Döme Szabolcs
Mint a légycsapó

– Elnézést. Merre találom a húskonzerveket? – kérdezte Szabó Zaharia.

– Az utolsó előtti sor végén. Az ételízesítő kockák és az instant levesek mellett. Arra...

Az áruházi alkalmazott, miközben útba igazította Zahariát, egy bevásárlókocsiból chipseket rakosgatott az egyik polcra. Felemelte a karját, és bizonytalanul mutatta a konzervekhez vezető utat.

– Köszönöm – mondta Zaharia. – Tehát a kozmetikumok után jobbra, egészen a hűtőpultokig. Utána pedig ...

– Nem – mondta a piros egyenruhás fiatalember. – Figyeljen rám! Itt visszamegy egészen a sor legvégére, a zöldségesládákig. – A ládák felé mutatott. – Látja, ugye? Ott. Aztán balra, és egyenesen. Meg fogja találni – tette hozzá. – Az ételízesítő kockák és a levesek mellett.

Karján a kék, műanyag bevásárlókosárral Szabó Zaharia elindult a megadott irányba. Elsétált az üdítőspolcok, a szeszes italok mellett. A zöldségekhez ért, balra fordult. A keresett sort könnyen megtalálta. Mintha csak egy labirintus egyik újabb szakaszához ért volna, belépett a két méter magas polcok közé. Kellemes, halk zene szólt. A mennyezetről szétáradó fehér műfényben szinte vibrált a sok színes csomagolás. Savanyított zöldségek, különböző liszt-, étolaj-, cukor- és tésztafajták sorakoztak az egyik, pudingok, fűszerek, halkonzervek a másik oldalon. Zaharia mindebből már sejtette, hogy jó helyen keresgél. Nézelődve haladt előre, s csakugyan, az instant levesporok mellett, ott, ahol az egyenruhás mondta, megpillantotta a húskonzerv-halmokat.

Megállt. Leolvasta a különféle konzervek árát, kiválasztotta a legmegfelelőbbet, a bevásárlókosarat áttette a bal kezébe, aztán levett a polcról három darab 400 grammos „Hamm” nevű szaftos húskonzervet. Visszament a sor végére, és a hűtőpultok felé vette az irányt. A henger alakú bádogdobozok ide-oda csúszkáltak kosara alján.

– Húsz dekát kérnék ebből a sajtos-zöldséges szalámiból – Szabó Zaharia a pult vastag, domború üvegén át egy fehér héjú szalámirúdra mutatott. Majd megismételte: – Ebből. Húszat.

– Szeletelve? – kérdezte a hentes a pult túloldaláról.

– Szeletelve – mondta Zaharia.

A hentes levágott egy darab szalámit, és megmérte a súlyát.

– Huszonhárom deka lett. Megfelel? – érdeklődött.

– Rendben – hagyta rá Zaharia.

A hentes becsomagolta a szalámit. A csomagolópapírra egy vonalkóddal ellátott címkét ragasztott a szalámi hivatalos nevével és az árral.

– Tessék – mondta a fehér köpenyes, és a pult fölött átadta a huszonhárom deka súlyú, felszeletelt szalámit.

A csokoládéféleségek áruházon belüli elhelyezkedését pontosan ismerte. Fülében a kellemes háttérmuzsika dallamaival beszerzett még két tíz dekás csokoládétáblát: egy mazsolás-mogyorósat, és egy meggyes-tejszíneset. Már csak a fizetés volt hátra.

Karjaikat csápszerűen nyújtogatva, a pénztárosok villámgyors, gépiesen ismétlődő mozdulatokkal kapkodták fel az árucikkeket a kopott, fekete futószalagról, melynek mozgását egy elektronikus pedál segítségével ők maguk szabályozták. A vonalkódolvasó gép piros fényű érzékelőlapja elé tartották a vásárolt termékeket, majd továbbcsúsztatták őket egy kiszélesedő fémpultra. A vásárló erről a pultszerű kiszögellésről már birtokba vehette a különféle árukat, melyekre igényt tartott, és amelyeket pénz ellenében kaphatott meg.

Szabó Zaharia már a bevásárlókosarába nyúlt, és megfogta az egyik csokoládét, hogy a futószalagra tegye, amikor a pénztárgéphez vezető karámszerű korlátok között szemtelen egyszerűséggel megelőzte őt egy fiatal lány. Zaharia ijedten hátralépett, a csokoládét visszaejtette bevásárlókosarába, a húskonzervek egymáshoz ütődtek. Amint felocsúdott, indulatosan végignézett a lányon, aki fittyet hányva az illemszabályokra, elévágott.

