Jódal Rózsa
A hó öt kincse

Egy sziklán álltunk, és a hóborította hegyeket bámultuk. Ameddig a szem ellát – minden csupa vakító fehérség. A Nap időről időre apró, sárga tüzeket gyújtott rajta, s ezek a „fagylángocskák” messze szikráztak a végtelen térségben. Már nem volt rajtunk védőszemüveg, mégsem káprázott és könnyezett a szemünk. Új és jóleső érzés volt. A kiválasztottak érzése.

– Olyanok, mint holmi egymás mellé állított óriási süvegcukrok – lelkendezett Soó Ződ P.

– Ne már! Életedben nem láttál még süvegcukrot – mondtam.

Zavartan kuncogott. – Öregapám mesélt róla – mondta kisvártatva. – Ő evett is belőle.

– És? Milyen volt?

– Rossz. Merthogy össze kellett mozsárban – tán kalapáccsal – törni.

– Ezeket próbáld meg összetörni. Kalapáccsal.

– Már beléjük akaszkodtam – csákánnyal – mondta Soó Ződ P., és rám nevetett.

Figyelmesen néztem az arcát. Valahogy egészen más volt, mint AZ előtt. Ha nem tudom holtbiztosan, hogy ő az, talán meg sem ismerem.

– Én is sokszor beléjük akasztottam a csákányomat – mondtam.

– Mindent tudok rólad – mondta Soó Ződ P., és felmarkolt egy hógolyónyi havat. Ezernyi hókristály-szikra röppent fel belőle. – Tanulmányoztam az életedet, mielőtt hozzád, a „mászásaidhoz” kötöttem volna a magamét.

– Rossz lóra tettél – mondtam, és tűnődve magam elé köptem. Azonnal megfagyott.

Halántékomhoz szorította a havat, és játékosan körkörösen dörzsölgetni kezdett vele. – Azt akarom, hogy egész évben szép legyél! – vihogott. – A lányokat szokták így… első hóhulláskor.

– Én már ezentúl mindig ilyen szép maradok – mondtam, és figyeltem az arcát.

Elsápadt.

– Nehéz lesz megszokni – mondta sokára, és eldobta a hógolyót.

Lassan görgött alá a meredélyen, és egyre kövérebb lett.

– Baj lehet ebből, te – néztem rá, de ő csak ingatta a fejét.

– Rég elmentek. Nélkülünk.

– Más is lehet még… alant. A világ tovább forog… S ugyan mit tudtál meg rólam?

– Például azt, hogy komoly csúcstartó vagy. Hogy a világ tizennégy 8000 méter fölötti csúcsa közül tízet is megmásztál, kettőt ráadásul műlábbal. S hogy első magyarként te másztad meg a Csomolungmát. Csodállak!

– Tudod, hogy nem kedvelem a nagy szavakat. Ráadásul láttad a Facebook minapi bejegyzéseit?

– Mi most már mindent látunk.

– Egy kommentező megkérdőjelezte azt is, hogy magyar állampolgár vagyok-e, hiszen Erdélyben születtem, s csak a nyolcvanas években települtem át. Szerinte a többi „bevándorló, nemzeti” celebbel együtt menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Havat ránk.

– Hát a havat, azt megkaptuk. Jó kis halálos adagot.

– Az illető fölvetette: egyáltalán minek másztam fel ide, ahol baj érhet? Mindenért csakis én magam vagyok a felelős. Nem beszélve arról, hogy tönkretettem a családomat, téged is én öltelek meg (!), s nagy hangon kürtölte szét, milyen sokba kerül ez a „semmirekellő hobbi”, mármint a hegymászás, a társadalomnak. A társai meg rátettek még egy-két lapáttal. Rám sütötték, hogy hiú vagyok, önző és akaratos, s számokat soroltak: korábbi expedícióim az ország hány milliójába kerültek.

– Még hogy te öltél meg! A saját lábad is mások mentése közben tört szilánkokra. Azóta van műlábad. S ezzel a protézissel jutottál most fel – velem együtt, úgy ám!– a nepáli Himalája 8586 méteres csúcsára. Te magad vagy a kitartás, a példamutatás és az emberi szolidaritás csodája. Egy kommentező szerint te vagy a Hegyek Óriása!

– Te, én mindjárt megbokszollak!

– Fogadjunk, hogy a Hegyek Óriása ilyet nem tenne… De figyelj! A sok „okos” vélemény között az is elhangzott, hogy milyen rémes dolog is a hegymászás: a mászók teleszemetelik a hegyet!

– Ugyan! Nevessünk ezen egy jó nagyot. Vagy üvöltsünk, mint gyerekkorunkban!

– Ez az! Üvöltsünk!

Felszegtük a fejünket, s a hatalmas, hósipkás hegyek közé ordítottuk minden sérelmünket, megalázottságunkat és keservünket.

A végtelen, jeges gerincű hegyláncok visszahangozva verték vissza a fájdalmunkat. És az újabb, furcsára, felemásra sikeredett diadal felett érzett örömünket is.

