Vasagyi Mária
Voix humaine
(Regényrészlet)

Maestro Harmath Elemér hegedűművész és zeneiskola-igazgató, karnagy és filharmónia-alakító ismétleges eltűnésének és megjelenésének okáról és körülményeiről Venice városkában csupán Hidegh Atanász harmonikás, egykori falusi kántor, szorosabb körben népszerű nótaszerző tud egyet s mást, ígérete szerint persze titokban tartja. Alkalmi szerelmének, a csak időnként, majd egyre ritkábban látogatott s emiatt halálos bánat emésztette Ritának sikerült megsejtenie valamit, azt is – van annak már vagy ötven éve – midőn egy alkalommal a szerelmi amplitudé hirtelen csillapodtát követő, délig szakadatlan álmában az elgyöngült muzsikus fel-felsóhajtott, és ágyastársát nyelvismeretével elbűvölve kikotyogott két idegen hangzású szót, majd megjegyezte, tanárát és példaképét idézte, hogy azután hölgyének – aki szerelme minden tőle távol töltött pillanatáról folytonvást tudni óhajtott – nem kis epeségére hamarost visszahökkenjen alvásának csöndes idejébe, egyetlen mukkot se ejtve tovább. És ama hely, Pangár szúnyoglepte bokrai között az a babfőzelék-barnára meszelt ház középütt rezedazöld kapuval, sültszalonna- és más áporodott harmadnapos konyhai szaggal, az ágy szellőzetlen párnáival és gyanústiszta lepedőjével, a vágy gerjedelmének ritmusában a dunyhából fel-felszálló tollpihékkel, térben-időben mily messze esett a totenstrassei lágylevelű fáktól és a jázminos udvartól! Ahol a bécsi iskolát járta maestro egy nyári délutánon másfél órán át harmonikára és más okos dolgokra oktatta a kamaszodó Atanász von Hidegh urat, aki később Athanosnak is nevezte magát, ami görögül halhatatlant jelent, valahányszor (alulnősülése után ugyan ritkán) arra érdemes entellektüel körökben nemesi származása szóba került.

Na ide figyeljen, fiam, a zenében nemcsak a tehetség, hanem a bátorság is fontos, szólította Harmath Elemér és a zongorához ült, itt van ez a tizenötödik században oly divatos francia chanson, a L’ homme armé, ami a katonaemberről szól, akinek nehéz a páncélja és a feje tetején jött ki a háború, nos, próbáljon rögtönözni erre a dallamra, mint századok során annyi zeneszerző és kántor a misék cantus firmusában, de lélekből jöjjön ám, különben fabatkát se ér, rajta, csak semmi félelem, itt minden megtanulható, az igaz zenével azután minden legyőzhető, nem tudom, hallott-e arról a chaszid hiedelemről, hogy a halál jó és rossz is lehet, ez utóbbinak pedig esküdt ellensége az igaz zene, de tapasztalatból is mondom, persze aki még ifjúilag elméll világunk felett, vajmi keveset észlel belőle, szóval ne feledje, a halál is lekaszálható a zenével, mert a művészet olyan..., biztatta azon a délutánon a Totenstrasse 25-ben próbaszünet alatt a hajlott korú maestro, aki egykoron, a századfordulón a város gúnyolódásának és találgatásainak céltáblája volt. (Merthogy mi űzte ide Harmath Elemér – Európa-hírű? – művészt Bécsből és Pestbudáról, netán misszionáriusi elképzelés, hogy itt, a művészet parlagosodó táptalaján, egy friss, csaknem szűz területen az ő serkentésére igazi, a székesfővárosival vetekedő zenei élet fog burjánzani ripsz-ropsz ? Viruló termesztvény, példaként szolgáló világcsoda? Ugyan már!) Hidegh Atanász akkor találkozott először Harmath Elemérrel, miután a maestro végigharcolt két világháborút és néhány órára betért a Totenstrasse 25-be, egykori otthonába és a filharmónia próbáinak színhelyére. Jóllehet addig csak hallomásból ismerte, azonnal a maestro növendékének tekintette magát ott, az új tulajdonos nagyszobájában, az újra alakult filharmónia ezerkilencszázötvenöt augusztus hatodikának délutánjától másnap hajnalig tartó próbáján – amelyre épp oly véletlenül toppant be, mint amilyen váratlan volt a maestro, a régi karnagy hosszú évek utáni megjelenése –, s amely próbát Hidegh Atanász sohase érzett áhítattal hallgatott végig, amidőn pedig a por és a sár meg a közöny, valamint a Venicében is elkerülhetetlen véres események kiváltotta s még mindig tartó félelem, a letörtség és beletörődés szemmellátható tünetei már-már eluralkodtak a filharmónián, és amidőn őt a karnagy a próba szünetében zenei tanácsokkal látta el és bátorságra ösztökélte. Hidegh harmonikás attól kezdve – a maestro lekciójának minden szavát betartva – zenének nevezett hangokkal igyekezett kiirtani magából mindenfajta félelmet. A jól megtanult, a mások szórakoztatására és saját örömére produkált egyszerű, de a laikus fülnek szinte hibátlan muzsika biztonságával, a tágra nyitott, majd csücsörítősre csukott fújtatós hangszer rutinszerűen pontos alkalmazásával, a zene mindent legyőz – Harmath úr mondása – axióma észben tartásával. Ennyi éppen elég volt a testet-lelket verítékesre gyötrő, a flekkes tüdő okozta halálfélés – Todesangst – hárításához is. És harmonikásunk, aki családi megfontolásból istentagadónak neveltetett – származása miatt, úgymond, az új rendszer bosszújától ígyen megvédendő –, az ama próbán szereplő Messiaen-mű, a világ végezetére írt zongoranégyes angyalos-boldog látomásának átélésével, mondhatni, részeseként már-már istenfélő lett, kis időre feledve a halálfélés mélységes szurdokát, amelyet lélek- és húsfaló, tölcsérfejű, csápos (odaáti?) lények töltöttek meg zsúfolásig. Az aggastyán maestro pedig a próbát félbe szakítva azon a hajnalon örökre elhagyta a Totenstrasse 25-öt, mialatt harmonikásunk a kerti puszpángnál kuporgott s az idők végezetéről elmélkedett egy hangyacsalád sergését figyelve, s nem vette észre, alighogy felkelt a Nap, valaki becsukta maga mögött a kaput..