Görkorcsolya volt a lábán, ez magyarázhatta feltűnésének gyorsaságát és váratlanságát. Feszes, fekete, térdig érő nadrágot és vállpántos fehér blúzt viselt, mely fedetlenül hagyta csaknem egész vállát. Gerincoszlopának finoman ívelt, puha körvonala blúza alól kígyózva tűnt elő. Szőkésbarna haját hajgumi fogta össze. Izmos, vastag combjai és gömbölyű feneke azonnal felkeltették Zaharia érdeklődését; korábbi nyugtalansága új irányt vett: az ingerültséget könnyű, bizsergető érzés váltotta fel, mely fejétől – így érezte – mellkasa és hasa felé áramlik.
A görkorcsolyás lány egy fél literes ásványvizet és egy doboz kekszet tett a futószalagra. A pénztáros megnyomta a pedált. Szabó Zaharia is a szalagra rakta a becsomagolt szalámit, a csokoládékat, és a három „Hamm” húskonzervet. Egy fémállványra, a többi üres bevásárlókosár tetejére tette saját, üres kosarát. Egészen közel állt a lányhoz, ha akarja, egy pillanatra ráteheti a kezét a fenekére, vagy csak végigsimíthat rajta, aztán úgy tehet, mintha véletlen lett volna. De Zaharia uralkodott magán, nem csinált semmi meggondolatlanságot.

A pénztárosnő megkérdezte a lánytól, hogy szeretne-e az ásványvízen és a kekszen kívül még valamit vásárolni, valamit, amiről időközben megfeledkezett. Ő nemmel felelt, és fizetett. Gurulva közeledett a mozgólépcsőkhöz.
Zaharia nem akarta szem elől téveszteni, kapkodva fizetett, egy „Köszönjük a vásárlást!” feliratú nejlonzacskóba dobálta a konzerveket, a csokoládét, a szalámit, majd a lépcsők felé iramodott. Igyekezetében a visszajáró pénzt már meg sem várta. Révült tekintettel vette üldőzőbe az ingerlően szemtelen, vonzó, fiatal, görkorcsolyás lányt, aki a mozgólépcső korlátjába kapaszkodva az áruház földszinti kijáratához tartott.

Szabó Zaharia úgy tíz-tizenöt méteres távolságból követte. A lány törzsét kissé előredöntve, karjaival egyensúlyozva – mintha a levegőben evezne – szlalomozott a járókelők között. Szinte keresztülúszott az embereken: könnyű szellőként suhant át a lomha testek rengetegén. Zahariának szednie kellett a lábát: a zacskóban összekoccantak a bádoghengerek, a csokoládétáblák rudakra törtek. A görkorcsolyást követve alig tett meg kétszáz-kétszázötven métert, már a száján kapkodta a levegőt, és csak a nyilvános feltűnéstől való félelme akadályozta meg abban, hogy futni kezdjen, amikor lemaradva veszélyes távolságba került tőle. Zahariának azonban szerencséje volt: egy közlekedési lámpa megállította a ruganyos lábmozdulatokkal tempózó lányt.
Az átkelőhely előtt, a zöld fényre várakozó emberek között sikerült egészen közel férkőznie hozzá. Szabó Zaharia erőt vett magán, és megszólította.

– Jó napot! … Mhh-mhh … Szia! – mondta krákogva, amint kissé kifújta magát. – Szia! – ismételte meg hangosabban. A lány meghallotta, hogy hozzá szólnak, s tágra nyitott szemmel Zahariára nézett.

– Az előbb, az áruházban találkoztunk – kezdte Zaharia. Várt egy kicsit, de a lány arca teljesen kifejezéstelen maradt. – A pénztárhoz vezető korlátnál – folytatta. Ekkor a gépjárműoszlop előttük, az úttestre festett záróvonalnál megállt. Az út túloldalán, a gyalogosforgalom haladását szabályozó lámpa fényjelet váltott.
A vigyázzállásban álldogáló, piros emberi alak kialudt. Alatta egy zöld, mozgásban lévő embert felidézni hivatott ábra gyulladt fel, engedélyt adva a gyalogosoknak, hogy a zebrán átkelve jussanak közelebb céljaikhoz.
Ők ketten is elindultak. Zaharia idegesen forgatta a fejét, kellemetlenül érintette, hogy a beszélgetésbe, melybe éppen csak belekezdett, az átkelés miatt kényszerű szünet ékelődik. Az első járművek sofőrjei, míg várakoztak, idegesen ütögették a kormánykereket, bosszankodva nézték a zebrán lemaradó gyalogosokat. Amikor átértek, Szabó Zaharia tovább folytatta az ismerkedést:

– Valahonnan ismerős vagy nekem. Találkoztunk már? – Zaharia természetesen tudta, hogy még sohasem látta a lányt. Valamit azonban mégis mondania kellett. – Engem Szabó Zahariának hívnak. Talán a színházban. Vagy a buszon – mondta. Remélte, végre a lány is megszólal. – Neked mi a neved? – kérdezte végül.

Míg Zaharia beszélt, a lány folyamatosan ingatta a fejét, és szabad tenyerét – másik kezében a zacskót tartotta – tanácstalansága jeléül felfelé fordította. Ő lassan gurult a korcsolya nyolc kerekén, Zaharia gyorsan sétált mellette.

– Biztosan a színházban – ismételte meg Zaharia.

