Jódal Rózsa
Herpesz zoszter

Szeretek így „loncsolni” az ágyban. Tulajdonképpen minek is kelnék fel? Úgy sincs mit csinálnom.

Jaj, de meleg ez a paplan! Legalább résnyire ki kellene nyitnom az ablakot. Ez a vacak központi fűtés valósággal felforralja az agyamat. A hálóing is! Tisztára odaragad a hasamhoz, a hátamhoz, hozzátapad a bőrömhöz, belém nyomul, belém nő... Jujj! Majd kicsit megemelem. Mindjárt jobb. Nézzük csak őket! A legtöbbről már a pörk is lehullott, de ez a kettő... öt... nyolc, vagy hány, nem látom őket jól (a hátamon lévőket nem is láthatom), még mályva-vörös és úgy ég! Kettőn már ott a hólyagocska is. Mint holmi gyöngyszemek. Vagy parányi kontaktlencsék? Hm... Ragyognak a rájuk sütő napfényben. Szinte szépek a haszontalanok. Szépek! Kész hülye vagyok, amikor szépnek mondom a herpeszeimet... Mi ez a nedvesség? Ezek itt a csípőmnél felfakadhattak. Csak el ne gennyesedjenek megint. Marica azt mondja, a hátamon tenyérnyi széles sávban rózsaszín a gyógyulófélben levő bőr. Mint a malac bőre. Vagy inkább, mint a nyers hús. És gyűrődik, ráncosodik. Úgy húz! Húzódik valahogy. Főleg ha mozdulok. A hasamon ékeskedő „övet”, azt látom. Az orvos azt mondja, aki életében egyszer is volt himlős, annak a szervezetében már ott vannak a vírusok. Meglapulnak és csak arra várnak, hogy a szervezet legyengüljön – s akkor előtörnek. Akkor már ők a Janik. Nálam először sok-sok éve jelentkezett – egy. A jobb mellemen. Halálra rémültem tőle. Azt hittem, mellrákom van. „Levágják, jaj, levágják! Az én szép, csúcsos, kemény húsú mellemet, amelyen mindenkinek megakadt a tekintete? Az én büszkeségemet? Hogy megyek én ezentúl emberek közé? És mit szól majd hozzá Ő? Elhagy, jaj, elhagy! Nem kellek én már akkor senkinek. Sérült, nyomorék, felemás alak lesz belőlem. Egy roncs! Egy roncs... Rohantam az általános orvosnőmhöz. Ő meg, még mielőtt megnézte volna, megkérdezte: „Hólyagocska is van rajta?” Mondtam, igen, de... Csak egy pillantást vetett rá, aztán elnevette magát. „Egy hétig naponta háromszor vegyen be egy szem B-vitamint... Tudja, a Beviplex N-t, és kenőcsöt is írok fel, azzal kenje. Persze élesztőt is ehet helyette.” „Felfuttassam?” kérdeztem. „Lehet” válaszolta ő unottan és már nyúlt is a telefonja után „Hello, drágám, hogy vagytok? Voltatok a...” S a szokásos blabla. Persze munkaidőben!... Hát én most ugyancsak legyengülhettem, hogy ennyire elhatalmasodott rajtam a herpesz zoszter. Pedig milyen büszke voltam a slangságomra! Én még hatvan éves koromra sem híztam el, s olyan derekam volt, hogy!... Déneske, a „fogadott fiam” és örökösöm olyan aranyos volt! Amikor kiderült, hogy herpeszem van, előkereste a porosodó régi könyvei közül a kis fekete Brencsán-féle Orvosi szótárat. A nagyot, a részleteset, persze megtartotta magának. Valamikor az orvosi egyetemre is beiratkozott, hát volt neki több is... Meg jegyzetek... Jaj, hány helyre beiratkozott akkoriban, és hány főiskolát, egyetemet hagyogatott ott sorban egymás után? Minden érdekelte, és – semmi. Kapkodott a szentem. Felragyogott, ha valami újról hallott, utánajárt, lángolt, az órákra is eljárt, beszerezte a tankönyveket, mindenféle vonatkozó irodalmat... Aztán megunta, új tanintézményt keresett. Egyre csak keresett. Valami „mást”, valami „extrát”... A tanulmányaiban, a nőkben, a vallásokban, a politikában. Megmaradt az én Örök Keresőmnek...