–––

Jöjjön át hozzám, megkérném valamire, szólította meg a harmonikást egy rigófüttyös reggelen a babfőzelék színű házzal srévizaví lakó kántor. Akkor már vagy tíz éve múlt annak, hogy Hidegh Atanász végleg beköltözött a rezedazöld kapu mögött ecetfák árnyékában dohosodó lakás enyhe bűzébe. Muszájból. Mert Rita első magzatukat hordta, majd minden évben megajándékozta a világot egy-egy bevörösödve vinyákoló lénnyel, akit a bába tanácsára az újabb várandósság elhárításának hiedelmében addig szoptatott, míg a csecsfogak kárt tettek lenyúló mellében, mégis alig múlt el egy hónap a szülés után, máris útban volt a következő. Két fiú és négy lány sorakozott gyors egymásutánban. Rita időközben megáporodott szerelmének helyébe feltartózhatatlan, gyors öregvést szavatoló közöny költözött, lebiggyedt szájjal mosta az udvaron a szennyest télen-nyáron naphosszat a sok használattól felszálkásodott fateknőben. Mindeközben a harmonikásnak már eszébe se jutott a maestro és tanítása, se a nagy francia komponista és orgonaművész, se a szivárványos angyal, meg se áhított már ilyesmit, örült, ha a dáridókon az oda tévedt vájtfülűek is felfigyeltek a szokványos mulattatást felülmúló színvonalra ama harmonikaszóban, a még a basszusban is hosszas cikornyázás szívrezgető erejében. Ez aztán a művészet! Bravó! Újból! Újból! A bánatost! Azt mondod, a te szerzeményed? Ki gondolná! Van még több is? Halljuk! Halljuk!, így az ováció, mígnem Hidegh Atanász – sikerörömét némiképp csillapítandó és figyelmét a játékra összpontosítandó – rövid mollos trillázás után halovány hangon folytatta a muzsikát, virágos ablakodból tekints rám szép babám, csak még egyszer lássam kék szemed e napnak hajnalán..., kezdéskor halkan, majd hangját kieresztve nótázott, mint ősszel a vízigalamb, mielőtt párjára talál. Ígyen ficánkolt a savanyú, kocsmafüstös világból mámorosan a fák fölé, még magasabbra, a felhők alját érintő édes légbe, szabadulva a test földi törvények szabta szükségeitől, messzire a család iránti hanyagvás okozta gyereksírástól és nyomor szülte asszonykáromlástól, a rezedazöld kaputól, amelyen nem maradt festék, mind lekopott, miközben a család a pokolba kívánta őt, aki csak ágyrajáró lett a házban, afféle vándormuzsikusnak csapott fel pergő trillákkal ékes játékával, és dohányon, boron és félmaréknyi tepertőn kívül semmit el nem fogadott azért a muzsikáért, amitől, mint a fültanúk mesélték, nyerészkedőknek, tolvajoknak, szűzeknek és prostiknak egyaránt könnye csordult és végigfolyt arcukon, akár liliomszáron a szirmok közül csordogáló harmat. És akkor jött az a kántor az ötlettel! Hogy fontos elintézni valója van, ezért néhány hétre, csak pár vasárnapra, mindössze egy-két ünnepre szíveskedne-e átvállalni tőle a legyenfalvi orgonálást, nem bánja meg, többet hoz a házhoz a kocsmai zenélésnél, a fennkölt örömről ne is beszéljünk, ami a kántor lelkét minden más hívőénél magasabbra röpíti a misén.

