Szalai Andor
Ezüst 1

– Azt csinálok, amit akarsz, mert van eszközöm hozzá, hidd el! Mondjuk, láttál egy jó filmet, és abban volt egy hihetetlenül jó jelenet vagy akár csak egy effektus. Mondj egy példát!
– Olyat is robotot is tudsz csinálni, amelyik az új Transformersben van?
– Mondd meg, melyik jelenet, hogy megkeressem a neten
– Az előzetesében láttam, csak írd be a film címét, meglesz....
– Látom... Olvastad, hogy ez a legjobb előzetes? Azt írják a kommentekben.
– Tényleg? Nem olvasom a kommentárokat.
– Mindig olvasd el a kommentárokat, meg néha nézd meg, ki is szólt hozzá. Csak nézd meg, mit kedvel, lehet ismerkedni is ezzel a rendszerrel. Találsz játszótársat. :) – mint én.
– Nekem most csak ilyen játszótársaim lehetnek, mert nem tudok megmozdulni, meg a szemem se kinyitni.
– Mert?!
– Mert balesetem volt, és nem megy. Nem tudja senki, mit akarok mondani, mert se beszélni, se megmozdulni nem tudok, de majd elmúlik.
– Hány éves vagy?
– Most tizenegy. Negyedikes vagyok, de nem tudom, hogy sikerül-e majd befejezni az osztályt idén
– Mikor tudsz majd felkelni?
– Nem mondta senki, illetve te vagy, aki először beszél velem, másokkal nem tudok. Ha meg tudnám kérdezni, biztos megmondanák. De veled hogy tudok beszélni?
– Azért, mert te és én össze vagyunk kapcsolva, mint két gép, amelyek hálózatban vannak. Vannak olyan eszközök ma már, amelyek érzékelik a gondolataidat.
– Tényleg? Turkálsz a fejemben? Nincs vírusod? Mert akkor a fejemben is lesz. :)
– Nem turkálok a fejedben, csak „hallom” amit mondasz még mielőtt kimondanád. Te önkéntesen beszélsz velem, én csak megszólítottalak. Egyébként vírusom nincsen, hidd el, ez biztos rendszer.
– Te hol vagy valójában?
– Valahol a közelben egy szobában, ahol van nagyon jó internet, meg nagyon de nagyon jó számítógép, amivel jó filmeket is lehet csinálni.
– 3D-ben?
– Kicsit a háromdimenziós filmeken is túl, hogy úgy mondjam, hihetőbbeket. Nézd csak meg!
– Azta! Ez tényleg tenger. Olyan illata is van.
– Igen. Illat nincs egyébként, csak elképzeled, mert élethű, amit látsz és hallasz. Valami ilyen játékot csinálunk most neked. Te irányítod a főszereplőt. Várj, csak letöltöm az előzetest. Egyébként miért nem tudsz felkelni?
– Nem tudom, balesetem volt, de nem emlékszem rá egy kicsit sem. És nem is bánom, biztos rossz lenne. Meg majd elmesélik, ha felkelek. Anyu sem mondta, nem hallotta, hogy kérdeztem. Csak mindig azt mondja, hogy fel fogok ébredni, meg jó éjt puszit ad. Én meg közben el se alszom, amikor sötét van, egyre jobban látok, de nem történik semmi. Most tudok majd kompizni, ha éjjel nem tudok aludni?
– Igen, most tudsz, anélkül, hogy használnád a kezed, vagy akár a hangodat. Ez azért van, mert a gondolataiddal gépelsz. Ez így egyszerűbb neked.
– De anyuval nem tudok beszélni?
– Nem, mert aligha hinné el, hogy te írsz, azt hinné, valaki szórakozik a nevedben.
– Akkor majd te szólsz neki, hogy tudja, hogy tudok netezni?
– Majd megüzenem, mit mondtál… :)
– Akkor üdvözöld őt, meg a kishúgom, mindenkit, aki bejött, de anyut tényleg, légy szíves!
– Átadom neki, csak megtaláljam. Nem tudom, ki az anyukád. Segíts, hogy megtaláljam a neten. Mondd a nevét!

