Balázs Attila
Az ördög és a neo-kretenizmus
(magyar nyelvű művészettörténet idegen elemekkel)

Szinte köztudott, hogy ahány színű és formájú virág díszíti a földkerekséget, csaknem ugyanannyi izmus virágzott már ki és hervadt is el a művészet roppantul termékeny talaján. Akadt közöttük olyan, amelyik viszonylag sokáig élt. Mint, mondjuk, akár egy normál kutya, amelyik nem veti magát autó kerekei alá, de bizony szép számmal jelentkeztek olyanok is, amelyek igencsak kérészéletűnek bizonyultak, s csak holmi kisebb közösségek számára maradtak ismertek. Ez utóbbiak közé tartozik a neo-kretenizmus, amelyről most – úgy döntöttem – ejtenék pár mondatot, azaz: elhintenék pár szót, hátha lesz valami értelme. Ha másért nem, hát azért, hogy ha netalán egyszer valaki a világ összes dolgát egyetlen nagy (gondolati) rendszerbe szeretné foglalni, akkor a neo-kretenizmusról sem szabad megfeledkeznie, bármennyire jelentéktelen is az (lásd: efemer). S akkor ez a szerény kis írás még hasznos lehet, ha valahol rábukkan az illető. Ez az életrajzi cikkecske, amely a neo-kretenizmus megalapítójának és egyetlen követőjének: Alekszej Kirillovics Vronszkijnak, művészi nevén Wolandnak amolyan szükségszerűen elnagyolt (-naggyázott) portréja, hatalmas ugrásokkal, durva, helyenként szaggatott körvonalakkal. Szóval egy ilyen élet-szkeccs.

Eszerint – tudomásunk szerint, fénymásolt anyakönyvi kivonattal bizonyítható! – Alekszej Vronszkij (később Woland) a nagy októberi forradalom után látott világot egészséges fiúgyermekként egy többgyermekes családban a mai Micsurinszktól északnyugatra, a hatalmas és halhatatlan íróról, Lev Tolsztojról elnevezett faluban, annak is a templom mögé eső részén. 1920 november 5-én történt ez, midőn Lenin – párizsi szerelme, Inés Armand halálhíre hallatán – lelkileg majdnem összeomlott. Vronszkijné éppen tehenet fejt, amikor rárontottak a szülési fájdalmak. Ettől a szerencsétlen asszony – aki amúgy sok Tolsztojt olvasott, mielőtt férjhez ment volna (s ment is) egy Vologya Vronszkij nevezetű benzinkutashoz és amatőr csatahajó-modellezőhöz, idült alkoholistához – nyomban begurult a tehén alá, és hogy ott mit csinált, mit nem, nem tudni, de önerőből életet adott Alekszejnek, miközben Vronszkij úr a falut haránt átmetsző árokban hevert, s állítólag énekelt. Éppen forradalmi dalok voltak a repertoárján. Vronszkij urat aztán úgy cipelték haza, hogy megigyon még valamit a kis Alekszej születésének tiszteletére is.

– Kicsit nagy a feje, de majd hozzánő – állapította meg a büszke apa, majd hanyatt vágódott és 64 órát aludt.

Tehette. Akkoriban még egyetlen autó sem járt arra. Csak a véresre kapart tőgyű, horpadt hasú, fekete tehenet kellett volna megetetni, de azt Vronszkijné – amint talpra állt – tüstént megcselekedte.

Mit mondjunk? Alekszej Kirillovics – sok más zsenihez hasonlóan, mint pl. Einstein vagy Eizenstein – az iskolában egyáltalán nem remekelt. Kicsit fafejűnek, de azért érző szívűnek tűnt. A nebulók közül ő tudta legszebben letörölni a táblát, ő tudott a legnagyobb ívben pisilni, és sorolhatnánk még korai, rendkívüli megnyilatkozásait. Ő volt a kóbor macskák szinte egyetlen istápolója, ennek ellenére kirúgták az iskolai „macska-kórusból”, mert kilencéves korában térdig érő szakállat növesztett, mitől fogva csak a saját szakállába dörmögött. Szóval, voltak ilyen különcségei. Festeni? Egyáltalán nem festett, vagyis csak ha kellett... Muszájból rajzolt furcsa ábrákat, s ilyeneket mondott, hogy ez a napfelkelte, ez hordó, ez apa, ez anya, ez pediglen a tökösrétes, de a vak is láthatta, hogy a hordója bizony nem hordó, inkább talicska, anya az ő rajzán inkább apa, az apa inkább anya, a naplemente pedig – ha megy le, ha jön fel a nap – leginkább szétmázolt tökösrétes. Nem beszélve arról, hogy az ifjú Alekszej ábrázolásában Sztálin golyvás bohócnak tűnt, így aztán nem is lehetett sokáig maradása ugyanott. El kellett küldeni valahová, akár iskoláztatás ürügyén.