– No persze arról is olvashattál, hányan keltek a védelmedre, illetve a védelmünkre. Olyanokat írtak, hogy ilyen vasakaratú, kitartó, csodálatos emberek nélkül nem fedezték volna fel Amerikát, nem járták volna körül a földet, nem lett volna Amundsen, Scott kapitány, nem lépett volna ember a Holdra, és nem került volna magyar, illetve székely zászló a Himalája tetejére.

– A zászló!

Összeölelkeztünk.

Olyan sokáig álltunk így, mintegy sikerünk magaslatán, meghatottan és holtfáradtan egymásba kapaszkodva, hogy végül megfájdult a karom. A már nem létező karom.

– Nekem tetszett, hogy megmagyarázták a jónépnek, mit jelent a Kancsendzönga, azaz a Kanchenjunga, az expedíciónk…

– … az utolsó… a legeslegutolsó expedíciónk…

– Nekünk az utolsó volt, másoknak talán ezután lesz az első. Szóval a Kancsendzönga neve. A szó azt jelenti: „A hó öt kincse”. Merem remélni, tudod, hogy a „titokzatos mélységű” keleti emberek számára mit jelent ez az öt kincs?

– Mindjárt kapsz még egy hógolyót! Ezúttal egy olyan nagyot, amely levisz egészen a… egészen a…

– Ennél mélyebbre… vagy magasabbra… már nem vihet.

Soó Ződ P. erre elkomorodott.

– Jó, no sorolom, bár úgyis tudod: az arany, az ezüst, drágakő, a vetőmag, meg a szent könyv. Nekünk, „reneszánsz embereknek” viszont – állítólag – egészen más jelenti „A hó öt kincsét”: a teljesítmény, a győzelem, az örökkévalóság, a siker, meg a hírnév. Vádlott: egyetért a felhozott vád-lajstrommal?

Lehajtottam a fejem.

– Szeretem…

– Szeretem?!

– Sosem állhattam a szőrszálhasogatókat. Szóval: szerettem az erőfeszítéseket… A célirányos munkát, a komoly megmérettetéseket. Nem bírom a lébecölést, a langyos várakozást, a tengést-lengést, a semmittevést, de a látszatmunkát sem. Nekem mindig kellettek a kihívások! Valami bizonyítási kényszer hajtott. Mindig, mindenben az akarat, a kitartás győzelmét kerestem, azt hajszoltam. Azért nem törődtem bele a lábam elvesztésébe sem. Tudtam, hogy nekem még dolgom lesz ott a hegyekben. S hogy másoknak is utat kell mutatnom: hogy nem szabad abbahagyni, hogy mindent végig kell csinálni! Pedig, neked bevallhatom, keserves volt. A műtét is, a hosszadalmas, fájdalmas gyakorlás a mindent felhorzsoló, nehezen engedelmeskedő protézissel, de legjobban mégis a többiek gyanakvó, alig titkolt becsmérlő hitetlensége. Ők közben titokban, a lelkük mélyén, már „leírtak”.

– Azért mi hűségesen tovább meneteltünk veled. Mindig csak felfelé! Új csúcsokat fürkészve. És olykor meghódítva. Mi hittünk benned! És, neked köszönhetve, már önmagunkban is.

– Most is azt vallom: ha késztetésed van, fel kell menni arra hegyre! És minden következőre. Történjék bármi, egyszerűen: muszáj! Hiába kong a vészharang: „Ha nem biztos, hogy időben le tudsz jönni róla, ne menj fel!” Ki tudja azt megállni, hogy ne kapaszkodjon – akár a tíz körmével is – tovább, ha már oly közel van… sokszor úgy érzi: csak egy karnyújtásnyira – a cél?

Soó Ződ P. konokul, megszállottan csak mondta a magáét.

– Mindig-mindig felfelé néztünk, oda vágyódtunk, oda készülődtünk. A magasba. A nagy-nagy havas magasságokba, ahol már ritka, oxigénhiányos a levegő, és néha bizony mínusz 30-40 fokot mutat a hőmérő higanyszála. Néha mászókötéllel, s minden egyéb rekvizitummal együtt másztuk a hegyet, máskor csak vak bizalommal egymáshoz kötözve. Együtt, egymásért. Hetekig. Hónapokig. Évekig. Egy életen át. Egészen a halálig. Szép volt… Kicsit rövidre sikeredett. Nekem különösen. Szerinted megérte?

Fürkészve néztem a még mindig kamaszos, valahogy kölykös, lelkes arcába.

– Még kérdezed? Emlékszem a kezedre. Amikor zuhantomban lenyújtottad értem. És más kezekre is, amelyek az olykor kifogyó ételek utolsó falatjaival… lámpával… takaróval… sátorral… telefonos, rádiós segélyhívással, miegyébbel… segítettek. Egy mindenkiért, mindenki egyért.

– Hogy is mondta Ká, Maugli óriáskígyója? Egy vérből vagyunk, te meg én… Emlékszel? Még egészen lent… a hegy lábánál… tréfásan azt kérdeztem: Akkor most csakugyan felmegyünk? Ugye, a felhők fölé megyünk?

Csak néztem rá. Egészen átszellemült volt az arca.

