Gergely Tamás
Tűnnek a falban el

Az egyik még visszanéz. Vadmalacot zavarja a tekintete. Mert olyan, mintha az ő viszonyulását koldulná. Bekapcsolni őt abba, amiről maga nem tehet.

Aztán megy mégis tovább. Mintha az illető belenyugodott volna sorsába. Az elmúlásba, a kikényszerítettbe.

Vadmalac rohanna, rántaná vissza, de az út túloldalán áll, mintha az időbe, autók húznak el előtte, mintha zöld pufajkában a vízbe. „Ne marháskodj, mondja Malacka, és tartja vissza, hiszen csak festmény.”

Zöldkabátosan bele a zöld vízbe. A garázs ajtajába. Mert valóban az, festmény a rohadó fán, hát akkor?

Tűnnek a falba. Vadmalac vizsgálja, mért az ő felelőssége?!