***

– Beszéltél anyuval?
– Nem, letiltott róla a főnököm. Majd ő, azt mondta.
– De miért nem engedi? Hát nem anyunak dolgozik?
– Azt mondja, neked dolgozunk, hogy neked jó legyen, nem másnak. Meg tudunk talán gyógyítani. De míg nem tudom, hogyan, addig játszunk. Elkészítettem egy modelljét annak a robotnak, amely az előzetesben van. Látod? Forgasd el, tudod.
– Hű, ez tényleg olyan. És változtathatok rajta?
– Persze, ez a különbség a film, meg aközött, amit csinálunk. Olyan lesz, amilyet akarsz.
– Autónak akkor lenne szép, ha ezüst színe lenne, olyan, hogy mindent tükrözzön.
– Várj egy picit... Ilyen?
– Igen, na és most nyisd ki robotnak!
– Várj, az egyelőre nem megy olyan gyorsan, de csak először nem, amikor lerajzolom az egészet, akkor majd szépen működik.
– Le kellett rajzolnod?
– Nem volt nehéz, látod, hogy autóalkatrészekből áll, érdekes átrakni őket, amikor átalakul. Figyelted már? Mert miközben készül, néhányszor küldök képet. Gyorsan elkészül, olyan gépem van.
– Látom is, milyen érdekes!
– Nem is figyelted, gondolom. Most majd alakítjuk, meg tehetünk is rá ezt vagy azt.
– De csak autóalkatrészeket lehet tenni rá?
– Igen, de nézd meg nálam mi van az eszköztárban, abból tudsz választani. Ott sok autó sok alkatrésze van.
– Látom, és mit használhatok?
– Bármit, mintha legóznál. Ezek az alkatrészek. Rakj ki valamit belőlük!
– Lehet akármit, fegyvert is?
– Ha ilyen alkatrészekből ki tudod hozni, akkor lehet. Itt vagyok, és segítek, ahogy csak tudok…

– Iszonyatos tehetség ez a fiú a grafikához, azt tudtad?
– Hát igen...
– Ha ketten dolgoznánk, az ő fantáziájával meg ezzel a géppel, olyan filmet tudnánk csinálni, hogy megkeresné a számítógép árát, amivel dolgozom.
– Sokkal többet keres egy ilyen film, de erre nem lesz lehetőségünk.
– Mert? Dolgozhat a fiú nekünk így is, ágyból, nem is kell mozdulnia, ez a rendszer lehetővé teszi, hogy csak a gondolataival dolgozzon. Én vagy akár egy másik animátor meg kialakítja, ahogy akarja a figurákat, a helyszínt, mindent, olyan gazdag fantáziája van a gyereknek, hogy döbbenet. Nézd csak meg az első rövidfilmet, nézz bele, ezt ő rendezte, tervezte, minden. Küldd el a kiadónak, ha nem hiszed, megveszik, nézd csak meg!
– De ez nekünk már nem érdekes.
– Dehogynem érdekes, hát nem akarsz pénzt keresni? Meg…
– Nem kliensünk a fiú többet, és nem adhatjuk ki, amit csinált, azt sem. Törölünk kell.
– Elengedtünk egy ilyen klienset? Hát a főnököm lehetne tizenegy évesen, nekünk kellene fizetni neki. Nézd meg a filmet!
– Nincs film, barátom. A mi gépünkön dolgoztál.
– Letörölted? Hát add el!
– Nem lehet, mondtam neked régen, hogy a kliens adatai titkosak. Akkor se tudtad megjegyezni, most ki vagy biztosítva ez ellen. Letöröltünk mindent. Ja és persze nem hinné el senki.
– De miért nem akarsz keresni?
– Nekem csak ügyfelek vannak, nem kereseti lehetőségek, az adatok mindig is nagyon bizalmasak, nem adhatjuk ki őket. Mi komolyan vesszük a szerződéseket.
– De hát a gyerek haszna lenne, keresne vele, tudja ezt egyáltalán? Én mondom el neki.
– Nem fog menni. Nem találkozol többet vele.
– De ha megjelenik a neten?
– Nem fog. Majd utánanézel, és rájössz, hogy hallgatni fogsz, mint a sír. Na szia, majd várom a válaszod. Megmutatjuk neked mi van, úgyis hallgatni fogsz.

