Verebes Ernő
Senkim földje

A töltés aljában egy nyári út fut, mely egyszer csak ok nélkül megtörik, eltávolodik a töltéstől, majd öt vagy hat méter után szelíden visszakanyarodik, hogy zavartalanul haladjon tovább, mintha mi sem történt volna.
Mert egy kis kitérőn kívül, valóban semmi sem történt.

Akkor kétszer is lefotóztam ezt a hűtlen útszakaszt: északi, majd déli irányból. Nemcsak azért keltette fel érdeklődésemet, mert a folyótól és a töltéstől függetlenítve magát egy ideig a saját feje szerint haladt, hanem azért is, mert az ebből következő haszontalanságban volt valami titok, egyúttal könnyed szemtelenség, volt ebben a tájhoz kevéssé kötődő gesztusban egy látszólag felesleges mozdulat, ami a parti erdőkben és bozótosokban húzódó csapásokra, egyáltalán nem jellemző.

Talán húsz éve is annak, hogy először találkoztam e kanyarral. Emlékszem, leszálltam a bicikliről, a fűbe fektettem, és megindultam a töltés lábánál húzódó nyári út felé. A kíváncsiságom legalább annyira haszontalan volt, mint ez az öntörvényű útrajzolat. Nem beszélve arról, mekkora haszontalanság közelebbről megnézni azt, ami odafentről sokkal jobban látszik. Ám hamar rájöttem, hogy e két haszontalanság, mármint az én kíváncsiságom, meg a kanyar hiábavalósága, régóta keresik egymást. Számukra élet-halál kérdése, hogy találkozzanak, hisz egyik a másik nélkül nem létezhet, csak ketten együtt lehetnek hasznosak, egyenként nyomban eltűnnének a béna és céltalan gondolatok süllyesztőjében. Ezért sem baj, gondoltam, hogy megtapasztalhatom, vajon mit jelent egy pálya, mely nem azonos saját magával, milyen érzés lépkedni rajta, amikor sehová sem vezet, legalábbis egy darabig, de arra is kíváncsi voltam, hogy viseli magát, bizsereg-e a talpam alatt, miközben vezet, megvezet, majd visszatérít a helyes irányba. Azért ereszkedtem le a töltésoldalon, hogy ezekről a furcsa dolgokról tudomást szerezzek, vagy legalábbis közelebb kerüljek a megoldáshoz, egy aznapi, parányi megváltáshoz.

De nem kerültem közelebb semmihez. A legtöbb, amit tehettem, miután kétszer oda- és visszasétáltam a semmit félig körbeölelő szakaszon, hogy lefényképeztem mindkét irányból: észak felől a derékszögből lazán visszaívelő, dél felől az enyhe kanyar után derékszögben megtörő utacskát, amit immár egy kicsit a sajátomnak éreztem. Ha lefotózom, megörökítem - futtattam tovább a gondolatot -, egy örök életen át törhetem a fejem azon, vajon miért tett és tesz folyamatosan bárki vagy bármi, ember vagy állat hiábavaló kitérőt, itt, a Tisza-parti töltés oldalában. Ettől kezdve aztán, akár sorsom fémjele is lehet ez a váratlan irányváltás, amit észak felől közelítve észrevétlen, dél felől szemlélve határozott visszatérés követ.

Mert nem mindegy, merről, s hogyan tér vissza az ember. Meg hová.

Azóta, valahányszor arra vitt az utam biciklizéseim során, mindig jól megnéztem azt a kis kitérőt, amint szeszélyes vonalával körbeutaz egy darab füves területet, mintha ki akarna rekeszteni onnan valamit, talán az ésszerűség földhözragadt démonait, így megvédve e furcsa rajzolatú senki földjét minden helybéli uralkodótól, egy mesebeli birodalom sérthetetlenségét kölcsönözve neki. De az is lehetséges, hogy ez az általam felfedezett néhány négyzetméteres föld-rész nem kirekeszt, hanem magába zár valamit. Azért keletkezett a semmiből, hogy eltitkolja a nem létező válaszokat, melyek segítenének felfedni belső rendjét. Abszurd, ugyanakkor hatékony elhárítás ez, eltitkolni a semmit: támadhatatlan, mégis állandó kihívást jelentő stratégia.

Lehet, hogy így keletkeznek a senki földje országai. Ki tudja, talán ezért bukkannak fel a legkülönbözőbb helyeken ezek a megnevezhetetlen, mégis létező entitások, földbe taposott, virtuális határok által védett enklávék, kincstelen térmaradványok, melyekből réges-régen kizárták a világ többi részét, és bezárták a titkot.

Vajon a földgolyó senki földjeinek összterülete ugyanakkora, mint a senkik földjének országaié?

A fotók, melyekre a töltés melletti poros út furcsa kanyargását fényrajzoltam, évekig lapultak egy fiókban, más haszontalan papírok között. Minek is nézegettem volna őket, a kép így is elevenen élt az emlékezetemben, talán még elevenebbül, mint a megörökített változatokon. Jó ideje nem jártam már a Tiszának azon a szakaszán, a várostól délre. Azóta másféle zajok, addig ismeretlen szagok vették birtokba a környéket. Már nincs érvényben az a rend, mely azelőtt meghatározta az errefelé járó-kelő emberek közérzetét. Jött egy új rend, új szagokkal, új közérzettel. Megváltozott minden, ahogy megváltozunk mi is, mások leszünk (de kik?), míg bölccsé válva rá nem jövünk, hogy mindez, szerencsés esetben, egy lassú, fájdalommentes megveretés volt.