Most, hogy megkaparintottam Brencsán János nyolcadik kiadású szótárát, egyszeriben nagy tudós lettem. Napokig bújtam a herpeszről szóló részt. Ott még latinosan jelölték: „herpes sömör (vírusfertőzés okozta hólyagos bőrkiütés);” Sorra vettem az „alfajait”, és izgatottan kerestem, melyikük vonatkozik rám. A herpes febrilist elvetettem, mert az lázas betegségben létrejövő herpes. A herpes gastricust is, hisz az gyomor-, és bélzavarok nyomán keletkezik. Így járt a nemi szerveken kialakuló herpes genitalis, valamint a terhesség folyamán , vagy olykor gyermekágyban jelentkező herpes gestationis is. A herpes labialison már eltöprengtem kicsit. Fiatalkoromban gyakran sebesedett ki a felső ajkamnak főként a jobb széle. Zavart, szégyelltem, és igyekeztem sötétebb rúzzsal eltüntetni. Ám hamar rájöttem, hogy az „én” akkori sömöröm inkább a herpes menstruationalis, vagyis a havi vérzés folyamán kialakuló ajaksömör lehetett. Boldog idők! Ma már annak látom. Milyen furcsa. Kamaszlány koromban nem léteztek még cserélhető, eldobható higiénikus betétek. Azokat mi még akkoriban – mostuk, szárogattuk, vasaltuk. Ott lógtak a szárítókötélen a többi mosott ruha között. Úgy bizony. Nem volt valami lélekemelő látvány. Ám az olyan későn érőknek, mint amilyen én voltam, még némi büszkeséget is jelentett: hogy lám, én is felsorakozhattam hát az „igazi, felnőtt” nők közé! Néha ilyen kevésen múlik az ember önbecsülése. Sajnos, ez a korán belénk rögzült, kétkedve, tanácstalanul várakozó, egyre csak várakozó félénk, zavart, rejtőzködő magatartás nem múlik, nem múlik. Akiben, mint a sömör vírusa, legbelül, ugrásra készen ott bujdokol a kisebbrendűségi érzés „vírusa”, az nehezen szabadul a rabságából, és ritkán meri a világ felé tapogatózva, akkor is azonnali visszakozásra készen ki-kinyújtani hiperérzékeny csigaszarvacskáit... S aztán, ugye, a szótárban végül rátaláltam az „igazira”: a herpesz zo(o)ster övsömörre, amely, mint szomorúan olvasom „egy vagy több gerincvelői ideg-segmentumnak megfelelően, félöv alakban elhelyezkedő eruptiókkal bír”. S itt a bűnösök bűnöse is: a Herpesvirus hominis, a herpes vírusa; s a Herpesvirus varicellae, a varicella és zoster vírusa...

