Helyek a hegycsúcs körül
Bodor Ádámmal a zEtna IX. Irodalmi Fesztiválján Józsa Márta beszélget

J. M.: Most, amikor jöttünk errefele, azon gondolkodtam, hogy az a táj, amelyen átutaztunk, az Alföld meglehetősen idegen lehet neked, vagy legalábbis nem találtam nyomát a prózádban annak, hogy megérintett volna. Idegenül mozogsz ebben a világban, vagy megszeretted valamennyire?

B. Á.: Nem. Hát harminc éve élek az Alföld közelében, Budapesten, és elég ritkán utazom át az Alföldön, de időnként, mint most is, errefelé utazván felfedezem a szépségeit. Igaz, ezek sokszor emberi kéz által odateremtett kellékei a természetnek, ilyen erdőcskék, erdős sávok, ilyen szem-fogók, amelyek kicsit színesítik ezt a borzalmas egyhangúságot. De igazából érzelmileg nem tudtam kapcsolatot teremteni az Alfölddel, nyilván azért is, mert a táj iránti vonzalomnak az érzelmi területe a lelkemben már foglalt volt, mégpedig Erdély által.

J. M.: Aki csak akár egy-két könyvet is olvasott tőled, tudja, az tele van ezzel az Erdélyből hozott tájrendszerrel, olyannyira, hogy rendkívül vizuálisan is el lehet képzelni. Soha nem éreztél kísértést, arra, hogy ezt kitágítsd? És most nem az Alföldre akarok utalni, hanem arra, hogy a világban jöttél-mentél, számos helyen jártál (tudom, hogy szeretsz utazni), mégis az a közeg vagy az a rendszer, amit Te leírsz, az nagyon erősen Erdélyhez kötődik.

B. Á.: Igen, erre ugyanazt tudom mondani, hogy az a fogékonyságomnak az a területe foglalt. Bejártam az Alpokat is, közben engedvén a hegyek iránti vonzalmaimnak, sőt Közép-, és Dél- Amerikában is őrületes hegyvidékeken járhattam, de ha csak az Alpokat veszem – tényleg sokszor voltam –, a csodálaton kívül nem marad meg bennem semmi, mert érzelmileg nehéz, főleg sok évtized megélése után, ezzel a tájjal kapcsolatot teremteni. Azt hiszem, ez így is van rendjén. Ez a hűségnek is része lehet.

J. M.: Amikor olvastam a Verhovina madarait, ami a legutóbbi regényed és az egyetlen, amely dél-amerikai kirándulásod óta íródott, akkor igazság szerint megpróbáltam keresni benne ezeket a nyomokat, de magam sem találtam. Szóval szerinted belopakodott valami, nevek... a nevek hangzása?

B. Á.: Nem, nem, nem... Nagyon áttételesen a tengerimalac belopakodott, bár Európában is, nagyon elkeseredett emberek háztartásában, a baromfiudvar egy-egy sarkában élnek tengerimalacok, de mint egy baromfiudvar főszereplőiként Peruban láttam őket. Azért mert hát eszik őket, és teljesen más helyre került ez az egyébként elég szánalomra méltó kis állatka az értékeléseimben. Igen, hát így vonult be a regénybe, hogy egy helyen tengerimalacot esznek és elég sokat... Egy élete végzetes fordulópontjához került ember egy este négy és felet eszik meg egyszerre.

J. M.: Mindenesetre az ételhez, a kajához való viszonyod azért ebből a könyvből kiolvasható. Szegő Jani kérdezte tőled a Nyitott Műhelyben, hogy tulajdonképpen tudsz-e főzni, szeretsz-e főzni, szereted-e a hasad? Ami nem látszik rajtad.

B. Á.: Igen, szeretem a hasamat. Hogy tudok-e főzni vagy nem, annak az eldöntésére nem vagyok illetékes. Hogy főzök-e? Hát, amikor a feleségem enged, akkor igen, mert ketten egy konyhában sürgölődni, az nem megy. Ketten semmit sem tudunk ott csinálni. Illetve egy dolgot, amit csak ketten lehet, de hát azt nem a konyhában.