– – –

A tömjénillatban porszemcse-parányok lebegték tele a levegőt, szaporán szívta be a gyönge tüdő, s ropogott a fogak alatt a finom por, akárha ízét vesztette őrölt cukor volna. A kottatartó alatt alig olvasható: Chororgel... Orgelbaukünstler ...mann. l799. Salzburg. Obermann? Wienermann? Kaufmann? Hausmann? Ne feledje, fiam, az orgona minden sípja, pontosabban regisztere külön hanguniverzum, ha valaha ilyen hangszerhez kerülni szerencsül, jegyezze meg, hogy csak pár regisztert érintsen, mondjuk, a principál egy egész felhangvilágrész, minden tagja szép idomú, a gamba és fugara élesen és magasan ezüstözik, benne a napfény, amint pont délben leveti aranyát, ez meg, a bombard, a világ teremtésére emlékeztet, de csak ha okosan használják, különben ökörhang és rekedésig ordít, mutogatta egy elképzelt orgona regisztereit Harmath maestro a Totenstrasse 25-ben, a próbák próbáján, ahogyan harmonikásunk azt az életében oly jelentős eseményt nevezte, emez, a vér- és sárszínű a mélyből szól, akármintha gonoszság szántana háborútól elcsuszamlott létben szerteszét, a bourdon valaha tiltott dolgot művel a hangközökkel, szerelembe vegyül benne az oktáv és a kvint, egészen friss használatú, de nem több, mint szépasszony haján az új kalap, feledkezett bele a magyarázásba a maestro, emelkedett hangja felhangokkal sípolt, akár valamely ajaksíp, s a filharmonikusok már mind figyelték, ami Hidegh Atanászt büszkeséggel töltötte el, merthogy neki, pontosan neki magyaráznak halálosan fontos dolgokat, amelyekre az egész világ felfigyelne, ha tehetné, itt jobb kéz felől a duda bordósípja, pardon, a bordumus, folytatta a maestro rövid lélegzetvétel után s mutatóujjával a levegőbe bökött, ugye, hallja, a völgymélyben óriás pihen, teljes hosszában kitölti a földsüllyedéket, izeg-mozog felette a széles barna és az aprócska halovány kontrapunkt, azután itt illatoznak a lila és piros hangok a montre-ban, ez meg itt az emberi hang, ennek munkája egészen más, ne gondolja, fiam, hogy holmi csalékony küldísz, legyen szó falusi orgánumról vagy a párizsi Ste Trinité- vagy St Sulpice-templom orgonájáról, ahol a híres Messiaen és Widor... Szóval az emberi hang... ez az a hang... – Bitte die Orgel entönen!, szólt fel a karzatra a plébános, mivel már kétszer is becsöngettek a misére és felig hallatszott a ministránsok nevetése, amiért még mindig nem szól az orgona, tán elaludt a kántor, szemét kiguvasztotta a fújtatólegény s, bólogatva jelzett feléje, no, kezdje már, hiába, bitte die Orgel, szóltak fel másodszor is, mire Hidegh Atanász összerezzent, lába reszketett a pedálokon, hogy azután az áhítat kezdetéig cisz-á hangközökön a bourdon harsogásával a L’ homme armé dallamára táncdalszerű bevezetőt rögtönözzön saját szerzeményeinek foszlányait beleszőve, amit később többször is megismételt az énekkíséret szünetében, ó, bizonyára felismerték a hívők, gondolta és elmosolyodott. Ki ez, talán a venicei kántor?, súgták egymás fülébe odalenn a hívők, nem rossz, de a liturgiát nem ismeri. Az énekeket se, ám jól harmonizál, és egészen csinos a rögtönzése, mondhatni, kiváló, állapította meg hangosan a helybeli tanító, csinos, kiváló, e jelzők felértek Hidegh füléig, mert éppen a mixtura leghalkabb alkalmazásánál tartott, s leírhatatlan örömet érzett e szók hallatán, jóllehet nem is volt egészen biztos, hogy róla beszélnek, meg is tévedt hirtelen, a bombard égzengést adott, majd ökörhangot, a plébános megszakította az imát és szúrós tekintetet vetett a karzatra. Pedig Hidegh Atanász már-már istenfélőnek érezte magát, akár a próbák próbáján a Totenstrasseban, itt eme érzelme ráadásul egyre fokozódott, kiegészült valamivel, nem is tudta, mivel, a főoltáron sebeit mutató Krisztussal egy magasságban, a vérző szívvel szemben. Ó, totenstrassei kert, ó, keserű bukszusillat! Rőtvörös hatszögű téglákon rövidülő árnyak! Angyalszárny-suhogás a diófa hegyén! Égen kacskaringó rózsaszín hang! Vacogó fogak közt kék íz sötétje, ami az égi szabadság hullámzó fehérjében lassan feloldódik és eltűn, akár keserű orvosság csöppje szétfoly a pohár hűs vizén...

