Berecz Péter Áron
Anyaméh (I.)

– alaprajz –

trailer

Olykor úgy érzem, bennem él egy egész nagyváros. Összes kurvájával és sorozatgyilkosával együtt.
Körülöttem emberfejek róják a köreiket, akár azok az ismerős homokszemek a nagyi kertjében, amelyek olyan szépen pulzáltak a légben, a napfény ritmusára. Ezek a fejek mosolyognak, még akkor is, ha sírniuk kell. Velük igazán könnyű az élet. Mindig azt mondják, amit hallani szeretnél. Reggel beindul a mosolyjárat, s mosolyognak egészen a puha párnáig. Ott aztán sírnak.

title theme

Azt álmodom hogy élek
Sűrű nehézkes álomból
Bontakozik ki a Most
Kezet nyújt és elragad
Megszűnik a mentális zaj
Csak te vagy és csak én a
Múló pillanat kék egén
Azt álmodtam, hogy élek.

hook

Lám, valamikor én is egy voltam közületek. Hallgattam az igaz szóra: egyetemre jártam, munkába álltam, ha esett az eső, áztam, ha nem gyújtottam be, fáztam, ha késett a buszom, vártam, ha embert öltem, ástam.

jelenet I
melyben a szobrász emberi gyengeségéről vall

A marihuana jellegzetes illata belebújik a műtermem minden apró porcikájába. Az agyag illatával keveredve még bódítóbb. Érzed már? Az alkotás illata. A múzsám homlokcsókja.
Már annyira rá vagyok állva, hogy enélkül nem is megy az alkotás. Nem baj, ha megöl. Mindennél jobban akarom. Ha megöl, méginkább. Éhes vagyok. Üres vagyok. Éhes és üres vagyok egyszerre, s nem tehetek sem róla, sem ellene.
soundtrack
Szívednek lassuló dobogása.

jelenet II
melyben a szobrász a változást akarja, s egy kicsit azt is, hogy
minden maradjon a régi

Már nincs bennem napfény, tudom. És itt most arra a szent és örök napfényre gondolok, amely élettel ruházza fel a megkocsonyásodott lelkeket. Az ember nem csak akkor vétkezik, ha rosszul dönt. Akkor is bűnös, ha nem dönt.

Érzem, hogy valami remeg bennem. Máshol és mást kéne tennem. De itt van ez a nyavalyás társadalom, az emberek, megfigyelésem tárgyai. Bármit is mondasz, nem érdekel téged más, csak az ember. Hiába írnám most le a legszebb tájat, zsenge fűvel, roppant tölgyekkel, türkiz oázisokkal, melyekben ágyat bont az ég, lelked csak akkor lenne boldog, ha feltűnne a színen az ember is, minden érdeklődésed igaz forrásaként.

jelenet III
melyben a szobrász rászánja magát a változtatásra,
elsősorban a változásra

Már az is valami, ha tudod mit akarsz. Itt ez a domb. Itt fogom felépíteni a saját anyaméhemet. Hiszen a boldogtalanság nem más, mint örökös visszavágyódás az anyaméhbe. Valaha karjaidban a nagyvilág nem téphetett szét, de a nagyvilág itt tornyosul előttem, a karjaid pedig sehol. Egy ember csak akkor lesz felnőtt, ha már nem marad senki, aki megvédhetné. Azt hiszem, felnőttem.

flashback

Egy anya hiányát úgy tudom a legjobban szemléltetni, hogy zárójelbe teszem a szót, hogy (anya). (Anya), miért tetted zárójelbe a fiadat?

Földszint

Apró pont az egész.
(messziről mindent annak látunk, aminek akarunk)

Most kell elvonulnom érzem bizsereg minden
ahol senki nem szól hozzám ott van a hazám
ahol felhők gyülekeznek és fákat tép ki a szél
ahol elhallgatok a kövek szólalnak meg
és megírják helyettem ezt a verset
vannak akik megértik a csendet is
ahol metsző sugarakkal süt a nyár
ahol elcseppen a sűrű méz
ahol madaraktól görnyed a vezeték
ott a hazám
ahol legszebben hallgatnak a facsemeték
most is hallgatnak

Ez egy fakunyhó.
(addig boldog mindenki, még mindent csak messziről néz)

ha nem hallgatok ti is
elfáradok
ha nem öntöztök
kiszárodok
ha nem takartok
megfázhatok
almafa vagyok
csodáljatok

Már mindent értek.
(a távolságban benne van a képzelet is)

gion nándor és végel lászló
keljetek fel és
kiáltsatok

Az ajtó (távlatból).
(mint egy fekete koporsó a falban)

Rothadásomban részt vesznek ők is
Bennem éldegélnek
Csonkán ölelem át a katarzist
Bár rám se néznének

Hegyoldalból görgő oldalbordák
Habzsoló remete
Elmerültem benned akár a rák
És így születtél te

Csak úgy felcsatoltál az övedre
Kiszívva hagytál el
Véres nyálat köptem a bőrödre
Rám senki nem figyel

Egymással szeretkező dobozok
Foszlásnak indult heg
Párnás szemű kétséggel borozok
Sírsz majd ha elmegyek (?)