* * *

Egy hét alatt elkészült az ezüst színű robot. Emlékszem, mennyire meglepődtem, miután rákérdeztem a fiúra, hogy milyen legyen a színe, és azt mondta: egy robotnak legyen ezüst színe, hát nem ez a természetes színe? Jót nevettem rajta, és rájöttem arra, hogy ennek a gyereknek kifinomult, kiváló humorérzéke van. De többet is megtudtam róla, amíg játszottunk. Egyértelműen érzéke volt a tervezéshez, a mechanikához, és nagyszerű történeteket is ki tudott volna találni. Kérdeztem is tőle egyszer, hogy jó jegyeket kap-e a fogalmazásaira a suliban, és azt mondta, hogy igen, mert mindig előre kigondolja a történeteket, és csak aztán írja le őket. Mondtam neki, hogy jó lenne filmet kitalálni a szuperhősünkről, és megrajzoljuk mi ketten. Vártam, hogy másnapra előáll majd egy történettel, de együtt kezdtük kidolgozni. Furcsa is volt, hogy miért nem gondolkodott rajta időközben, de a választ csak később tudtam meg. A második hét végére több helyzetben is kipróbálhattuk a robotot. Voltak olyan hősök, amelyeket mindketten ismertünk, megrajzoltam egypárat, amelyeket a fiú kért, és amikor eljött a mi időnk, akkor megküzdött a mi hősünk velük. Először egyesével, azután pedig mindegyikkel. Meglepett a fiú találékonysága, figyelmessége, és az is, hogy milyen intelligens. Szerettem volna együtt dolgozni később vele, kiváló rajzfilmeket rajzolhattunk volna ketten, de első kérdésemre szigorúan megtiltották, hogy megkérdezzem a nevét, sőt: azonnal reális időben kezdték el figyelni a kommunikációt és figyelmeztettek is erre. A fiú a tizenhetedik napon nem jelentkezett, hiába kerestem. Épp arra a napra rajzoltam meg a küzdőarénát, amelyben a robot megküzdött volna a többi szuperhőssel. Rengeteg részletet képzeltünk el, hogyan nézne ki a küzdőtér, a nézőtér, a környező várost is körülírta a fiú (mert hát egy igazi szuperhős kirepíti az ellenfelét az arénából, ugyebár), tehát volt mit rajzolnom, mielőtt újra találkoztunk volna, de annyira elragadott a játék, a fiú csodálatos képzelőereje, hogy erőm meghaladva dolgoztam, csak meg tudjunk küzdeni. Beleéltem magam a csatába. Amikor elérkezett a nagy csata napja, a fiút nem találtam. Faggatni kezdtem a főnököt, hogy mi van a gyerekkel, de azt a választ kaptam, hogy nem aktuális többé a kliens, és sehogy sem tudtam kiszedni senkiből a részleteket. Egyetlen részletből tudtam csak kiindulni: hogy a fiú nem tudott felkelni. Másnap már egyre kíváncsibb lettem, hogy miért nem jelentkezik. Úgy gondoltam, elfogyott a szüleinek a pénze, de meg akartam találni, mert ha megalkotjuk az animációs filmet, talán eladhattuk volna korábbi megbízóimnak, és ketten dolgozhattunk volna tovább. Az internetes újságokban, hírekben keresve találtam egy cikket egy tizenegy éves fiúról, aki akkoriban szenvedett balesetet és kómában volt a cikk megjelenésekor már három hete. Amikor megláttam a fiú képét, valahogy megéreztem, hogy ő az én kis játszótársam. A mosolya, a modern, rövid frizurája csak sejtette, hogy ő az, akivel játszottam, de minél többet néztem csillogó tekintetét, annál biztosabb lettem, hogy ő a játszótárs.

– Láttad a mai híreket is? – szólt a fejemből a Főnök, de nem is méltattam válaszra, csak bezártam a keresőablakot, nem érdekeltek tovább a hírek, nem akartam tudni, mi lett a vége a történetnek.

* * *

És azóta is várom, hogy eső legyen, hogy megjelenjen a fiú a neten, amikor az anyja hívja, hogy menjen be, mert elázik. Ledobja, ami nála van, és gyorsan beszalad, még nedves hajjal, és amint bekapcsolja a gépet, már álmodik is... Úgy, ahogy senki sem tud. Majd elhozza egyszer az ezüst, ólmos eső, elhozza majd, elhozzák az álmai.