– – –

A cirkalmasat, Ati, amit a Jóvolt Bözsi lakodalmában! Még annál is cickásabb legyen! És pattogó! Ne ilyen keserves..., bődült fel még a hallgató kezdetén egy borszagú hang, mire a férfinép a hölgyek fenekét csipdesve és az érzéki szerelem fizikai megnyilvánulásait emlegetve, női sikkantgatások és viháncolás közepette vidoran rákontrázott, mulatósat, rockot, szambát!, pedig Hidegh Atanász akkor – mint kántori működése óta számtalanszor – éppen a totenstrassei kertre emlékezett, a percre, amidőn maestro Harmath észrevétlenül kiosont mellette a kapun és az angyalszárnyat szivárványoztató végtelen hangjaitól csábítva és vezérelve eltűnt az örökkévalóság irányában. A harmonikás arcát most megérintette a távoli szárny lebbentette szellő, és oly kellemes volt az a túlvilági surrogásból eredő gyöngédség, s oly ismeretlen, hogy az élvezetben megzavart muzsikus bosszúsan vágott vissza a türelmetlenkedőknek, akik – Márton-nap volt, újbor-ünnep – az Aranyhegyre rendelték a tangóharmonikával, hogy mindjárt a tószt után beindítsa a hangszert s húzza-vonja egész éjjel. Pontosan, tisztán minden hangot, reggelig. Elordította magát. Mit tudjátok ti, milyen a túlélet, az odaáti, ahol majd örökre letáborozunk! Elgondoltátok-e, hogy milyen, miközben itt devernyáztok, el-e, míg asszonyt hempergettek, el-e, míg csorog a zsír a húsfaló szájatokból? Ha kutyát vertek, ha koldusra köptök, ha verébre lőttök, ha acsarkodtok? Meghőköltek az ivócimborák. Mi lelt, Atanász? Mi ez a szófosás? Tán te ugyan tudod? Hiszen még el se jött az időd végezete! Mi vagy te, muzsikus vagy filozófus? Netán hittérítő? Nem bolond ez, kiabálta túl őket újfajta mulatság reményében a társaság feje, lássuk csak, miről is van szó? Akkor a harmonikás elmondta, amit Harmath úrtól, Olivier Messiaen zeneszerzőtől és János jelenéseiből tanult még siheder korában a filharmonikusok próbáján a Totenstrasse 25-ben.Vita kerekedett. Szájukban a bor savanyú fanyarával keveredve forgott a kérdés, akár a lenyelhetetlen falat. Mármint hogy kié mikor, hogyan, miért jön el, országonként vagy földrészenként, amikor egyetlen hatalmas hullámból áll majd a tenger és az ég, egyszerre jön-e az egész világé, amikor legkevésbé sejti, mármint a világ, a szurokba süllyedő emberiség. És mi lesz azután? Semmi válasz. Hanem felkapta az asztalt egy forgószél, durrantak a téglán a poharak, szilánkjaik szétfröccsentek, akár a magasról ömlő víz csöppjei, rémülten ugrott félre a társaság. Mérges felhők hasasodtak az ultramarin égen, borzolódott a riadtan futkosó baromfi tolla és a lomb, csörrögött a szőlőlevél, ütemesen és vörösödve, akárha ezernyi tenyér tapsolna meg egy hangversenyt a venicei Császárkürt szálló kristálytermében. Kettényisszentette a világot egy villanó kés. Tető alá húzódott az elnémult társaság, fejét mellére sunyva letette hangszerét a harmonikás. Akkor lopakodtak elő. Idegen nyelven ordítoztak: ti itt orgiáztok, a nép java meg vérzik! Ahá, zenész is van! Kamionra mindannyian! Te muzikant velünk jössz. Kreni, jer pucam!