J. M.: Nem kizáró ok. Mindenesetre az az ízvilág, amely szerepel a könyvedben, az nekem ugyanabban a regiszterben van valahogy, mint ahogyan a táj. Tehát erőteljesen látszik, hogy ez is a poggyászodban, otthonról hozott dolog, az erdélyi konyha maga, nem?

B. Á.: Igen, de ez kicsit öncélúan működik. Hogy is mondjam? Mikor a könyvben egy helyen egy étlapot leírok, de egy olyan étlapot, amilyet én soha nem láttam, és soha nem is ettem végig, akkor egyszerűen elképzeltem, hogy azok az emberek, abban a szerepkörben, a helyileg rendelkezésre álló termékekből ezt tudják előállítani. Ez egyébként ínyencfogásokkal tarkított étrend, amit én valaha kipróbáltam volna.

J. M.: Hát tulajdonképpen lehet, hogy érdemes volna egy ilyen lakomát tervezni. Nem? A Bodor Ádám után főzünk... Persze nem ez az egyetlen dolog, ami felcsigázza a fantáziáját az olvasónak. Ugyanez a helyzet szövegeid képi világával is. Te szereted, hogyha elképzelik vagy vizuálisan megvalósítják, amit Te megírtál? Mondjuk a Gothár például.

B. Á.: Hát ennek az egész ügynek két oldala van. Persze, hogy az ember szereti, sőt el is várja, hogy a társművészetek hozzányúljanak az ő munkáihoz. Ez nyilván egyrészt hiúság kérdése, de természetesnek érzem, ha egy írónak elvárása az, hogy szerezzenek róla tudomást, olyan értelemben is, hogy használják a szövegét. Ugyanakkor egyéb elvárásai más tekintetben nemigen lehetnek, hogyha tudja, hogy pl. az annyira öntörvényű és erőszakos, és többféle eszközzel dolgozó, a gondolatának érvényt szerző film műfajának eszközeivel az író nem vitatkozhat. Nem támaszthat elvárásokat, olyan értelemben, hogy egy készülő film minden tekintetben közvetítse az irodalom által egyszer már átpasszolt értékeket. Egyetlen elvárása lehet, hogy az irodalom nem konvertálható a képernyőre vagy a mozivászonra, mert ha igen – ilyen is van –, akkor abból művészileg silány dolog jön létre. Egyszerűen lekopírozza, elmeséli filmszalagon azt, amit az olvasat a kezébe ad. A filmnek, akkor van értelme, ha már nem a rendező írja, hanem egy irodalmi alkotást vesz kölcsön, hogy az illető mű már annyira megihlette, hogy képes művészileg teljesen eltérő, de egyenrangú alkotást létrehozni. Az írónak ez az egy elvárása lehet. Ha ezzel az író nincsen tisztában, akkor rendszerint pofára esik, amikor meglátja a filmet, és nincs igaza, mert tudomásul kell venni, hogy a film egy teljesen más műfaj, és nem arra való, mint amire az irodalom, hogyha még egyáltalán mindkettő való valamire.

J. M.: Hát persze, de azért te tevőlegesen is részt veszel a filmekben. Nem? Tehát ilyen szempontból az a kérdés, hogy magadénak érzed-e aztán a filmet, nem a Sinistrát, mondjuk, hanem A részleget?

B. Á.: Persze, de elmondtam már, hogy alig érzem a magaménak. Gothár egyébként látványosan közel sem engedett a film munkálataihoz. Hála Istennek, mert akkor még esetleg sárosnak érezném magam. Ez volt az a film, ami éppen nem tetszik. Éppen ezért nem is szeretném a közönség tudomására hozni, hogy tetszett-e a film nekem vagy nem. Ezt a Gothárnak elmondtam, és ő különben tíz év után egy este éjfélkor felhívott, és azt mondta, hogy, te, ma este ahogy hazaértem, képzeld, épp A részleg ment, és kabátban, úgy ahogy beléptem a lakásomba, úgy néztem végig. Igaza volt.

