Mihályi Czobor
A gyászoló kis fekete menyasszony
(Részlet a megjelenés előtt álló Angyalok rozettájából)

Miközben Rideg Alajos az Apatini út páratlan oldalán egy tágas kapualjban cipőjének sorsa fölött bánkódott, jelenés futott végig a pillanatok alatt elnéptelenedett utcán. Nem is futott, hanem csupán erőteljes léptekkel haladt. Forzanto! Furioso! – villantak át a zenei műszavak a látványtól lebénult muzsikus (és egy kicsit zeneszerző) komor gondolatai közt. A látomás valóban dühödten, határozottan és erőteljesen haladt az utcán. Bizonyára az uszodából vagy a városi strandról tartott hazafelé, útiránya erre utalt. Viszont a fehér, alig a tompordomborulat alá érő, ujjatlan ruhát viselő lánynál nem volt strandtáska, sem napozógyékény, sőt egyedül volt, ami szépségét és fiatalságát tekintve eleve képtelenségnek mutatta, hogy vihar előtti fürdőzésből indulhatott volna haza.

Nem nézett be a kapualjba, sem jobbra, sem balra nem vetette tekintetedét, csak lépdelt határozottan a felhőszakadásban párolgó aszfalton, mezítláb, papucsait bal kezében lóbálta. Dacosnak tűnt és határozottnak. Combja, vádlija meleg aranykakaó, hátközépét verdeső, ázott hajzuhataga antracit, és a minden egyéb lényegeset elfedő nyári ruha, szemtelenül megkurtított görög khitón pedig a szürkületi sötétségben világítóan fehér. Ahogy nedves, peremén az aranybarna tónustól elkülönülő, az elefántcsont és a babarózsaszín között – ázott májusi orgona – elképzelhető talpa a járdához csapódott, Rideg Alajos úgy érzékelte, a lány a talaj fölött jár, mikroszkopikus vízpermet szőnyegén lebeg, a természet illékonyságot adományozva igyekszik kárpótolni bánatáért, szenvedélyéért és dühéért. Látomás volt, bárki elgáncsolhatta volna jártában, annyira nem vett tudomást a külvilágról. Ragyogóan gyönyörű, csodálatosan magabiztos, da Vinci arányképlete alapján teremtett nő ment végig a szórványtelepülés zivatar verte utcáján, a bogyófák övezte allén. Egy angyal. És csak Rideg Alajos láthatta.

A születésétől fogva cinikus zenész (egy kicsit zeneszerző), festői és filmrendezői ambíciókkal megvert Alojz más esetben annyit mondott volna a jelenésről, hogy pirított ribanc, vagy ha választékosabban szerette volna kifejezni magát, plázacica. A senki által nem várt és senki számára örömet nem hozó ítéletidő – dehogynem: ha nincs vihar, Alajos nem találkozik a mennyei harmónia eme földi megtestesülésével, és nem ismeri fel egyetlen pillanatban az univerzum sokszoros összetettségét, amely minden lehetőséget magában rejt, és ezek közül csak az valósul meg, aminek legnagyobb a valószínűsége... (Itt már olvasó és író előtt is elveszett a fonál, kezdjük újra!) A viharból kilépő és a borzongatóan metálkék és ózonszagú jövőbe tartó porcukorangyal eltökéltsége, ruganyos esztétikuma és nőiességének szikrázó, párázó kisülései az elvetélt festőben filmjelenetet idéztek. Nem idéztek, mert ilyen filmet nem látott, hanem most találta ki. Nem Alojz, hanem Alojz számára a világegyetem. A strandról (vagy honnan) hazafelé (vagy hova) tartó tünemény voltaképpen egy gyászoló kis fekete menyasszony, az esküvőn tudta meg, hogy leendő férje, igaz szerelme percekkel ezelőtt közlekedési balesetben meghalt. A hírhozó rendőrök a násznagyot kérték a recepcióhoz, de az általános döbbenet szökőárként zúdult keresztül a termen. A gyászoló kis fekete menyasszony letépte fátylát, majd az esküvői torta szelésére készített hatalmas késsel körbenyírta uszályos szoknyáját, és amint felmorajlott az első mennydörgés (nem korábban dördült már?), kezébe ragadta a menyasszonyi csokrát és elindult. Ki a viharba. Egy helyszínre. Egy színhelyre, ami megfordította életének bársonyosan elpólyázott menetét. Nem a csokrát cipelte az esőben, hanem a papucsait, nem az élete töltötte ki a testét, hanem érzelmek: düh, bánat, szerelem, szeretet. Szellemlény volt.

Ezen a nyári délutánon a gyászoló kis fekete menyasszony volt a város legemberibb látomása. Jött aztán egy másik is, de az már csak Rideg Alajos képzelete révén kerülhet az olvasó elé.