– – –

Odaátról hallottuk a nyekergésedet, ne is tagadd, amíg ők lőttek minket, te zenéltél nekik, pfuj, köptek félre a fiúk két évvel a délszláv háború után a venicei muskátlis kávézó teraszán, a fákölelte városközpont, Öves kellős közepén, ahol először találkoztak hosszú évek után. Nem jól hallottátok, az nem én voltam, hebegte Hidegh Atanász, és szemére húzta sapkáját. De te voltál, felismertük azt a nyivogást ott az erdődi hegyen, kiabálta az arcába Józsi, akinek felesége egy szépségversenyen Dalmácia győztesének második udvarhölgye volt, csakúgy rábólintott Huba is, a legkedvesebb gyermek, Dráva menti szőlősgazda és hivatásos borkóstoló. Nem én voltam, ha mondom, fejetekbe szállt ez a rajnai, hogy merészeltek ilyesmit...Ne szarozz, csapott az asztalra egyszerre mindkettő, a híradóban is láttunk, ott álltál a harmonikáddal a gárdavezér mögött, tigriskölyköt dajkált, kilencvenegyben volt, Eszéknél, megjött Arkan a tigriseivel, őrjöngött a tömeg, köszönjük, Arkan, éljen Arkan! Éljen a mennyei nép!, a kórházban láttuk a tévén, még nem is lábadoztunk, a betegágyról, amint azt a dögöt simogatta és mögötte cifrázta a harmonika, az te voltál, sorolták a fiúk oly hangosan, hogy a járókelők is odanéztek. Lázálmotok volt, hogy van pofátok így beszélni az apátokkal, aki zenélni tanított titeket, hogy nem sül ki a szemetek, ilyféléket sziszegett Hidegh Atanász alig hallhatóan, ahogyan beteg macska fú a támadókra, mire a fiúk ültükből felpattantak, megbillent az asztal, leborultak a poharak, csíkokban folyt végig az abroszon a vörös lé. És a Cécó nótái? A nép pacsirtája, a tigrises tömeggyilkos babája hogy miket énekelt, ugyan ki húzta a hősök fülébe, mialatt a lányokat becstelenítették? Idi dok szi mlad... Mokra trava od biszerne rosze... volim te tako ludo... Sta je to u tvojim venama... Na, emlékszel? Erőltesd meg egy kicsit az agyadat! Egy felvételen velük együtt danolsz. Nem a ti apátok az a gazember ott?, kérdezték a társaink. Láttuk az apádat hermonikázni a tigriseknek. Szép nótázás volt, az biz a. Ehhez mit szólsz?, süvítették a fiúk rá se hederítve a pincérre, csöndesebben, uraim, csitította őket, mindhiába. Nemcsak a lábatok és a vesétek, hanem az agyatok is sebesült..., próbált visszakiabálni Hidegh Atanász, de megszakadt benne valami, nem tudta, hogyan folytassa, az elfehéredett világban egy ostorfalevélre szegezte tekintetét, és puha csendbe zuhant.