Fel kellene kelni. Itt az ideje, hogy bevegyem a reggeli gyógyszereket. Nem szabad elfelejtenem! Déneske kitalálta, hogy amelyiket már bevettem, annak a dobozát tegyem a vitrinre, Stevo fényképe mellé. Ez megvéd attól, hogy kétszer vegyek be valamit. Vagy egyszer sem, mint már annyiszor. Déneske olyan okos! De előbb bekenem a herpeszeimet. Úgy viszketnek! Áldott jó ez a krém. Hűsít. Nyugtat. No, de majd a kombiném megteszi a magáét! Ha hozzájuk tapad, olyan, mintha forró vas érintene. Pedig két számmal nagyobbat vetettem Maricával. Mégse ér semmit. Istenem, mért büntetsz így öregségemre? Igaz, nem járok már templomba. Nem járhatok. Te azt tudod! Neked azt tudnod kell! Tizenhatszor estem el. Vagy tizenhétszer?... Lehet, hogy kevesebbszer. Olyan feledékeny lettem. De azt többször is elmesélték a barátnőim... és milyen gúnyosan, kárörvendően! ...milyen „színjátékot” rendeztem többször is mise közben. „Benned egy »Isteni« Greta Garbo veszett el, szívem!” hahotázott például Ilcsi. „Vagy egy Ingrid Bergman... Ahogy inogni kezdtél a padban... egyre nehezebben lélegezni... majd ahogyan az összekulcsolt lila-eres kezeidre hajtottad azt a szépen ondolált fejedet... Először kicsit balra dőltél... Látványosan kiegyenesedtél, mintha összeszedted volna magadat... Néhány perc múlva lassan jobbra kezdtél dőlni... Ismét vissza. Már mindenki téged figyelt a melletted és a mögötted ülők közül. A padra borulás, mintha magadban imádkoznál. Aztán megint egy jobbra hajlás, most már nagyobb szögben. Mielőtt kibukhattál volna a padból, először a bal oldali padszomszédod kapott el. De már hárman is ugrottak különböző padokból és futva elindultak feléd. Az atya hirtelenében nem tudta, mitévő legyen. Tartson szünetet? Vagy folytassa a misét, mintha mi sem történne ott az ötödik pad tájékán? Egy hívő – alighanem a minden lében kanál Icuka – már penderült is a sekrestyébe. Térült-fordult, hozott egy pohár vizet, itatni próbált. Klárika nedves zsebkendővel dörzsölgette a homlokod, a nyakad. Terézke doktornő is odatipegett, és reszkető kezével megmérte a pulzusodat. Te azonban nem hagytad magadat olyan könnyen magadhoz téríteni. Ott kókadoztál, mint egy lekaszált virágszál, hát megragadtak hárman, és cipelni kezdtek a sekrestye felé. Icuka szaladt utánatok, ügyeskedőn tartotta tenyerét ő is oda, ahol a derekadat sejtette. Úgy vonultak veled – mise közben! – mint egy méltóságteljes templomi körmenet. Abszolút főszereplője voltál a misének, hidd el! Egyszerre nyolc kar emelte magasba a vízszintesre merevedett testedet. Már rég becsukódott mögöttetek az ajtó, s a hívők szeme még mindig oda tapadt. Várta a végkifejletet... Amikor lassan, egyenként kezdtek visszaszivárogni „gyaloghintód” lovasai, már fellélegezhettünk. Tehát jobban vagy. Amikor nem sokkal később magad is megjelentél ugyanabban az ajtórésben, és, látványosan imbolyogva visszabotorkáltál a helyedre, még nagyobb kő eshetett le mindenki szívéről. A „produkciónak” azonban még nem volt vége, ó nem! Legnagyobb megrökönyödésünkre, mire szentáldozásra került sor, a mi nagybetegünk szépen felállt, beállt a sorba, s a többiekkel együtt elindult az ostyát osztó felé! Leesett az állunk, szívem!... Te csak ne hápogj! Nagy színésznő vagy, minden elismerésem a tiéd. Mert a „fellépésed” olyannyira megtetszhetett, hogy később még vagy tucatszor megismételted... Tessék? Persze, hogy nem ugyanúgy. Ó, gondoltál te a variációkra is. Nemcsak egy színésznő, de egy rendező, sőt egy koreográfus is veszett el benned, édeském... Ha-ha-ha!” Nem átallott ilyesmikkel szórakoztatni az én drága „barátnőm”. Ráadásul egyre azt akarta volna velem elhitetni, hogy az egészet csak egy jó viccnek szánta, és egyenesen az én szórakoztatásomra találta ki! Persze én sem maradtam adósa. A méregtől dadogva hadartam: „Benned meg egy zugíró veszett el, tudod?! A jövőben meglephetnél bennünket holmi saját gyártmányú füzetes regényekkel!...” S aztán eszébe juttattam, hogy rajtam kívül már hányan lettek rosszul mise közben, hányat kellett vízzel itatni, meglögybölni az arcát, majd sebtében a sekrestyébe támogatni, vagy, mint engem, hát „szállítani” is. Havonta, kéthavonta legalább egyet. Hiszen a hívők zöme idős, szívbajos, vesebajos, reumás, magas vérnyomással, cukorbajjal, és ki tudja még hány bajjal kínlódó ember. Csak végig kell nézni rajtuk, hogyan araszolnak bottal, mankóval, a padvégekbe, vagy a párjukba, barátnőjükbe kapaszkodva áldozáskor az oltár felé. S időről időre végleg el is tűnik valaki közülük a „helyéről”. Lehet, hogy nem hal meg azonnal, de kórházba kerül, vagy úgy, mint most én, szobafogságra lesz ítélve.