Úgy tudjuk, hogy Alekszej Kirillovics Vronszkijt – az anyai csecsről erőszakosan leválasztva, mert az utolsó pillanatig szopott, újabb csomókat kötve a szakállán – Szevasztopolba küldték Patyomkin-ösztöndíjjal, méghozzá az úgynevezett „tengeri iskolába”. Szóba került ugyan a zsdanovi tengerészeti tanfolyam is, de azt valahogy közben elfelejtették. Szevasztopolban azonban akadt még egy pótágy, így hát szeretettel fogadták az egyre inkább bulgakovi fiatalembert – ha ismeretlenül is – a szevasztopoli akármiben, s adtak neki tiszta lepedőt. És hát következett volna a vitorla fortélya, meg a gőzé, meg így tovább. Csakhogy...

Pontosan nem tudni, miként, a tudománnyal és puszta mechanikával, szárazgőzű tananyaggal együtt Alekszej fejében – úgy látszik – egyre nagyobb teret kezdett hódítani: a misztika. Ha nem, nem is kimondottan a régi orosz misztikusok tanai, de valami újabb hordalék. A Fekete-tengerre vetülő asztrális fények játékából hívó szót vélt kiolvasni, ezért egyik éjszaka óvatosan kilopózott a partra, ahonnan az olajfoltos vízbe vetette magát. Jó öt kilométert úszott, amikor elhagyta az ereje. A különféle mesés történetek kedvelői szerint a hörögve fuldokló ember iránt mérhetetlen rokonszenvet érző delfinek kapták erős hátukra, röpítették vissza a szárazföldre, ám ennél sokkalta valószínűbb az a változat, amely arról regél, hogy Alekszej Kirillovics Vronszkijt – ugyancsak csodával határos módon – a HÁBORÚ/BÉKE nevű hajó mentette ki a halál karmaiból. Egy okádó tengerész vette észre a hold pásztájában vergődő figurát, s riasztotta a többieket, akik tüstént manőverezni kezdtek. Kicsit részeg manőverezésük közben a hajócsavar ugyan lemetélte Vronszkij egyik fülét és bal karját, de ennél komolyabb bántódása nem esett. A hajóorvos – tapasztalt kuruzsló – nyomban ellátta a vérző sebeket, amivel megmentette az élet számára ezt a furcsa, de mint utóbb kiderül: roppant tehetséges szerzetet.

Az obskúrus vízi alkalmatosságon – miképp azt a szakács később megsúgta lábadozó emberünknek –, az orosz tölgyfarönkök alatt igazából pandamedve-ondót és cobolyprémet csempésztek, de pszt! Harasó, ez különben sem izgatta Vronszkijt, akit a nálánál is különcebbnek tetsző, ideges pillanataiban a hajó orrára szerelt géppuskából cápákra lövöldöző, nyugodtabb perceiben pedig a kajütjébe visszavonuló és szürrealista faliszőnyegeket készítő, színes álmokat szövögető kapitány Otrantónál – se szó, se beszéd – kitett a partra, majd búcsúszó nélkül elhajózott a konvertibilis valuta felé. Nyolc tengerimedve-csomóval a farkán. Itt át kell ugranunk egy szakaszt annak a derék férfiúnak az életéből, akinek pályáját követni próbáljuk – útban létének vagy ragyogó értelme, vagy éppen tökéletes értelmetlensége felé. Ezt nyilván – akárcsak megannyi mást – a dicső vagy dicstelen jövő dönti majd el. A mi dolgunk a nyomozás és a rendelkezésünkre álló anyag felfűzése.

Eszerint Alekszej Kirillovics Vronszkij torzonborz hajában albán szalmaszálakkal, kopott viharkabátban, nem kevésbé kopott tengerész térdnadrágban, két felfelé pördülő montenegrói lábbeliben és a vállán egy horvátul tűrhetően beszélő, idomított sirállyal a második világháborút követő években tűnt fel Dubrovnik városában, ahol főképp koldulással foglalkozott, s ivott, amennyit bírt, főleg a madár pusztulása után. Néha a koločepi halászoknak segített hálót húzni fogával és maradék kezével, néha pedig a lokrumi erdőben felügyelt, hogy a turisták ne gyújtsanak tüzet. S ha szüntelenül vedelt is, tökrészegen sosem látta senki. Néha viszont látták – szinte megszállottan – hanyatt feküdni a tengeren, és hihetetlenül sokáig úgy maradni, mintha hullámzó matracon aludt volna. Nyakszirtjét végül kagylók és algák fedték be, úgyhogy utóbb már a fejét is alig tudta mozdítani, két kifürkészhetetlen acélkék szeme azonban élénken mozgott tovább, s akkor egyszer csak (megint) elkezdett festeni, méghozzá meglehetősen nagy sikerrel. Utóbb hát önálló kiállítása is volt a dalmát tengerparton. A lelkes kritikusok tömege saját fölfedezettjének tartotta ezt a ritka figurát, és mindenki dicsérte „ragyogó autodidakta primitivizmusát”, groteszk meglátásait, meghökkentő vonalvezetését – nem utolsósorban a vörös szín többértelmű dominációját.