– – –

Az orgona lebegőhangjánál is halkabb szél egyetlen levelet lengetett a juharfán, amelynek alatta Hidegh Atanász eszmélethez tért, hogy percekig azt a lengő levelet nézze. Alig száz méterre ágyúk dörögtek, ajooj, jajgattak a sebesültek, mások káromkodtak, majku ti krvavu, csakhogy e hangokat nem fogta fel a kába fül, ám ahogy a harmonikás fektében megmozdult, fedetlen alsótestének éles fájdalma elkerülhetetlen tényre változtatta a valóságot, s ennek a valóságnak meghatározó részét számára a kasztrálás borzalmai képezték, amelyeket többedmagával élt át egy almási pincében. Znacsi netyes szvirati?!, rivallt rá a ház előtt a parancsnok, arcának szürkeségétől olyannyira elütött szemének villogása, mintha nem is az ő szeme volna, s a házból hallatszó sikításoktól az az arc még szürkébb, s a szem villogóbb lett, mars unutra, ordítozta, zsene hotye muziku! A harmonikás meg se moccant. Valaki odasúgta, jobban tenné, ha nem ellenkezne, ezek nem ismernek tréfát, de ő csak állt az ajtóban, és semmi félelmet nem érzett, mixtura és viola da gamba, da gamba, viola, ismételte, mint valami varázsigét, és nem félt. Belökték a házba. A lányok segítségért rimánkodtak, mind reá néztek, mind, vagy tízen, mialatt a gárdisták bujálkodásra ajzottan a ruhájukat tépték, s valaki a vállára csúsztatta a harmonika szíját, drugarice prokletnice... ja sam szvetac csud, ezt akarjuk hallani!, ne teketóriázz, utolsónak te is sorra kerülsz, dughatsz, ha jól muzsikálsz! Hidegh Atanász elfordult, s földhöz vágta hangszerét. Kezét összekötözték, káromkodva vonszolták a pincébe, ahol már többen feküdtek véres szalmán, legközelebb lenyisszentjük és lenyeletjük veled, csak próbálj meg ellenkezni, sziszegte egy Blágó nevű harcos, és a borotvával a harmonikás lába közé vágott. Vagy ha ez se elég, akkor az agyadat fogom kiborotválni, az agyadat, akkor az agyadat, hajtogatta, miközben élvezettel végezte munkáját. Hóhérfajta volt.

– – –

A tűztől, amely fölött az ökröt forgatták, az elhagyott házak lövedéktől sebhelyessé csúfult, egykor fehér arca is megpirult, s ki gondolta volna, hogy mindjárt az elsőben harmonikát találnak a fosztogatók, közönséges kis kézi hangszer volt, hiányos, nyekergő. Ezt adták Hidegh Atanásznak, helyébe a tangóharmonikának, amelyet a részeg gárdisták rongyosra rugdostak a kivégzés alatt, ki tudja, mi okból, de pontosan azalatt, amíg ropogtak a puskák a nádasnál, s a kivégzők a lányok tetemét egymáshoz drótozták és kövekkel súlyozva a vízmélyre merítették. Hogy rend legyen, mire a vezér megérkezik. Ezrével özönlött a nép, nők is jöttek karjukon gyerekkel, öregek és ifjoncok, kendős asszonyok és hazafiúi hévtől dagadó nyakú férfiak, arcuk fényes, mint a lakodalmasoké mielőtt összeáll a menet, hol marad a zene, halljuk a zenét, zenét!, rikoltották, és az emberáradatból torokhangon feltört a kornyika, pusztite me da ga vidim, ezt muzsikáld!, parancsolták a harmonikásnak, s ő bátortalanul kísérni kezdte azt a hangot, majd hogy végre az agyába fészkelte magát a dallam, a végtelenségig ismételte volna, de újabb nótát parancsoltak, s ő engedelmesen nyöszörgette az idegen hangszert, mígnem a tömeg figyelme a fasor felé fordult, ahol feltűnt a terepjáró, dogyose Arkan i tigrovi, hvala ti Arkane!, hallatszott mindenfelől, a tévések az autó elé ugrálva rögzítettek minden pillanatot, akár életük árán is, de a történésekből semmit ki nem hagyva, az eksztatikus tömeg a harmonikást szempillantás alatt a vezér mögé sodorta, ám a harmonikás mindebből már semmit fel nem fogott, csak muzsikált szüntelen, pedig már senki se figyelt oda, abbahagyhatta volna, de részese akart lenni a kakofóniának rettenetét fojtandó, s folytatta a nótát ott, ahol az imént megszakadt, földre lökték, ott is folytatta, áttiportak rajta, akkor is folytatta, miféle... sárban... ocsmány... szóban ímígyen folytatta volna, de szája megtelt ama véres sárral.