J. M.: A helyszínek kiválasztásában sem segítettél? Azt kérdezem, igazából azt szeretném kérdezni Tőled, hogy a helyszínekkel nem leplezed-e azokat a dolgokat, amelyek, mondjuk, a regényben nem egyértelműsíthetők, vagy éppenséggel el akartad-e őket távolítani a létező, valóságos helyszínektől?

B. Á.: Én mindig el akarom távolítani. Helyszínek keresése ügyében éppen konzultáltunk, aztán mégsem. Nehéz ebben is tanácsot adni, tehát irányítani egy rendezőt, az nem jó, nem egészséges dolog. Az sem jó, amikor egy rendező állandóan konzultál valakivel, hogy mondd, most ez hogy legyen. Találja meg ő, s aztán lesz, ami lesz. A filmek közül tulajdonképpen egy volt olyan, amit talán magaménak éreztem, a többi sem volt idegen, de nemigen szóltam én ebbe bele. Annál is inkább, mert én sem láttam az igazi helyszíneket az általam ismert hegyvidéken, ahol ez a történet ott lejátszódik.

J. M.: Egyébként, hogyha behunyod a szemed, vagy nem hunyod be a könyved írása vagy olvasása közben, akkor előtted megjelenik valami?

B. Á.: Meg, meg. Úgyannyira, hogy még térképileg is meg tudnám rajzolni, hogy merre van észak, hol állnak a viskók a patak partjánál, és az egész táj, a domborzat előttem áll. Kell is, ahhoz, hogy én mozogni tudjak abban a közegben, amit kitaláltam. Egyszer kell kitalálni és akkor az ember otthon lesz benne. Kialakul és benépesül az a környezet, amely alkalmas lesz arra, illetve engem is alkalmassá tesz arra, hogy művészi látványát közvetíthessem.

J. M.: Először kialakul a környezet, aztán benépesül? Vagyis először az emberek vagy a táj van meg a fejedben?

B. Á.: Először talán egy helység, ahol egy dialógusfoszlány, egy helyzet van, amit talán le sem írok akkor, hanem csak megérzek. Egy helynek, egy térségnek a hangulatát, és amikor ez elég erős, akkor kezdem el írni, és rendszerint ez egy olyan etalon lesz, ami meghatározza aztán a továbbiakat is.

J. M.: És mi a helyzet a nevekkel?

B. Á.: A nevekkel az a helyzet, hogy rendszerint azonnal beugrik egy név, és vagy otthagyom, vagy örökre elfelejtem. Ez a történet minden elemével így van, hogy nem szabad spekulálni vele, vagy egyből jó vagy szemétkosárba vele. Meg kell hagyni a teremtésnek ezt a szűziességét, a spontaneitását. Valami akkor igazán jó, ha az első hallásra, az első látványra jó. Lehet, hogy a hasonlat nem tökéletes, de egy festményt ha túl sokáig festenek, akkor el elveszíti az igazi, elementáris erejét. Addig-addig csinosítja a művész, amíg kiég az egész.

J. M.: Jut eszembe, említetted a szemétkosarat. Úgy tudom, jó barátságban vagytok, sokat dolgozol neki?

B. Á.: Már nem. Amíg írógéppel dolgoztam, addig így volt. Ha valami nem tetszett, azért, hogy ne gyűljön a paksaméta, ingerült mozdulattal eltéptem. Ami egyúttal a megkönnyebbülés hangja is volt. Összegyűrtem és be... Megsemmisítés, ami rossz, azt el kell tűntetni egyszer és mindenkorra. A számítógéppel más a helyzet, mert ő kínálja a lehetőséget az embernek, hogy hibázzon. Az van, hogy egy mozdulat és törli, aztán helyesbít, ahányszor akar. Ez egy új veszélyforrás is, mert egy kicsit igénytelenné teszi az embert. Úgyis alkalom van javítani, ahelyett, hogy itt, az írógépnél megszokott folyamat ismétlődne meg, hogy papírt kell betekerni a gépbe, az ember egy mozdulattal elintézi. Ez is egy buktató. Egyébként sajnos elég rutinosan írok már, sokkal kevesebb selejttel.