Alighanem a „lilasapkásnak” is ez lett a sorsa. Mielőtt ugyanis én „rab” lettem, neki is nyoma veszett. Tulajdonképpen nem ismertem, csak egy volt a vasárnaponként a templomban látott hívők közül. Akkor figyeltem fel rá, amikor megkezdte a „manővereit”. Azon a télen egy ismeretlen, sötét fejkendős nénike, akit addig sose láttunk a templomunkban, rendszeresen beült „a Lilasapkás Padjába”. A kötöttsapkás és egy kontyos birtokolták a padot, egy harmadik személy pedig hol megjelent mellettük vasárnap, hol nem. Hely persze négynek is akadt volna. Igaz, háromnak kényelmesebb. Mégis, amikor a néni második alkalommal jobbról beült a padba, a „lilasapkás” váratlanul elkezdett jobbra, feléje nyomulni. Jó rálátásom volt a „hadszíntérre”, mindössze két paddal ültem hátrébb. Fokozatosan „vette be” a terepet. Mindig csak egy arasznyit csúszott arrébb. A kendős néni meg udvariasan hátrált. A nyomulás azonban szívósan folytatódott. Addig-addig, míg a néni végül majdnem kiesett a padból. De az öregasszony sem esett a feje lágyára. Keményen megkapaszkodott a pad szélében, megvetette posztó-pantyusos lábát (a jobb már a pad mellé, a műmárvány padlóra kényszerült), és nem engedett. A következő vasárnapokon az eset megismétlődött. Mindig hajszálpontosan ugyanazzal a koreográfiával. Akár hárman ültek a padban, akár négyen. Mindez egyetlen pissz nélkül zajlott. Se a sapkás nem szólt semmit, se a kendős. Látszólag odaadón figyeltek a mise menetére. Persze megtehette volna a kendős nénike, hogy átül valamelyik másik padba. Ott azonban esetleg egy újabb honfoglalást kellett volna folytatnia. Ugyanis legtöbb padnak megvannak az „őshonos” lakói. Legtöbbjük azonban nem ennyire harcias. Neki azonban valamiért éppen az a pad tetszett meg. Talán, mert egészen közel volt a szószékhez, s a néni (talán) rosszul hallott. Talán nem is gondolkozott rajta, ösztönösen cselekedett. Az is meglehet, hogy úgy érezte, a parasztos fejkendője váltotta ki a másikban a kirekesztés gondolatát, s már csak azért sem engedett. Nem emlékszem, hány hétig, vagy hónapig tartott a néma küzdelem. De, ha időnként el is lankadt egy kicsit, sosem szűnt meg... S aztán egyszer csak a kendős nénike elmaradt. A templom egyik padjában sem volt látható. Terpeszkedhetett már a sapkás kedvére... Később, nem emlékszem már, mennyi idő múltán, de a sapkás is elmaradt. Nyilván őt is utolérte az öregek végzete: meghalt, ágynak esett, vagy csak szobafogságra lett ítélve. Szégyen ide vagy oda, de volt akkor bennem egy kis kárörvendés. „Az Isten nem ver bottal!” – mondogattam magamban némi elégtétellel. Eszembe sem jutott, hogy talán éppen én leszek a következő, aki kiűzettetik a templomból. Ilyen az ember. Nem is ismertem, de haragudtam a „sapkásra”. Nem is ismertem, és szurkoltam a „kendősnek”. Szereplői – sőt egy ideig valósággal főszereplői – voltak az én szegényes, de azért, összehasonlítva mai, sivár, reménytelen és eseménytelen helyzetemmel, cseppet sem unalmas vasárnapi, templomi „filmszínházamnak”.

Jaj, de nehéz volt megszoknom ezt a rabságot! Eleinte még kéthetente, kísérettel (!), ingyenes nyugdíjas autóbuszjegyemet használva... később már taxival... eljárogattam a postára a nyugdíjamért. Olyankor visszafelé a nagyáruházba is benéztünk Maricával, a „testőrömmel”. Ha valakinek elmondanám, kinevetne: mekkora élmény volt az nekem! Hát lehet élmény egy közönséges, hétköznapi bevásárlás? Lehet, bizony. Emberek közt mozogni, mint akárki másnak, válogatni a sok szép, látványosan közszemlére tett áru között és – dönteni. Én dönthettem, mit tegyünk a kosárba, mit vegyünk meg! Én! A már mindenki által leírt, mozgáskorlátozott, csupa ránc, félig elhülyült, magára hagyott vénség, akibe már csak hálni jár a lélek. Eljátszhattam még néhányszor, hogy közéjük tartozom, hogy tartozom még valahová, hogy élek, lám, teszek-veszek még, bevásárolok, autóbuszozok, akárcsak ők. Eljátszom – magamnak és elképzelt közönségemnek – hogy minden rendben van... hogy velem még minden rendben van...