– – –

Barátom! Odanézz! Ezek még mindig itt sétálnak! Óramutató irányában kerülgetik Övest a Sáring folyó egykori eleven kifutmányainak partján, a hevenyén tisztított venicei aszfalton, a szaloncukron és olvadó kávéfagylalton, talpuk alatt ropog és szétspriccel a piszkos jég és hó, ni, most meg a celtiszek fölött haladnak, de fejjel lefelé, lábuk felhőket tapos, fata morgana részei, rejtett kamera szereplői, egy nyaktartó galléros aggastyán és szemére húzott micisapkával egy tornacipős gömböc. Néhai Márk gróf állatkertjének helyén, a Totenstrasse sarkán földre szállnak, néznek az utcába, amelynek bokorszegélyű sáncai az út két oldalán az egykor zafírkék Kacskari ág medrét jelezték nemrég, csakúgy, mint a mostanra betemetett sáncok helyén kora tavasszal makacsul feltörő nád, amelynek alvó hajtásai fölött jégdarabokat csörget a szélverte víz. És ott, a sarkon az aggastyán fejéről a hólébe fújja a nyúlszőr cilindert a szél, megforgatja a piszkos vízen és tovagörgeti. A micisapkás készségesen fut utána, az utca közepén sikerül elkapnia, a ház közelében voltam, súgja az aggastyánnak, miközben átadja a kalapot, a 25-ös háznál, teszi hozzá hangosan, rommá lett, fel sem ismerné, éppen hogy még le nem dőlt. Ott hagytuk abba, kedves rég nem látott uram, hogy a mondás szerint is sokan vannak a hivatottak, de kevesebben a kiválasztottak, folytatta az aggastyán a végtelen fejtegetést a végeszakadatlan sétán Öves körül a celtiszfák alatt. Ne szomorodjon el, amiért csak a hivatottak csoportjába tartozik, akárcsak én, ki azért térek vissza időnként – kérem, ez maradjon köztünk –, hogy szétnézzek, vannak-e kiválasztott muzsikusok, akár csak néhány, vagy egyetlen egy ebben a letargikus kisvárosban, amelynek szellemi magauntságát többedmagammal szüntetni igyekvém, van annak már száztízvalahány éve, mind hivatottak voltunk, pontosan erre a küldetésre éreztük magunkat indíttatva, mit nekünk a bécsi Musikverein, az Aranyterem, mit a pesti opera ezer világló színe, mit a hírnév... Figyel rám? Ugye érti? Nem-é magának szónokoltam kis híján hatvan éve, egy láthatatlan orgonát mutogatva, halálfélésről és más zagyvaságról hazudozva nem-é magát sarkalltam arra, hogy rajongója, nem is, sokkal több, szolgálója légyen a zenének? No ugye emlékszik?, fordult az aggastyán a micisapkás felé és arca felderült. De igen, folytatta most már a micisapkás, azt mondta, a voix humaine, az emberi hang olyan, mintha csupán regiszterfelirat lenne az orgonán, olyan, mintha nem is létezne, más sípok énekét kiemelni, ez a feladata, alig hallható lebegés a kiválasztott hangok körül, így a micisapkás, és elhallgatott. Sokáig némán kerülgették a hólét, amely hamarosan elborította az aszfaltot, mígnem az aggastyánból kirobbant a nevetés, de oly mélyből tört fel, hogy kissé félrekonyult szája nehezen formálta a szót, tehát maga is tudja, a voix humaine-t elfojtja a dallam, úgyszólván nem is hallani, nem is hallani, fulladozott a nevetéstől az aggastyán, a dallam, a cantus... a cantus firmus a fontos, az e tudathasadásos világ sarától és porától mentes dallam, a cantus non lutulentus et non pulverulentus Pannonicus, et Balcanicus, et... tette hozzá és elkomorult. Mi a kő, ámult el a micisapkás, midőn észrevette, hogy a maestronak könnye csordult a nevetéstől, de annyi könnye, hogy álla alatt átázott a nyaktartó gallér.