J. M.: Könnyen átszoktál egyébként a komputerre?

B. Á.: Igen, mert eleinte eleve hát írógépnek tekintettem. Még élt is az a kényszer bennem, de tényleg csak az elején volt, hogy kinyomtassam rögtön, amit írtam, mert kellett a papír, az oldalnak a rajza, a látványa, benne a korrekciókkal, a kihúzásokkal, a betoldásokkal, amiben az ember egyszer csak otthon lett. Majd ha a véglegest írja, természetesen letisztázza, de addig mindennek megvolt papíron a maga helye, és úgy megszerette az ember a papírt. Ezt próbáltam imitálni a számítógéppel, de pillanatok alatt rájöttem, fölösleges. Az ember, hogyha szakított egy munkamódszerrel, eljárással, akkor abból ne mentsen át felesleges elemeket. Ez most már elveszett, hogy oldalakban lássam a munkát.

J. M.: És ez a munkádon nem látszik. Nem veszed észre magadon, hogy ezt másképp írtam volna, ha kézzel vagy írógéppel vagy bármi egyébbel? Tudod, ennek vannak ilyen mítoszai, van aki csak kézzel tud írni például.

B. Á.: Igen, van, aki meg sehogy. Nem vettem észre, talán azért, mert most már nem nagyon érdekelt ez az ügy.

J. M.: A nevekre visszatérve, ugye tizenvalahány nyelven jelentek meg a könyveid. Lehet, hogy többön, nem tudom. De azt kevesen tudják, hogy a Sinistra 2000- ben, Sava Babić fordításában. Hogy a nevekkel mi a helyzet, szoktad követni, lefordítják azokat? A román kiadást láttam, abban tudom, hogy nem fordította le Mario Sabato. A nevek lefordíthatóak, adaptálhatóak-e?

B. Á.: Hát a név, az név, szinte lefordíthatatlan. Találkoztam ilyen szándékkal. Éppen a román kiadás esetében került a fordítás kontrollszerkesztésre egy teljesen dilettáns pofához, aki hát ezer ötlettel állt elő, hogy hogyan kell fordítani, a nevekig elmenően, amit aztán kellő derültséggel persze visszautasítottunk, ami a kiadó illetékeseinek véleményével is találkozott, úgyhogy nem kerültek be idegen elemek. Azon kívül idegen nyelveken? A németet és románt kivéve kellő illetékesség hiányában aligha tudok hozzáférni az anyaghoz.

J. M.: De konzultáltak Veled a fordítóid ebben a kérdésben?

B. Á.: Hát elég ritkán... A német nagyon sokat, a spanyol mondjuk elég ritkán. Nem jellemző. A fordító is elég önkényes pofa, aki azt hiszi, hogy szerinte tud. Az angol fordítással kapcsolatban is sok kérdés merült fel, számomra elég érthetetlenül. Valószínűleg, hogy a társadalmi közegnek a rettenetes különbözősége miatt adódott, azt hiszem, több mint száz vagy százötven kérdés és kétely. A fordító amerikai, tehát nem csak a nyelvben, hanem eleve az olvasói képzeletben kereste a helyét egy csomó mindennek, amit szerintem elég rosszul tett, mert az olvasói képzelet, az olvasói képzelet Amerikában... Tegye azt, amit maga az olvasat sugall, és ne akarjon betáplálni valamit az ő savanyúcukor-, vagy sajtburger-ízlése szerint, és adja vissza azt, amit én leírtam, aztán kezdjen vele az olvasó, amit éppen akar.

J. M.: A románt vagy a németet egyébként olvastad?

B. Á.: Persze, többször is. A németet annyira meg tudtam ítélni, hogy konzultálni kellett aztán a fordítóval, hogy tegyünk helyre dolgokat. Hát a román fordítás esetében kevesebb gond volt.