– „Felkapaszkodunk a felhők fölé, és egészen közelről megnézzük az eget és a csillagokat.”

– Túl sok Gion könyvet olvastál.

– Akárcsak te. Csupa lelkesedés voltál. Valami olyasmit válaszoltál, hogy a kárókatonák ugyan még nem jöttek vissza, de ha feljutunk magasra, egészen magasra, fel, fel, a csúcsra, akkor ott talán megtaláljuk a – rokonaikat. Horgas orrú, fényes tollú, éles eszű, villogó szemű óriási fekete madarakról meséltél, akik csak ránk várnak ott fent. Az új hódítókra. Magányuk megosztóira.

– Meneteltünk, bukdácsoltunk, meg-megcsúsztunk, zuhantunk, tovább kapaszkodtunk felfelé. Néha úgy éreztem, sose ér véget az utunk, máskor meg, hogy fent már – a mennyország vár ránk.

– Nagyon kidöglöttünk. A protézis csúnyán felhorzsolta a lábadat. Esténként, a sátorban lecsatoltad, és kenegetted a csonkodat. Nehezen, sípolva lélegeztél, és állandóan szomjas voltál. Nem lett volna már szabad végigjárnod ezt az utat.

– Amit elkezdtünk, azt be kell fejeznünk. Nem hagyhatunk magunk mögött befejezetlen utakat.

– S mikor végre zihálva, tántorogva feljutottunk…

– … te rögtön áradozni kezdtél. Szakadt rólad a víz, reszketett kezed-lábad, de már nyomtad is a sódert: – Ó, óóó! Milyen gyönyörű! – Körbe forogtál, mint egy pörgettyű.

– Te meg: „Magasan vagyunk!” Látod, milyen magasan vagyunk? A világ tetején vagyunk! Nézd, milyen közelről süt ránk a Nap!

– „Csak miránk süt a nap” mondtad te, és a meghatottságtól könnybe lábadt szemmel vizslattad, hová tűzhetnéd ki a zászlót.

– „A felhők fölött vagyunk!” – suttogtam, pedig üvölteni szerettem volna a fenenagy örömtől, és egyszerre úgy éreztem, megszakad a szívem, hogy teljesült hát a vágyálmunk: feljutottunk a Himalája csúcsára.

– „Miránk mindig sütni fog a Nap” idézted elfúló hangon, de akkor egyszerre kezdett ám lebukni, s mi megrettenve észleltük, hogy nagyon elmúlt az idő, sebesen kell lefelé igyekeznünk, már lent is kellene lennünk, sokkal lejjebb, mert közeledik a Halál Órája. Hat óra volt.

– Azt írják a facebookosok, hogy az utolsó rádióüzeneted így hangzott: „Nagyon legyengültem, nem tudok továbbmenni. Péterék előttem vannak 60-100 méterrel. Próbáltam fényjeleket adni, de nem ért semmit.”

– Az már a vég kezdete volt.

– Féltél?

– Kezdetben még megpróbáltunk segíteni egymáson, igaz? Te is, én is. Lázasan, kapkodva. Fejvesztve. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodva… Aztán egyre fáradtabban és reménytelenebbül… De akkor, ha már megbizonyosodsz róla, hogy vége… hogy nincs tovább – akkor egyszerre halálosan nyugodt leszel. S ha vigasztalásul, utolsó ajándékként még „betáplálod” a szürkesejtjeidbe, hogy – a kilátástalan véget leszámítva – tulajdonképpen örülhetsz, ujjonghatsz, hiszen a dédelgetett terved igenis sikerült, akkor valami – kegyelem, vagy mi áraszt el. Befejezted a munkádat, megpihenhetsz… És te?

– Engem a rettegéstől kivert a hideg verejték. Előbb imádkozni, aztán átkozódni kezdtem. Üvöltöttem a félelemtől. Megkíséreltem segíteni rajtad, nem sikerült. Aztán, hogy tudatosodott bennem, nincs senki – te sem – aki rajtam segíthetne, ledermedtem. Megbabonázott a végtelen, síri csend. Talán sehol sincs ekkora mély, feneketlen, süket csend, mint itt, a végtelen hó és jég birodalmában. Nem tudom, mi történt aztán… Nyilván elaludtam. És jéggé fagytam. A hegy magához ölelt, puha hópaplanával betakart. Azt hiszem, másokhoz viszonyítva könnyű halálom volt. Csak azt sajnálom, hogy ilyen korán. Még annyi csúcsot megmászhattam volna!

– Gyere! Már nem kell másznunk: egyszerűen fellebegünk. Kiállunk a szirttetőre, a zászlónk mellé, és körülnézünk. A miénk már örökkön örökké ez a végtelen, meghódított, tiszta fehérség.

– Burai J. és Gergián most azt mondaná: a felhők felett vagyunk.

Kézen fogva álltunk, vagy inkább lebegtünk a magasban. Körülöttünk kitágult a világ. Az univerzum. Nem voltam se boldog, se boldogtalan. Valahogy más lettem.

– A felhők felett vagyunk – mondtam. – És önmagunk felett.