Alekszej Kirillovics Vronszkij – saját bevallása szerint – tejjel, vörösborral (vérrel?), sóval és jóddal készítette meghökkentő ábráit, amelyeket csónaklakkal tartósított, rögzített a régi padlásokról előkerült, szakadt vitorlavásznakra, napozóernyőkre. Szánalmasan nézett ki ugyan az egész, de utóbb a kifinomult ízlésű turisták is kezdtek megbolondulni érte. NEO-PRIMITIVIZMUS? Alekszej Kirillovics Vronszkij elnézően legyintett: NEO-KRETENIZMUS – a javából! Ezt mormogta és dolgozott tovább, mindegyik munkáját így firkantván alá erdőtűz üszkével-koromjával: WOLAND. 1000 kilencszáz ennyi és ennyi (nem fontos). Meg egy fekete villám.

Alekszej Kirillovics Vronszkijt egy föld-föld típusú rakéta becsapódásától kivágódott fél tégla ütötte agyon a legújabb háborúban, miközben margarétás gumi úszósapkájával a fején és tiroli bakancsában, hosszú „sirályszárny ujjai” között vékony, mentolos női cigarettával sétálgatott derűsen, egymagában, afrikai makimajmával és vázlatfüzetével, csak úgy bóklászgatott Dubrovnik szabadváros óutcáján, a lövedékek rémisztő záporában. Alekszej Kirillovics Vronszkij nyomban elfeküdt, a láncáról szabadult állat világgá szaladt, miközben a tenger felől dagály érkezett, de megtört Dubrovnik falai alatt. Így volt.

Hm...

Alekszej Kirillovics Vronszkijon, aki különben gyűlölte Chagallt, mert a hegedűnél jobban szerette a harmonikát, ugyanakkor imádta a tehenet, s eleinte tengeren átkelő szarvasmarhákat, majd később valami fura kis szigetről származó, nagyfejű alakokat rajzolt, egymással bőszen közösülőket, Alekszej Vronszkijon már nem segíthetett senki. A neo-kretenizmus megalapítóján, a:

1. Dobar dan
2. Đavo je u nama
3. Đevojka kreten se udaje za kretena sa djavoljim repom
4. Pijani kreten sa mamom

– című remekművek megalkotója egyszerűen elvérzett, mielőtt bárki közbeléphetett volna.

Magyarul beszélő emberek kedvéért következzék a művek címe magyarul:

1. Jó napot
2. Az ördög bennünk van
3. A kretén lány férjhez megy egy kreténhez ördögi farokkal
4. Részeg kretén az édesanyjával

Stb.

Szóval ezek lennének azok a fő Vronszkij-alkotások, amelyek – szavahihető források szerint – a körülmények folytán manapság egy Olivér B. Mlakar nevű nemzetközi hochstapler birtokában vannak. Olivér B. Mlakar birtokában, aki állítólag úgy gazdagodott meg, hogy a bekövetkezett legújabb zűrzavarban sót lopott a tengerből, s most – zágrábi roncsderbis és leányfuttatós korszaka után – használt autókat, kígyóbőr kabátokat, elaggott kondorkeselyűket és őrölt fahajat árul a budapesti Ecseri úton, illetve a Lehel piacon.

Nos, miért is mondom mindezt? Hát vigyázzon mindenki, aki picit is ragaszkodik Alekszej Kirillovics Vronszkij hamisítatlan emlékéhez! Az eredeti Vronszkij-művek mindegyike reagál a jód-detektorra, az orosz jégcseppre és a körömvirágteára. Hovatovább mindegyiket ki lehet lyukasztani közepes erősségű cigarettával. A neo-kretenizmus elméletének alapjait egyébként – állítólag – maga Vronszkij rakta le, ami nem is nagy csoda, és ásta el Koločep szigetén.

Egyszer el kellene menni egy db. éles ásóval és jól összekötözött söprűvel oda, Alekszej Kirillovics Vronszkij gauguini szigetére. (Ördögbe is, vége.)

(A szerző Szép kis történetek c. tavasszal a zEtnánál megjelenő kötetéből.)