J. M.: Amikor a Verhovina megjelent, azt mondtad, hogy nincs most a fejedben újabb regény. Azóta változott a helyzet?

B. Á.: Nem, tényleg nincs. Egyébként is, túl rövid idő telt el, körülbelül egy év a megjelenés óta, és ilyesmin, regényeken nem töröm a fejem. És azt sem zárom ki, hogy ez volt az utolsó, mert honnan, honnan tudhatnám, hogy mi következik.

J. M.: Ez azt jelenti, hogy csak regényt nem írsz, vagy mást sem írsz?

B. Á.: Mást sem.

J. M.: Novellát mikor írtál utoljára? Ugye, Balassa Péter valamikor ezt írta rólad, hogy te vagy A magyar novellista. Ehhez képest, amiről a legismertebb lettél, amivel legnagyobb sikereket arattál, azok a regényeid. Lehet, hogy azért, mert a regénynek van konjunktúrája? Nem tudom...

B. Á.: Hát rég írtam tényleg. Ha úgy vesszük, akkor harminc évvel ezelőtt Erdélyben, de hogyha másként tekintjük, akkor viszont mind a Sinistra, mint a Verhovina egyes fejezetei tulajdonképpen novellaalakban íródtak. Hát hogyha ebbe most belemegyünk, akkor elmondhatnám azt is, hogy egyrészt azért tekinthetőek novellának, mert én a nagy történetnek mindig egy szeletét írom meg egyszerre. Amin nem szükségszerűen és meghatározott kronológiába illeszthetően helyezkedik el a regény testében. Úgyhogy én a novellista mivoltomról egy percig sem mondtam le. Például a Verhovina minden fejezete önálló anyagként is él. Azonkívül én tényleg novellistaalkat vagyok, ezért a novella sajátos igényeinek megfelelve írok. Tegyem még azt is hozzá, hogy a novella sokkal nehezebb műfaj, mint amilyen nehéz egy regényfolyam folyamatosságában gondolkozni. A novella terjedelme és koncepciója már eleve egy szigorúbb művészi látványt sugall számomra, és ezt sugallja a nyelvben a megkülönböztetés az elbeszélés és a novella között, ami azt hiszem, hogy csak a magyarban létezik. Számomra ez sokat jelent, hogy a novella más, mint az elbeszélés. A novellának művészibb a megjelenítése.

J. M.: Ez alatt a tömörséget érted, vagy mit értesz?

B. Á.: Igen, a tömörséget, és az elhallgatásokkal, valamint a történet elemeinek megjelenítésével való szigorúbb gazdálkodást. Arra gondolok, amit az olvasóra hárítok. Amiben az olvasó partnerségét várom el? Mert nem kell egy történet minden részletét előadni, főleg azt nem, hogy az egyes szereplők mit gondolnak, amikor valamit tesznek, csak azt látjuk, hogy ez és ez történik, aztán, hogy miért, azt ki-ki intézze el önmagában. Szóval nagyjából hát ennyiből áll szerintem a novellának a...

J. M.: ...hozzád való közelsége.

B. Á.: Hát az elbeszélés az egy könnyedebb dolog, nyilván az elbeszélő megengedheti magának, hogy kitérjen egy csomó részletre, ami esetleg nagyon érdekelheti az olvasót, de engem, mint írót például nem. És amikor olvasok hébe-hóba, nagy ritkán, én is azt élvezem, és az az igazi elvárásom az író irányában, hogy engedje, én lássam, illetve halljam azt, amit olvasok, és bízzon rám egy csomó mindent. Ezzel egy kicsit az életnek és a történetnek a szürreálisabb szegmentuma felé akarom terelni az olvasót, illetve nem akarom, hanem ha én így látom, akkor az a természetes, hogy így is közvetítsem. De hát ilyen az alkotó.

J. M.: Tehát nem érzel kísértést továbbra sem a bőbeszédűségre, a művészi hűségre.

B. Á.: Nem, mert...

J. M.: ...mert szigorú vagy.

B. Á.: Nem, mert ilyenek a művészi elvárásaim. Egy festménnyel szemben is az az elvárásom, hogy hagyja, hogy a részletek az agyamban álljanak össze, és az egész látványkép azzal rázzon meg és az által ragadjon meg, hogy felületes egy kicsit, és egy csomó mindent az érzelmeimre bíz.