Közben...

Borzasztó volt, amikor kimentem az erkélyre, megöntözni a folyó muskátlit, meg a többi, a ládákba tömködött cele-culát. Olyan keskeny az az erkély. Olyan zsúfolt. Mindent odahordok a lakásból, odadobálok, ami útban van. Sokszor már minden utamban van! Megbotlottam... vagy elszédültem? Arra emlékszem, hogy csak feküdtem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és nem tudtam felkelni. Nem és nem. Megfordulni sem. És belém hasított a felismerés: holnapig senki nem nyitja rám az ajtót, Marica nemrég ment haza! Olyan hideg volt a terasz betonja! Megpróbáltam a hátamon arrább csúszni, araszolni. Valahogy, nagy kínnal, odakecmeregtem a küszöbhöz. Ott már közel volt az ajtófélfa, azt megragadtam, és lassan, fokozatosan, nyögdécselve ülőhelyzetbe húztam magam. Akkor repedt meg két bordám. Talán. Hisz meg sem röntgeneztek, de azóta is annyira fáj a hátam, a mellkasom. Mama, mamika: úgy fáj! ... Igaz, azóta már annyiszor elestem. Talán már nyolcszor is... Vagy hétszer? Lili, aki néha megkönyörül rajtam, és unalmában, vagy szamaritánusi buzgalmában felhív, azt állítja, minduntalan ezzel a „kalandommal” traktálom. Azt mondja, először azt hitte, egy újabb esésemről számolok be, csak sokára jött rá, hogy a régit mesélem el, kiszínezve, sokadszor... Micsoda szégyen. Biztos már a könyökén jövök ki... No, de könnyű neki. Vagy tíz évvel fiatalabb, még mozgóképes, és családja is van... Nekem miért nincs? Lehetne. Egy fiam. Vagy egy lányom? Az, hogy túl a negyvenen mentem férjhez egy elvált emberhez, nem kifogás. Amikor „úgy maradtam”, megkérdeztem tőle, mit csináljunk? Stevo határozott volt: neki már felnőtt fia van, minek még egy gyerek? Azt fel is kell nevelni, s ő már nem érez hozzá sem erőt, sem kedvet. Kijátszogatta ő már magát évekkel ezelőtt a fiával. Éljünk a mának, ki tudja, meddig tehetjük? Hm. Lánykoromban gyerekkel képzeltem el az életemet. Mennyit játszottam a rokon- és szomszédgyerekekkel, mennyit hancúroztam velük! Negyvennégy évesen már nem voltam olyan biztos a dolgomban. Valahogy elkényelmesedtem. Kicsit féltem is. Hagytam hát magam rábeszélni. Most bezzeg!

Milyen teát főzzek? Úgy utálom már mindet! Valahogy olyan egyen-ízük lett. Vagy inkább: íztelenekké váltak. Minden olyan íztelen már! Vagy egyek zabkását? Kell a fenének! Akkor már inkább jöjjön a tea. Meg beveszek egy multivitamint. Kell az erő. Déneske ellát ilyenekkel. Zsályát is hozott, meg zöldteát. Igaz, ráírattam a lakásomat. A bútort meg minden cuccomat a takarítónőmre. Livi azt mondja, hülye vagyok, hogy még életemben mindentől megfosztom magamat. Livi. Mikor is mondta ezt? Hiszen már meghalt. Mikor is? Két éve? Vagy három? Több, biztos több már. Nem mondhatom meg neki, hogy kár volt aggódnia: azóta a takarítónőm is elhunyt, nincs szüksége már az „örökségre”. Boriskának nemrég volt a temetése. Telefonon kondoleáltam a családnak. Akkor is alig álltam a lábamon, éppen előtte estem el megint. Hasmánt rázuhantam a fotelra. Azt hiszem, akkor is eltört egy bordám.

