy kizárt kutya ugatja a holdat
az utcám sarkán még aztán
elenyész az utolsó hang is a
félhomályban táj a tájban
színházi remix megyek vizelek
meglátjuk mi lesz
(miles militis masculinum)
vége mára vége vége bezár
a borzlyuk.