Beszédes István
Zigóta

Amikor a fontosnak vélt részletkérdések
irányába terelődik minden, amit csak mondani
akartál, olyan leszel, mint a némafilmben az énekes,
a zongorakíséret végleges, de az emberi hangot már
nem hallani; minden amit hangosan megneveznél
a részleges, és a mágnesességét elvesztő egész elenyészett,
a száj csak tátog, akár a levegőtlen térben,
akár a hullámok fölé repülő halak:
egy teljes szólamon át fuldokolni érdem.

*

Az énekes szobra olyan szobor, mint a többi,
fejét a guanómáz fehérre festi, ahogy a magas csúcsokat
az előkelő jég, amiben egyedi, hogy a szája sarkig tátva,
és amilyen nagy a művész, a száj is akkora,
hogy a madarak bele is fészkelhetnek végül,
minél odvasabb a száj, annál testesebb madár;
van ideje, a néma áriája végtelen, megvárja,
míg a tojásból kikel, kivárja míg a fióka jó falat lesz,
s az éj leple alatt ráharap.

*

A tátott száj mintha szájsebészre várna,
közelít már bizonyára a doktor úr, érkeznek mind
a műszerek (terpesztők, csontcsípők, tükörszemek):
miről is szólhatna a műremek a nyálelszívó cső-sereg
között egy ilyen szájból?

*

Mélységes csönd van, ki tudja, mióta:
fekete buborékok a száj fölött, egyikben zigóta,
a másik hólyag börtön, benne
néma kórista lebeg.