Berecz Péter Áron
Képeslap egy finn erdőből.
(a képes oldala van felül, de fejből tudom mit írtál)

Tudod, jártam én már ott,
elmondhatom, nincs benne semmi szép,
rozsdásak a fák és gyűrött az ég is,
mint a párnád, melyen álmod alkottad.

(Tenyeredet nyújtod,
ott van benne az egész világ,
és én nem is sejtem, hogy magányos
ez az ölelés, akár egy atomváros,
hagyom, had épüljön tovább a homokvár.)

Vakítóan fehér itt minden, mint egy vásznon,
míg csukva marad a szemem,
te itt leszel velem.
Álmodom.

Vállra terített kabáttal sétálok. Fázom.
A Hótündér reggeltől estig énekel,
napfényt olvaszt a könnyed kicsi sanzon,
olykor dalolok vele én is, addig sem éhezem.
Valóság.

(Ollóval összenyirbált lélekcafat
lüktet a tükörszoba közepén,
fekete konfettivé hullik szét a fény,
és csak emlékek maradunk a padon,
hogy hiányzol, de nagyon!)

A fogasra akasztott holnapután köszön vissza,
a homokszemeket meg a vászon majd beissza.
Ne félts, jön majd, aki felvesz és hazacipel,
migrénes magányom azért téged sem irigyel,
sziréndalod hajtott csak tengered jéghegyébe,
a finn erdőt is te festetted bele a repedésbe.

***

Én hazaértem (végre)!