J. M.: Hogyha már a műfajaidnál tartunk, ugye, akkor nagyon nagy siker volt az, hogy leporoltad az egykor az Utunkban megjelent tárcanovelláidat, amelyeket aztán az ÉS közölt, és amelyek aztán megjelentek a Magvetőnél egy kötetben, Az utolsó szénégetőkben. Kinek volt az ötlete, vagy hogy jött ez az ötlet?

B. Á.: Az ötlet nem az enyém volt, már csak azért sem, mert amikor átterelődtünk Magyarországra, hát ez az egész anyag megvolt ugyan, de mind a mai napig fogalmam sincs a lakásban hol van. Valamelyik rejtett zugban, a többi kézirattal együtt, és tulajdonképpen nem is állt soha szándékomban ezeket elővenni, egészen addig, amíg ezelőtt néhány évvel ezelőtt Csíkszeredába egy szerkesztő kimásolta őket a Székelyföld szerkesztőségének lapgyűjteményéből. Nem emlékszem hány volt, száznál több. Majd készített velem később egy interjút is szintén a Székelyföld számára, és amellett megjelentettek azt hiszem, egyet vagy kettőt, hármat... Pontosan már nem emlékszem, és kezemben volt akkor teljes lista, amit Molnár Budapesten szóvá tehetett, vagy a Székelyföld került egy irodalomtörténész kezébe, aki szintén önszántából kereste ki az anyagot a Széchenyi Könyvtárban, úgyhogy párhuzamosan, majdnem egy időben került elő Molnár Vilmos, illetve Báthori Csaba jóvoltából. Ez egyből azt sugallta, hogy adjam valahogy közre, de mire én léphettem volna a kézirat már az Élet és Irodalomnál volt, hogy nekem csak annyi dolgom volt, hogy kiválogassam illetve, hogy kidobjam azokat, amiket talán időszerűtlennek éreztem vagy oda nem illőnek éreztem. Kevés volt ilyen, amely mondjuk, kilógott volna egy olyan együttesből, amit én azért közlésre alkalmasnak láttam.

J. M.: És magába a szövegbe, ami bent maradt, abba belenyúltál?

B. Á.: Kevés helyen, nagyon-nagyon kevés helyen. Értelemszerűen csak néhány mondat volt, ami így utólag túl felületesnek, kicsit túl homályosnak ítéltem. Öt-hat ilyen hely volt, ahol beavatkoztam, apróságokba tényleg, úgyhogy az tulajdonképpen maradt az az anyag, ami ezelőtt harminc, harmincöt évvel Kolozsváron napvilágot látott.

J. M.: És ami lényegében megélhetési írás volt?

B. Á.: Hát igen, ezek úgy keletkeztek. Engem annak idején, mivel politikailag rovott múltúnak számítottam, sajtóban, szerkesztőségekben nem alkalmazhattak, és hát elég szegényesen is éltem, és valamit ki kellett találni, ami hát viszonylagos rendszerességgel egy kis pénzt hoz a konyhára. Így született az ötlet, hogy én esetleg hetenként vagy kéthetenként ilyen másfél flekkes tárcákat írok.

J. M.: Szereted még a tárcákat egyébként? Létezik még ez a műfaj a magyar irodalomban?

B. Á.: Létezik, de talán az a társadalom, az nem létezik már, amelynek tárcát szokás írni. Pedig az ember azt hinné, hogy annyi felé rohangál az ember ide-oda, és annyi minden elveszi az embernek a kedvét és az idejét az olvasástól, hogy akkor a tárca lehet a legmenőbb, és ez nem így van, a tárca tulajdonképpen a kutyának se kell, az elbeszélés se kell... Azonkívül az írók sem igen értik már, hogy mi az igazi tárca. Én sem igazi tárcákat írtam, ezek apró novellák. Tárcákat a múlt század elejétől úgy a '30-as évekkel bezárólag, tehát addig írtak, addig élt ez a társadalomban, amíg ezt csinálni lehetett.