Zoé is szobafogságra van ítélve, akárcsak jómagam, de fel nem hívna egy világért sem. Spórol! Rajtam. A barátnőjén. Én is csak a nyugdíjamból lébecolok. Igaz, Déneske havonta küld száz eurót. Meg fizeti a rezsit. És Maricát. Igaz, legutóbb elmagyarázta, hogy akkora az infláció, az árak is megugrottak, a fizetések meg (még) maradtak a régi szinten, azok is, ki tudja, meddig, állítólag nagy megszorításoknak nézünk elébe... Szóval, hogy ezentúl Marica már nem naponta, hanem csak kétnaponta látogat meg. De azért bevásárol, megfőz, hetente egyszer kitakarít (kitakarít: ugyan mi piszkot csinálok én már?), megfürdet – hajat is mos –, mint eddig. Néha az az érzésem, hogy meglop! Hiányzanak dolgaim. Ha nagy néha keresek valamit, sokszor nem lelem. Olyankor ideges leszek, elönt a forróság, és vadul feltúrom a fiókjaimat, szekrényeimet. Néha fél napokat ezzel „szórakozom”. Marica persze körömszakadtáig durcásan, szájasan tagad, és – kajánul visszadobja a labdát. Azt állítja, ha valamit kiveszek a szekrényből, szinte sose teszem vissza ugyanoda. És hogy ugyan kinek őrizgetem ezt a sok kacatot, lassan már mindenbe belemegy a moly. Neki lenne igaza? De hát minek is ez a sok holmi? Úgysem megyek sehová. És mégis... milyen furcsa... még mindig dúl bennem a tulajdonjoghoz való csökönyös, atavisztikus ragaszkodás. Ami az enyém... volt... amihez emlékem fűződik... ha molyrágott is, ha csempe is, ha keshedt, vagy a sokévi szekrénybe zártságban elsárgult, a hajtogatások mentén elszürkült már, azért még az enyém! Az enyém! Ha meghalok, utána vigyék! Vigyék! Azt sem bánom, ha kiszórják az ablakon.

Jaj, de viszket! És éget! Már vakarni sem merem, mert kivérzem őket. Majd így eltartom a hálóingemet, hátha segít... Egek! Ezek mintha szaporodnának. Hát sosem lesz ennek vége?! Már... mennyi ideje is kínoznak? Kínoznak! Mit vétettem, hogy így kelljen... Beszórok egy kis púdert. Pfuj. Tele lett vele az egész hálóingem... S most még tüsszögnöm is kell tőle.

Mi ez az undorító szag?

Valami ég. Nincs nyitva az ablak, csak bentről jöhet... Csak lassan... Hol a botom? Jé! A teás edény. Egy csepp víz nem sok, annyi sincs benne. Ez a hülye Marica feltette a teavizet és itt hagyta. És még ő oktat engem! Most persze kívül-belül fekete. No, csak súrolja, vimezze ki holnap a kisasszony, ha megjön!... Ha megjön? Ja igen. Nem holnap lesz az, hanem csak holnapután. Spórolni kell... Déneske mondta... Spórolni. Minden drágul. Lehetséges, hogy én tettem fel?! Hm. Elvben lehetséges. Teát akartam inni? Vagy kávét? Elrágok egy karamellát, hogy megnyugodjak. Minden hülyeségtől szívdobogást kapok. Ez az én rossz szívem... Jaj! Mi ez? Ez a fele ilyen – kemény? Nézzük csak. Nahát! Ez... ez nem karamella. Sötétebb, mint a másik fele. És olyan furcsa alakú... Na tessék! Letört a fogam! Szent Isten! Szent Isten! Most mit csináljak? Én már nem tudok fogorvoshoz járni! Majd fájni fog... sajogni... bele-belenyilall, és... Édes Istenem, miért büntetsz még ezzel is? Majd keresek egy dobozt, és... De hol találok én most dobozt? ... Meg minek is? Egy doboz? Nem vagyok kisgyerek, hogy dobozban gyűjtsem a tejfogaimat! A tejfogaimat, hahaha, cserébe az egér hozta vasfogakért!...

Úgy belém nyilallt valami! És ez a hirtelen szédülés! Marica! Maricaaa!... Nincs a botom. Hol a csudában... Úgy fáj. Mi ez itt előttem? Nem tudok tovább menni... Tovább akarok menni... Én... Se vissza. Valami nagy... Elállja az uta... Mindjárt átesem... Segítség! Se-gít...