Talán ennek okán, egy szépnek nem nevezhető napon úgy döntöttem, előveszem a fényképeket. Valami kapaszkodóra vágytam, megerősítésre, az időből kiragadott pillanat szent látványára. Arra, hogy rákapcsolódjam egy lustább, lassabban múló valóságra. Mert egy kép is öregszik, csak másként. A képek öregedése a halottak fizikai elmúlására hasonlít: követhető folyamat, de már nincs jelentősége.

Tél volt, ködös és saras hétfő délelőtt, és én, egy komolyabb megfázásnak köszönve, lázasan feküdtem otthon. Valószínűleg a kényszerű tétlenség vitt rá, hogy előkeressem azt a két képet, melyeket húsz évvel azelőtt, a töltés tövében kanyarodó utacskáról készítettem. A fiókokban való turkálás és keresgélés már előre jól felbosszantott, talán ettől ment fel a lázam. Éreztem, ahogy lassan, de biztosan közelítek egy másik dimenzió felé. Először enyhe hidegrázás, izomfeszülés, minek következtében „helytelenkedni” kezdek, nem találom a megfelelő nyugalmi pózt. Majd furcsa gondolatok azzal kapcsolatban, hogy nyilvánvalóan megváltozott itt valami, de még fel nem foghatom, mi, kivárok, visszavágyom a megszokott állapotomba, persze hiába, menthetetlenül sodródom valami nedves, lila köd felé, ami nem rossz érzés, csupán a megszokottból való kibillentettség gyermeteg kudarca teszi bosszantóvá. Lehetséges, hogy mégis elbánik velem ez a néhány Celsius foknyi hőmérséklet-különbség? Aztán végleg győz a fizika, elengedem magam, most már így is jó. Emelkedett energiaszinten működöm, miközben valami beteges kontempláció vesz rajtam erőt.

Megadóan a hónom alá szúrtam a lázmérőt, majd rápillantottam az első fényképre. Már nem is a várható látvány foglalkoztatott, csupán az igény, hogy kötődjem még egy kicsit az evilági dolgokhoz, mielőtt elalszom. Néztem a régi fotót az egyenes töltéssel, a part menti erdősávval, és a haszontalan kitérővel, mely annyira megmaradt az emlékezetemben, és mellyel kapcsolatban oly sok kérdést tettem fel magamnak az elmúlt évek során. Bámultam a képet, és egyre inkább világossá vált, hogy valami nem stimmel ezen a fotón, valaminek a jelenléte, aminek nem kéne ott lenni, mégis ott van, viszont azért nem tűnik fel az első pillanatban, mert annyira magától értetődő, hogy ott van.

A töltéstől eltávolodó, majd visszakanyarodó út ölelésében ugyanis egy vadkörtefa állt. Úgy festett ott magában, az erdőből kirekesztve, mint egy szólista a zenekar előtt, aki ismeretlen magánszámba kezd. És ez a magánszám, mely a jelenlét szinte észrevétlen, mégis mindent elsöprő produkciója volt, akarva akaratlan, engem is egyre inkább magával ragadott. A csend, amelybe ágyazódott, a legszebb szimfóniák háttércsendje volt. Úgy ömlött el felettem és bennem, hogy a saját lélegzetemet sem hallottam, lefojtott a döbbenet, melyet nem is a vadkörtefa látványa, inkább az addigi vakságom okozott. Üresen, gondolattalanul bámultam a fényképet, most már a másikat is, a déli irányból exponáltat. Azon is ugyanaz a fa állt, s azt is ugyanúgy kerülte meg a kis út, alázattal, enyhe ívben, majd derékszögben visszaszökve, mintha időközben rádöbbent volna, hogy túl nagy engedményt tesz egy véletlenül odanőtt vadkörtének.

A képen nyár volt, a magányos fa terebélyes lombja beterítette az alatta elterülő kicsiny senki földjét, melyet még senki sem hódított meg. Talán majd egyszer, egy legközelebbi fotón, valaki, kihasználva a lombok enyhet adó árnyát, lepihen a fa alatt, el is szundít egy kicsit, miközben mindvégig hallja azt a csendet, amit én is hallottam, míg a fotókat bámultam. Éreztem a nap melegét, és azt, hogy ugyanolyan messze kerülök kételyeimtől, mint bizonyosságaimtól. A van és nincs állapota között lebegtem, számtalan rejtőzködő, élő és holt árnyalattal együtt, megilletődött résztvevőjeként egy ismeretlen dimenzióban zajló, valószínűtlen történetnek.

Azon már nem is csodálkoztam, hogy egy kis idő múlva, az elmúlt percekhez képest már jövendő fényképeken felismerni vélek valakit, nem mást, mint önmagamat, amint ott fekszem a vadkörtefa alatt, a senki földjén, mely immár az enyém. Semmi sem mozdul, csak az utolsó felismerés, hogy ideje aludnom, álomba merülnöm, fejem fölött a tekintélyes lombkoronával, mellemen lazán összekulcsolt kezekkel, hasamon frissen hullott, nyári falevelekkel.