J. M.: A polgári nyugalom vagy a szabadságélmény hiányzik neked jobban?

B. Á.: Én nem hiányolom egyáltalán, nem sajnálom azt, ami elmúlt. Nagyon jól tette, hogy elmúlt. Meg kell érteni mindig az újat. Egyetlen egy dolog lehet, próbáljuk meg mindig megérteni, ha elfogadni nem is, azt, amiben élünk. Másrészt, ami a szabadság kérdését illeti: a szabadság, hogyha egyáltalán tudjuk, hogy ez mit jelent, és annak a feltételei nem mindig a környezetünkben ismerhetők fel. A szabadság érzése bennünk lakozik. Ez egy adomány, csak észre kell venni. Én az „átkosban” is tulajdonképpen szabadnak éreztem magam, annak ellenére, hogy nem volt útlevél a zsebemben, és a titkosrendőrség szeme a hátam közepét pásztázta éppen, de tojtam rá. Azt hiszem, most felesleges belemenni abba, hogy mennyivel élünk szabadabban a nagy rendszerváltó fordulat után, mert a szabadsággal együtt ránk szakadt egy csomó minden, ami szintén a rabság szimbóluma. Úgyhogy az ember keresse a saját maga természetében inkább, ami a lét elviselését megkönnyíti.

J. M.: Honvágyad van vagy volt valaha?

B. Á.: Hát honvágyam azután lehetett volna igazán, amikor Erdélyből elköltöztem. Erdélyben, egész Romániában akkor egy olyan borzalmas, az élet minden részére kiterjedő, megalázó helyzet alakult ki, hogy semmilyen vágyam nem volt, tíz évig legalább. És mire kezdett volna ébredezni, hát az otthoni táj változott meg annyira, hogy a honvágynak egy csapásra a tárgya szűnt meg, és mára már alig létezik. Amit az ember a szülővárosában keresne, azok a meghitt sarkok, helyek vagy részek, azok tulajdonképpen megszűntek, eltűntek vagy egy tisztító vagy pusztító szándék eredményként, vagy egyszerűen az idő rátelepült ezekre a helyekre, átfestette a szennyével, vagy éppen levakarta a patinát róla. Egyszerűen megszűntek, ezt tudomásul kell vennünk. Igazán érintetlen helyeket ott a hegycsúcsok körül talál az ember. Illetve hát az emberről nem tudom, de én igen.

J. M.: Vagy megírja őket...

B. Á.: Én ráismerek azokra a helyekre, amelyek ma is olyanok, mint régen, és amelyek talán még akkor így festenek majd, amikor már ember sem él a Földön.

J. M.: Még egy dolgot szeretnék kérdezni tőled. Ma délben azt mondtad nekem, hogy ne kérdezzelek semmiféleképp sem a macskákról, mert akkor nem leszel szimpatikus a közönségnek. Nem is kérdezlek. De miért nyilatkoztad azt a Magyar Narancsnak, hogy utálod a medvéket?

B. Á.: Mert a medve nem azonos a mackóval. A medve, az igazi medve, az egy zsémbes, házsártos, humortalan, ideges, agresszív állat. Az aranyos, barátságos, nagybácsinak tűnő mackó pedig csak a képzeletünkben él. Ezért én nagyon zabos vagyok a medvékre, és idegesít ez az egész kultusz, mert semmi alapja nincsen. Egy mítoszt akartam ezzel szétrombolni, nem tudom, mennyiben sikerült.

J. M.: Akkor a saját szerény eszközeinkkel most megint hozzájárultunk egy mítosz-romboláshoz. Köszönöm szépen!

B. Á.: Köszönöm szépen én is, hogy meghallgattak!

A beszélgetés elhangzott a zEtna IX. (Magánbalkán) Irodalmi Fesztiváljának keretében Zentán, az Alkotóházban 2012. november 10-én. Lejegyezte Lennert Tímea. A szöveget gondozta B. I.