– Petri Gorkának hívnak. Színházba nem járok. Esetleg az üzletben – mondta Petri Gorka. A hangján némi bizalmatlanság érződött.

– Melyik üzletben? – kérdezte. Egészen közel hajolt a lányhoz.

– Egy virágüzletben dolgozom – mondta Petri Gorka.

– Akkor onnan. Persze – bólogatott egyetértően Zaharia.

– Mit akar tőlem? – kérdezte Gorka.

– Beszélgessünk – mondta Zaharia.

– Ugyan miről? – kérdezte a lány.

– Akármiről. Amiről csak akarsz – felelte Zaharia.

– Nem bánom – mondta végül Petri Gorka. – Tudok egy jó kis kávézót. Menjünk oda.

A levegő poros volt és száraz. Egy közeli sütödéből sülthús és fűszerek szagát sodorta a szél. Abban a keskeny sávban, mely az égboltból az épületek és a fák lombjai között látszott, egy buggyos, rojtos szélű, Afrika-alakú bárányfelhő lebegett.

A kávézó hűvös belső helyiségében foglaltak helyet. Rendeltek egy-egy italt, majd – ahogy az már szokás – mindenféle érdektelen témákról kezdtek társalogni, csak azért, hogy a csönd hosszabb, kellemetlen beálltát elkerüljék. Aztán Petri Gorka megkérdezte:

– Zaharia, van ennek az egésznek bármi értelme? – Összefont karokkal az asztalra támaszkodott, a fejét lehajtva egy pillanatra felülről a saját melleire pillantott, majd Zahariára nézett. Szabó Zaharia – talán csak zavarában – komolyan vette a kérdést.

– Ez csak a viszonyítási alapul kiválasztott helyzettől függ. Az pedig, hogy mit teszel viszonyítási alappá, kizárólag tőled függ – válaszolt nyugodtan Zaharia. Majd közömbösen megkérdezte: – Egyébként mit értesz az alatt, hogy „értelme” ?

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen okos vagy – mondta Gorka. – Azt hittem, csak fel akarsz szedni.

– A kettő nem zárja ki egymást – mondta mosolyogva Szabó Zaharia. Kortyolt egyet a söréből. Kinézett egy pillanatra az ablakon, majd megkérdezte: – Tudod mi a különbség alkotó és alkotás között?

– Persze – mondta habozás nélkül, incselkedve a lány.

– Nem hinném – mondta Zaharia. Gorka ivott a limonádéjából, kíváncsian várta a folytatást. – Az alkotó ok. Az alkotás csak okozat. De ezt mindig mindenki elfelejti. – Rövid szünetet tartott. – Egyik sem létezhet a másik nélkül. Az alkotás a hajdani alkotófolyamat tárgyi emléke. Nem több. E szóbeli különbségtétel pedig – alkotó–alkotás –, mely a saját tapasztalataim, emlékeim felhasználásával meghozott döntésem nyomán nőtt ki a jelen csöndjéből, teljességéből, szintén csak holt mű.

– Te kis okos. Cuki vagy, Zaharia. Olyan prófétikus – mosolygott Petri Gorka. – De mi van, ha be akarsz engem csapni? Azért mondasz ilyeneket. – Petri Gorkát tényleg szórakoztatták Szabó Zaharia szavai. Eszébe sem jutott komolyan venni őket. Lábait görkorcsolyástól keresztbe vetette, a hajával játszott.

– Igazad van. A szavak többsége érdekvezérelt. Cél eléréséhez használt eszköz. Mint a légycsapó. Ilyen értelemben nevetséges ostobaság céltalannak, vagyis őszintének tekinteni a szavakat. És persze azokat az embereket is – folytatta egyre nagyobb lendülettel Zaharia –, akik saját szükségleteiket olyan pénzből fedezik, melyet a szóhasználat különféle módjai révén kerestek meg. – Szabó Zaharia elhallgatott, kortyolt az italából, aztán lehajtotta a fejét, mint akinek bűntudata van, és a poharába nézett. – Undorító ezeket a dolgokat kimondani – szólalt meg ismét, nyugodtabban. – Ne haragudj – mondta végül.

– És te, Zaharia? Te mire használod a szavakat? – kérdezte Gorka.

– Egymás másolatai vagyunk – mondta összefüggéstelenül, minden bevezetés nélkül Zaharia. – Egymás másolatai.

Ezután néhány percig csöndben ültek. Gorka az itallappal játszott.

– Holnap délután eljössz velem görkorcsolyázni? – kérdezte aztán Petri Gorka Szabó Zahariától.

– El – válaszolta valamivel vidámabban.

Mindketten elfogyasztották az italukat, fizettek, és kezükben a „Köszönjük a vásárlást!” feliratú nejlonzacskókkal távoztak a kávézóból. Ekkor már alkonyodott: a napkorong az ég legalján a sárga felhők között, egy pohár víz felszínén lebegő, narancsízű pezsgőtablettára hasonlított.